DR. CSIBA LÁSZLÓ: KÉREM, BONCOLJANAK FEL!

k, 2011-05-10 12:24
Ajándékba kaptam Csiba László: „Kérem, boncoljanak fel! - Egy orvos hallomásai - című könyvét. A kötet második, javított kiadás a Szent Gellért Kiadó által. Beleolvasva a rövid „hallomásokba” , tiszta szívvel és lelkesen ajánlom mindenkinek olvasásra. Szubjektív a kiválasztása annak az írásnak, amivel ajánlásomat alátámasztom!
 
Negyvenkettő
 
Éva röntgenasszisztensnő volt, csendes, dolgos, tette a dolgát, nem sokat tudtunk róla. Egyedül élt.Otthonában találtak rá, akkor már két-három napja a földön fekhetett. Jobb oldalára teljesen megbénult, eszméletlen volt.
 
Az érfeltöltés kiderítette, a beszéd- és mozgásközpontot ellátó ér elzáródott. Lehet alkati véralvadási zavar, de az is, hogy fogamzásgátló okozta az ér elzáródását. Néhány napig válságos állapotban volt.
 
Aztán lassan javulni kezdett, tudata visszatért, de jobb oldali végtagjainak bénulása fikarcnyit sem javult.Először teljesen néma volt, sötét szemeivel kétségbeesetten nézegetett, ajkát csak nyögésszerű hang hagyta el.
 
Teljes beszédzavara volt, a megértés és a kifejezés károsodásával, de a hallás tökéletes. Mintha Kínába kerülnénk.: mindent hallunk, de semmit se értünk. Önnön börtönébe záródik az ember.
 
Könyörületből tartottuk a klinikán, mert idős szüleihez nem mehetett, egészségügyi dolgozó, még nem volt negyvenéves.
Aztán beszéde furcsán javult: csupán egyetlen szót tudott kimondani, és ez a negyvenkettő volt.
 
Bármit kérdeztünk tőle, a válasz: "negyvenkettő." Emelje fel a fejét! "Negyvenkettő." Éhes? "Negyvenkettő." Ő is megélte a szörnyű helyzetet, de nem tudott a szódugótól szabadulni, géppuskaszerűen ropogtak a szavak:
 
"Negyvenkettő, negyvenkettő, negyvenkettő, negyvenkettő!..."- aztán könnybe lábadt a szeme, és csak zokogott.
Nehéz szívvel álltunk a betegágy mellett. A vizitek csendesek, gyorsak voltak, az orvos kicsit restelkedik ilyenkor, mintha ő is felelős lenne az őrült helyzetért.
A szó elfogy mindkét oldalon, segítség nincs.
Már hetek óta volt az osztályon, mint szánalmas veréb feküdt az ágyban, szemével követte a kórtermi eseményeket, de némán.
 
Ügyeletben keltettek fel hozzá, éjfél lehetett.
Az ágyhoz érve láttam, nagyon nagy baj van. A pupilla kitágult, arcán halálos veríték, a kórteremben a halál angyala ólálkodott. Oxigén, injekciók, az ágy mellé guggoltam, fogtam a kezét.
Az eddig teljesen béna ujjak hihetetlen erővel kulcsolódtak az ujjaimra, a körmök szinte a húsomba mélyedtek.
 
- Negyvenkettő, negyvenkettő - mondta egyre hangosabban és rémületben:  negyvenkettő, negyvenkettő!...
 
Úgy nézett a szemembe, mint aki se jobbra se balra nem akar nézni, nehogy megpillantsa a halál madarát.
Próbáltam az ujjaimat kihúzni a kezéből, már rettenetesen fájtak, de nem lehetett. Keze görcsös szorítással fonódott a kezemre, feje felemelkedett a párnáról, szeme az arcomra szegeződött, és szinte sikoltotta:
 
- Negyvenkettő, negyvenkettő, negyvenkettő!...
Majd hirtelen hátrazuhant, szeme megtört, és kezemen csökkent a szorítás.
 
Sok év eltelt már, de ha jártamban-keltemben valaki hangosan ezt a számot mondja: "negyvenkettő" - összerezzenek, s egy fájdalmas emlék villan belém.