MÁRAI SÁNDOR: BÖLCSESSÉGEK JANUÁRTÓL DECEMBERIG

h, 2011-12-19 21:52
 

Lenni

 
Először, valamikor régen, boldog akartam lenni. Aztán tökéletes. De nincs messze az idő, mikor az ember csak lenni akar, boldogtalanul és tökéletlenül is, lenni, még egy kis ideig, mert süt a nap, vagy esik az eső. (1941)
 
 
 
 

Az orvosokról és az égtájakról

 

A középkorban élt a balhit, hogy az orvosok hozzák a betegségeket egyes vidékekre, mint mesterségük anyagát. Montesquieu évszázadok múltán szembefordult e tévhittel.Nem az orvosok hozzák a betegséget, hanem a betegségek hozzák az orvosokat.S csakugyan azt látjuk, hogy minden égtájnak más és más orvos a megfelelő. Agyógymód, melynek Párizsban lelkes és okos hívei vannak, nem gyógyít Konstantinápolyban.Az orvosság, mely Oslóban biztosan hat, nem hat egészen biztosan Marseille-ben vagy Budapesten. Az orvos, aki Londonban betegek ezreit adta vissza azéletnek, tehetetlen Bagdadban, ha odaveti a sorsa. Az ember nemcsak természete ésszokásai, hanem az égtájak szerint is beteg és gyógyul. Ami Helsingforsban hashajtó, Kartúmban rekesztő, s az érgörcs, melyet Budapesten biztosan old a pyramidon, érgörcs marad Kínában, akármennyi pyramidont szed is a mandarin. A kinint Pesten félgrammonként nyeldekeljük, Szumátrán kávéskanállal. Az ember sokféle feltétel mellett beteg vagy egészséges. Gondolj erre, mikor szidod az orvost. 

 
 
 

Az életről és a halálról

 
Néha úgy érzed, meghalsz a következő pillanatban. Ilyenkor nem kell föltétlenül orvost hívni. Tanulj meg nem félni és nem reménykedni. A halál nem a legrosszabb, ami halandóval történhet, nem, a halál egyáltalán nem „rossz”: a halál semmilyen.
Haljunk meg, ha kell, emberi módon, tehát méltósággal és kapkodás, sivalkodás nélkül. De éljünk is, amíg lehet, emberi módon, tehát figyelmesen, a jelenségek és tünemények értelmét keresve, valódi természetét vizsgálva. Mit is mondhatnál az orvosnak, ha elhívod a veszélyes pillanatban, s aztán rosszulléted okát firtatja? Értelmed működik, tehát illene mindent tudnod, ami testedre vonatkozik. S ha így szemléled magad, egyszerre megdöbbensz, milyen bonyolult a valóság: minden emberi dolognak végtelen sok oka van, minden vonatkozás, mely a mindenséghez kapcsol, oka valaminek, ami egyszer életünkben vagy szervezetünkben bekövetkezik, s a legfőbb „ok” én magam vagyok, a létezés ténye. Ez az „ok”, az élet minden tüneménye mögött. Ezt az okot lehet önkényesen megszüntetni, de nem lehet teljesen szétszedni, sem megmagyarázni, sem megérteni.

 

 

 

A költő szíve

 

A gyógyintézet folyosójának falán, a Röntgen-szoba előtt keretezett fénykép mutatja X.Y. költő szívének röntgenfelvételét. A kép jól sikerült, találó. Nagy szíve volt a költőnek, akkora, mint egy ökörnek. Nagy szíve volt, a kép pontosan mutatja az arányokat és árnyalatokat: ezzel a szívvel lelkesedett a költő az emberiségért. Mégis, a kép elkedvetlenít. A nagy költő szíve végre is magánügy. Éppen így kiakaszthatnák egy orvosi rendelő falára: X. költő streptococcusai vagy Y. a lánglelkű író bélférgei. A költő bizonyára nemcsak érzés és szó, nemcsak hevület és rím, hanem szív, máj és vese is. De ez a különös orvosi kegyelet, mely pontos röntgenfelvétellel megmutatja a világnak a költő szívét, mintegy végrehajtja szó szerint a költő feladatát – hiszen ő sem akart mást, a költő, mint megmutatni a világnak a szívét! – lehangolja az olvasót.
Mit mutat, mit mond a költő szíve, a pontos rajz? Semmit. A valóság mindig szegényes. A költő, néhány szóval, többet mondott a világnak szívéről, mint a röntgenrajz. Orvosok, több titoktartást kérünk. A költő szíve nem „lelet”: hanem legenda. (1939)