DR. PÁTKAI ISTVÁN FŐORVOS ÚR 70 ÉVES!

Dr. Pátkai István főorvos úr, rendszeres szerzője lapunknak. Számos érdekes, elgondolkodtató írással jelentkezett már. Néhány hónapja nagysikerű előadója volt az I. Vaszary Kolos Napnak. Most, hogy 70. születésnapján köszöntjük valamennyi olvasónk nevében, egy 3 évvel ezelőtti távinterjú szövegét ismételjük meg.

Tisztelt Főorvos Úr! Isten éltesse sokáig!

Kedves Főorvos Úr! Hogyan indult a pályád az egyetem elvégzése után?

Budapesten szereztem „summa cum laude” orvosi diplomát 1965-ben, majd hat évet dolgoztam a Semmelweis Orvosegyetem Pszichiátriai Klinikáján. 1971-ben, miután összeházasodtunk, Budapesten nem sikerült lakáshoz jutni. Idegsebészeti ambícióim voltak, és mentorom, Juhász Pál professzor Miskolcon próbált állást szerezni, lakás azonban ott sem volt. Török Pál főorvos, miskolci idegsebész, Leel-Őssy professzor úr barátja említette az esztergom-dorogi lakás és álláslehetőséget, és 1971-ben feleségemmel együtt itt álltunk munkába. Esztergom melletti döntésemben segített az is, hogy 1970-ben már jártam itt, amikor Leel-Őssy professzor urat szabadsága alatt helyettesítettem. Feleségem szemészeti osztályon, én meg a neuro-pszichiátrián nyertem kinevezést.

 A klinikai feladatok után milyen érzésekkel vállaltál munkát egy kisváros kórházában? Találtál-e itt szellemi partnereket, kötöttél-e barátságokat az akkori kollegákkal?

Harminc éves voltam akkor. A viharos korai felnőttkor után intimitásra, stabilitásra vágytam. Szakmai identitásom már kialakult, de a klinikai évek alatt szerzett neurológiai és pszichiátriai, döntően elméleti ismereteimet itt kezdtem igazán gyakorlatban alkalmazni. Otthont, családot alapítottunk, és életreszóló barátságokat sikerült kialakítani, nem volt nosztalgiám Budapest irányában. Talán azért sem, mert kiváló klinikusokkal dolgozhattam együtt. Takács Tanár Úr, Felföldi Éva, Pénzes István, Zsembery Dezső, Mátyus Lajos, Pák Gábor, Zámbori János, Dávid Dezső, Gréger Ottilia, Révész Tamás neve jut eszembe hirtelen.

Természetesen Leel-Őssy professzor úr mellett. Pénzes István, évfolyamtársam, akihez baráti szálak fűznek ma is, rövid szakmaisággal mutatta be a Tanár Urat. „A főnöködet hívtuk, mert senki sem tudta kideríteni, hogy mi baja van a lázas, eszméletlen betegnek.” Ő szépen megvizsgálta a beteget, beírta a konzíliumot indigós füzetébe, és röviden csak annyit mondott. „Maláriás a beteg.” Az volt! Leel-Őssy Lóránt professzor úr iskolája egyenes folytatása volt a Budapesten megismert Nyírő Gyula és Juhász Pál professzorok klinikai, betegágymelletti szemléletnek. Megtisztelő volt számomra, hogy helyettesíthettem őt, és a nyitott kapu pszichiátriai ellátás megszervezésében nekem is részem lehetett Esztergom és Dorog területén. Az orvosi modell és a pszichoszociális szükségletekre figyelő, a területi ellátás irányában való tudatosság olyan alapokat adott számomra, melyek későbbi tevékenységemben, a hazaitól jelentősen eltérő kulturális viszonyok között is biztos eligazítást jelentettek. A relaxációs elektrosokk kezelés, az akkor még mindennapos invázív carotisangiographia, az EEG diagnosztika, egy aktív neuropszichiátriai osztály változatos konzíliumokkal, járóbeteg rendelésekkel, sok ügyelettel teljesen kitöltötték időmet.

 Milyen volt akkor az esztergomi neuropsychiátriai osztály?

Az esztergomi neuropszichiátriai osztályon Illyés Melinda, Patócs Mária, Kóródi Ilona, Horváth Mária, Bíró Sándor, Selmeczy László, Arató Géza, Tittmann János, Révész Tamás voltak az orvoskollégáim, de szívesen sorolnám kivétel nélkül az ápoló munkatársakat, asszisztenciát és a kisegítő személyzet tagjait, akikhez való tartozás ma is fontos számomra. Az esztergomi és dorogi betegeim, barátaim és munkatársaim az én relációs bázisom, - megtartó szeretethálóm, - a velük való örömök, konfliktusok, vonzódások és eltávolodások, hibák és korrekciók, neheztelések és megbékélések, kedves emlékeim és erőforrásaim mind a mai napig.

 Azt említetted, hogy stabilitásra vágytál. Viszont úgy érzem, amikor ez itt Esztergomban elérhetővé válhatott volna, Te újabb kihívások után néztél, mely külföldi munkavállalást jelentett. Tudomásom szerint Szontágh Csabával indultatok Afrikába.

Említettem, hogy nem volt nosztalgiám a klinika felé, de az igazsághoz tartozik, hogy hiányzott az oktatás. Ez a tényező, meg a stabilitással, letelepedéssel szemben feszülő kalandvágy, utazási kedv, kimondhatom, talán az akkor még zárt Magyarországra emlékezve, - szabadságvágy játszott szerepet abban, hogy 1974-ben Szontágh Csabával együtt az Ugandai Kampalai Makerere Egyetemre pályáztunk. Ugandában négy évet töltöttem családommal együtt.

A közelmúltban eltávozott Csaba barátom emléke előtt tisztelegve hadd mondjam el, hogy Szontágh Csabával és családjával együtt nehéz, viharos időket éltünk át Ugandában. Idi Amin diktátor országában gyakran életveszélyes körülmények, szakmai kihívások és a TESCO szervezet - ez nem az áruházlánc elnevezése-, adottságai tették próbára alkalmazkodó-képességünket és barátságunkat. Mégsem a nehézségekre emlékszem elsősorban. Közös, szenvedélyes angol nyelvtanulásunk jut eszembe. Az utunkra készülődve órákat töltöttünk ’nursery rhyme’ versikék tanulásával, így szerettük volna megragadni az angol nyelv belső ritmusát. A dorogi kórház teniszpályáján angol rigmusokat kiabáltunk egymásnak. Mindketten szerettük az irodalmat, és időnként a fárasztó nyelvórák után, vagy éppen teniszparti közben verseket mondtunk, némi kompetícióval, „Ki tudja tovább folytatni?” Egyszer Gréger Ottilia előtt szavaltunk, - azt hiszem kiegyenlített volt a küzdelem, vagy talán Csaba győzött egy Szabó Lőrinc verssel vagy Vass István Via Appia versével? Csaba nagyon szerette ezt a verset, mintha most is hallanám, ahogy átéléssel szavalta: „…Mert akármit látott Péter a Via Appián, mindig keresztezi utunkat a teremtő hiány és megcsúfolja Péter földhözragadt eszét, amelyet úgy megértek, és vele az enyémet, bár berzenkednek józan érvei, és olyan nehéz megérteni, hogy nem volt elég, hogy nem lesz elég, hogy mindig új útra küld a még és újra még. És ha egyszer szembejön veled, te is már tudva kérdezed: Hová mégy?” Érdeklődésünk szakmailag a pszichoszomatikus szemléletben találkozott. A leszázalékolt szénbányászok szociálpszichiátriai vizsgálatáról írtunk előadást, majd a szívinfarktuson átesett betegek és fekélybetegséggel küszködők életesemény-profilját hasonlítottuk össze.

 Amikor visszatértetek, Szontágh Csaba Esztergomban osztályvezető, majd később kórházigazgató lett. Te viszont mintha nem találtad volna már meg itt a helyed?

Uganda után, az 1978-tól 1982-ig terjedő időszakban közösségi pszichiátriai szemléletem már meghatározó volt, a Felsőoktatásban Tanulók Pszichiátriai Ellátása témában kandidatúrát készítettem elő. Minden együtt volt egy hazai tudományos karrier felé, és kórházunk támaszt, bíztatást, lehetőséget adott számomra, az akkori egészségpolitikai viszonyoknak megfelelően.

Afrika azonban visszahívott és 1982 Nigériában talált bennünket. Második munkavállalásunk ismét TESCO szerződés keretében 1987-ig tartott, és ezt követően úgy látszott, hogy Afrika után, most már végleg Esztergomban és Dorogon maradunk. Csodálatos, alkotó időszak következett 1987-től 1994-ig. Azt hiszem, hogy a hivatással való elmélyülő azonosulás és a kedvező politikai változások is voltak fontosak ebben az időszakban. A kórház vezetősége és a tágabb közösség ismét szeretettel fogadott vissza az időközben megerősödött közösségi pszichiátriai szemléletemmel, és teret biztosított számomra.

 Mennyire tudtad hasznosítani afrikai tapasztalataidat újra itthon? Kikkel, milyen területen dolgoztál?

A járóbeteg rendelés-gondozás területén hasznosítottam szervezési és szemléleti tapasztalataimat. Eltöröltük a kötelező alkoholkezelést, látogatási napot iktattunk a kórházcentrikus gondozói rendszerbe. Bajóton Balás Béla, akkor még plébános kezdeményezése nyomán és Dömösön Balog Zoltán református lelkész karizmatikus vezetése mellett, Dorogon Szikora Gyula plébánossal, Esztergomban Szabó László evangélikus lelkésszel kezdtünk együttműködni az egyházak szociális gyógyító misszióiban. Buza Domonkos, Tóth Jánosné klinikai pszichológusokkal, Kőhalmi Ferencnével társaságokat alapítottunk a segítő foglalkozásúak és a segítésben érdekelt laikusok civil szerveződésére. Lélek Istvánné, Dr. Némethy Józsefné, Návrádi Kálmánné, Szűcs Györgyné, Ferenczy Rudolfné, Hidász Zoltán, Janig Péter, Kálázi Melinda, Györgyné Marika voltak többek között a munkatársaim, de továbbra is jó kapcsolatom volt az osztállyal és a kórház vezetésével. A esztergomi önkormányzatból Balogh Péterrel, Dorogon Kárpáti Évával és Knáb Gabriellával dolgoztunk együtt. A civil szerveződésben Sasvári Katalint, Tapasztó Istvánt, Horváth Lászlóné Erzsit és baráti körüket említhetem igen nagy elismeréssel. Pályáztunk, és többnyire nyertünk a mentálhigiénés pályázatokon, gondozónkban, az adminisztrációs munkában elkezdtünk computerrel dolgozni. Buzdítottuk az önsegítő csoportokat, szorosan együttműködtünk a Családsegítőkkel. „Küzdött a kéz és a szellem működött.” Így is nevezhetném ezt az időszakot, mely 1994-ig, a legutóbbi afrikai vállalkozásunkig tartott.

 A pályád elején áhított stabilitással nem jellemezhető életutad, legalábbis a munka földrajzi helyeire vonatkozóan, hisz 1994-ben ismét Afrikában kezdtél dolgozni.

Ezúttal feleségem számára nyílt, tulajdonképpen váratlan lehetőség. A Nemzetközi Keresztény Vakmisszió (Christoffel Blindenmission – CBM; új nevén Christian Blind Mission International - CBMI) hívta meg missziós szolgálatra Nigériába, én pedig a Nigériai Egyetemekkel szerződtem. 2005-ig hosszabb-rövidebb megszakításokkal húsz évet töltöttünk Afrikában.

 Az utóbbi időben viszont Manilából olvashatjuk érdekes és tanulságos „Hírleveleidet”?

A cunámi katasztrófa ’sodort el’ bennünket Afrikából. A mérhetetlenül súlyos tragédia utáni pszichoszociális rehabilitációban jelentős szerepet vállalt CBM négyéves állást ajánlott számomra. 2005 szeptemberétől manilai bázissal Délkelet-Ázsiában a CBM pszichiátriai tanácsadójaként dolgozom.

 Megtudhatunk-e valamit a családodról?

Három fiunk született. Első a születés után meghalt. András fiunk négy unokával ajándékozott meg bennünket. Különös öröm, hogy a harmadik unoka egy kislány. Mihály fiunknál most született ötödik unokánk, szintén fiú.

 Válaszaid Manilából érkeznek, de vajon honnan indultál? Hol születtél? Kik indítottak el azon az úton, amely most a Fülöp-szigetekre vezetett?

Veszprém megyéből származom, apám szőlőt művelt és gazdálkodott a Bakony és a Mezőföld határán, szülőfalumban, Ősiben. A termelőszövetkezetek szervezése idején kivágtuk a szőlőt, nehogy a rettegett kuláklistára kerüljünk, és apám a közeli várpalotai ipari komplexumban talált munkát, anyám egy kis háztáji földet megtartva a tsz-ben dolgozott nyugdíjazásáig. Nővérem és családja a szülőfalumban élnek. Székesfehérvárott kitűnően érettségiztem, és Budapesten nyertem felvételt az Orvosegyetemre 1959-ben.

 Kedves Főorvos Úr! Nehéz a távolságot legyőzve úgy interjút szerkeszteni, hogy nem láthatom a partner arcát, mimikáját, szeme rezdüléseit. Mégis örülök, hogy azok, akik itt Esztergomban ismertek, most újra hallhatnak rólad – talán olyan dolgokról is, amit eddig nem tudtak. Azok a fiatalok pedig, akik távozásod óta jöttek a Vaszary Kolos Kórházba, megtudhatták: innen a világ bármely tájára eljuthatnak, bár – talán jól érzem – a szívük egy részében mindig itt maradnak már!
Bizonyára sok kérdésről kellett volna még beszélnünk. Kihagytunk valami lényegest?

 Igen, rengeteg fontos dolog kimaradt. Tudományos ambíciók, az oktatás szeretete, feleségem, család baráti kapcsolatok, különleges találkozások, politikai érdeklődés, 1970-tól 1983–ig párttagság. Ideológiai, erkölcsi és lelki válságok. Diagnosztikus tévedések és sikerek. Hobbik, sport, kalandvágy, utazás és veszélyhelyzetek. És még mindig sok minden van, ami csak a szívnek látható.