KORGÓ GYOMORRAL NEM LEHET ÉLETET MENTENI

Nem sikerült olyan perspektívát felvillantani a fiatal orvosok előtt, amely mégiscsak itthon tartaná őket. A szocialista-liberális kormányzat még büntette a doktorokat, a mostani egészségügyi államtitkárság inkább – ha hihetünk a feleknek – a konszenzust keresi. Valami mégsem stimmel, mert a jövő gyógyító emberei sorra lécelnek le Magyarországról.

Nehéz kérdés annak megválaszolása, hogy vajon az olajra lépő doktorok hálátlanok-e, vagy sokak csak lelki és fizikai energiatartalékaik végére érve döntöttek úgy, hogy akkor még egy lehetőséget adnak külföldön azon biztos egzisztencia és életlehetőségek elérésének, amelynek nem látják feltételeit a hazai egészségügyi rendszerben. Ez nem újdonság, az ágazat szereplői régóta beszélnek arról, hogy baj van. „Az Egészségügyi Engedélyezési és Közigazgatási Hivatal (EEKH) napokban közölt adatai szerint tavaly 1111 doktor kért okleveleiről hatósági igazolást (…) A hivatal adatai azt igazolják, soha ennyien nem szerettek volna külföldön dolgozni.” E sorok is azt jelzik, hogy a kilátástalanság még inkább rátelepedett azokra, akiknek munkájára pedig minden eddiginél nagyobb szükség lenne itthon.

A kormány megtette a gesztusértékű intézkedéseket, ám az is tény, hogy „gesztussal” nem lehet kifizetni a havi albérleti díjat és ez idáig még a kenyérért is forintot kérnek a boltban.

Egy orvos kiképzése nagyon sok időbe telik. „Hiába pörög fel az utánpótlás, ez egy nagyon lassú és nehézkes folyamat, amiben évtizedben előre kell gondolkodni.” Összesen tizenegy évről beszélünk, ami rendkívül sok lemondással és tanulással jár. Itt nem valamilyen büfészakról van szó, emellett a gyógyítás felelősségi foka és annak minősége is eltér más foglalkozásokétól.

Korgó gyomorral nem lehet életet menteni. Szánalmasan alacsony az orvosok fizetése, s azt sem gondolhatja komolyan senki, hogy havi 90-100 ezer forintból végig lehet felelősen járni azt az utat, aminek a végére készen kap a közösség egy jól képzett, elhivatott orvost. És az anyagi megbecsültség még sok évtizedes munka után is csak álom. Erre már régóta oda kellett volna figyelni, mert a betegek nemritkán türelmetlen és kiégett gyógyítókkal találkoznak, s az itt kipattanó konfliktusok tovább erodálják az amúgy is foltozásra szoruló bizalmi hálót, aminek állapotáért sokat tett Molnár Lajos és elvbarátja, Horváth Ágnes is.

A betegek jelentős része tisztában van azzal, hogy a doktorok és a többi egészségügyi szereplő nagy áldozatot hoz a rendszer működése érdekében. Ugyanakkor mindez nem menti fel az ágazat szereplőit az alól, hogy a rendszerből fakadó saját bajaikat a betegekre vetítik ki; bizonyára jelentős azok száma, akik már találkoztak akár kocsmai hangnemmel is, miközben éppen leletet adtak le „Mancikának”. Az ember nem csak a betegsége miatt megy rosszkedvvel a rendelőbe: az is benne van a pakliban, hogy az éppen „rosszkedvű” egészségügyi dolgozó majd elmagyarázza neki, hogy itt „neked kuss van”. Ideje erről is szólni, mert a dolognak van egy ilyen dimenziója is.

Nem szabad megvárni, hogy ezek a mindkét oldalon meglévő frusztrációk elválaszthatatlanul összeadódjanak.

A betegek bizalmatlanságát csak úgy lehet(ne) felszámolni, ha megnyugtatóan és perspektivikusan kezelik a gyógyító emberek élethelyzetét is, akik így katalizátorként működnének. Erre a törekvés megvan, ám a siker még messze, amit bizonyít a fokozódó orvosvándorlás is. Ideje végleg felszámolni a liberális irányítás alatt kialakult rendszert és szimbolikus intézkedések helyett/mellett kézzel fogható alternatívát megjeleníteni.

Ugyanakkor azt is látni kell: egy új minőség is megjelent ebben a régóta húzódó konfliktusban. Egyrészt a Szócska Miklós vezette egészségügyi kormányzat minden jel szerint a párbeszéd híve. Másrészt az úgynevezett fiatal orvosok hadat üzentek egy sor olyan mechanizmusnak, amely a siker ellen dolgozott. Elég csak a hálapénzre gondolni. Ez mérgezi, mérgezte az orvos-beteg kapcsolatokat, s tovább erősíti, erősítette a „ha pénzed van, mindened van” típusú negatív életprogramot. Csak reménykedni lehet abban, hogy a törekvéseiket nem adják föl; ennek a tisztulásnak nyertese lehetne az egész társadalom.

Persze ehhez az is kellene, hogy ne menjenek el. Itt van rájuk nagy szükség, és nem mondjuk Svédországban.

Lippai Roland

Forrás:

MOK

2011. január 27.