KÖNYÖRGÉS A CSALÓKÉRT

h, 2011-09-26 12:02

 

Mély részvételt érzek a hamiskártyások iránt, azokkal szemben, akik sose tudnak szembesülni önmagukkal és tetteikkel. Mivel hozzájuk mérten akár egy gyilkos is, aki fölmérte és megszenvedte tettét: bárány és győztes áldozat.

 
De milyen lehet izzadt, fekete körmökkel az „örökös csúsztatás” légkörében élni? Rosszabb sors ez a bérgyilkosénál. Ő legalább nem palástolhatja bűnét önmaga előtt, ha előbb nem, halálos ágyán. De a kis csaló, a kis manipuláns, nevén vagy többnyire álnéven, megússza a dolgot. Élve zümmöghet tovább a légyfogón. Ez a valódi tragédiája.
A nagy bűnök tisztítóak, akár a villamosszék. De a bűnös, aki még bűnét is kis-óvatosan követi el, miben remélhet? Az élet szenvedéseit talán megússza, de megfosztja magát annak minden tiszta szenzációjától. Mi, bukottak, legalább tüdőre szívhatjuk halálunkat, de ő?
Mi szennyesek vagyunk. Ő maszatos. Egyszóval lompos. Mit kívánhatnék neki. Hogy vagy legyen forró. Vagy legyen hideg. De ő hozzászokott a langyossághoz.
Itt, Párizsban, a sors és a véletlen kegyelméből megismertem a világ talán legnagyobb színésznőjét, egy fiatal néger lányt, aki előtt egész Párizs térden állt, amikor Robert Wilson rendezésében A néma pillantása című darab gyilkos főhősnőjét alakította. Lefordítottam neki a Bűn és bűnhődés című versemet, amit ismeretlenül hozzá írtam. Kislány-pillantása megváltozott. Ő maga is ír. Elsápadt. S ebben a pillanatban tudtam, kislányos külseje, madárpillantása ellenére, miért tudta olyan feneketlen erővel megformálni szerepét. Mint a Karamazov testvérek-ben azonosuló gyónó és gyóntató – pillantást cseréltünk. Ki gyónt és ki gyóntatott? És mit is éltünk meg? Igen, azt, amit „csúsztatva” soha nem lehet megélni.
Ahogy öregszem, élesedik a szemem. Nem csoda, hogy keveset olvasok. A bűnt, a csalást megértem. De a csalást a szavakban? Ott, azon a szinten, ahol minden bűnös valamiképpen megfürödhet, megfürödhetne a szókimondás kései, de sose késő forrásvizében…?
Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol.
 
Pilinszky János
1981.
Forrás: Szög és olaj