IN MEMORIAM CSERNOHORSZKY VILMOS

5 nappal az újév beköszönte után, eltávozott az élők sorából dr. Csernohorszky Vilmos. Életútját még sokan fogják elemezni. A magyar média tudomásom szerint utoljára 2010 júniusában foglalkozott vele, amikor Kö András a Magyar Nemzetben Márai Sándorról faggatta. Valószínűleg egyike volt az utolsóknak, akik 1988 októberében a nagy írót meglátogatták. Ennek az interjúnak egy részletével búcsúzunk egykori kollegánktól.

Minek volt köszönhető a látogatás, hisz tudjuk, hogy 1987-től Márai már remete módjára élt, magányosan, és előrehaladott rákbetegsége miatt mély depresszióban?

A Münchenben megjelent Nemzetőr című magyar nyelvű lapot jó barátom, Tollas Tibor szerkesztette, és rendszeresen elküldte Márai Sándornak. Magam is publikáltam 1972-től a lapban, és Máraiolvasta az írásaimat. Megemlékeztem nyolcvanadik születésnapjáról, amelyet pár sorban megköszönt, ettől kezdve több levelet váltottunk. Nagyobbik fiam Kaliforniában, Pasadenában élt, nem messze San Diegótól, és elhatároztuk a feleségemmel, hogy egyszer meglátogatjuk az írót is.

Ki javasolta a találkozást?

Én. Márai egyik levelében utalt arra, hogy mindegyik írásomat elolvassa, és egyetért a gondolataimmal. Kitüntetésnek számított a dícsérete. Ez bátorított fel, hogy a családi látogatást összekössük egy San Diegó-i kirándulással.

Milyen állapotban találták?

Tényleg szomorú képet nyújtott, megrokkant öregember volt. Bottal járt, hajlott háttal, és már nem tudott a közeli parkban sem sétálni. Szelleme azonban ragyogott.

Hogyan nézett ki a lakás?

Elég szerényen. A 6th Avenue 2820. szám alatt lakott, kis bérház két-három szobájában. Üresek, szinte meztelenek voltak a falak. Nem látszott, hogy nagy író otthonában vagyunk.

A hét melyik napján kopogtattak be hozzá?

Vasárnap délután volt, 1988. október 1-je. Három órát töltöttünk vele. Öltönyben várt bennünket, fehér ingben és nyakkendőben.

Miről beszélgettek?

Mindenről. Ahogy az egy polihisztornak is mondható poeta doctushoz illik. De főleg ő beszélt. Fizikáról, a világűr fekete lyukairól, biológiáról, filozófiáról, a modern orvostudományról, a magyar és amerikai irodalomról, Berzsenyi költészetének feltámadt időszerűségéről, öregségről, halálról. „Utóbbiról nem tudni, milyen – mondta -, mert eddig még senki sem jelentkezett vissza. Ezért talán nem is lehet nagyon rossz.”

Beszélt súlyos sorscsapásairól, felesége elvesztéséről és 45 éves nevelt fia váratlan és hirtelen haláláról?

„Mióta Lolám itt hagyott – mondta -, úgy érzem mintha nemcsak az életemnek, hanem saját magamnak is egy része távozott volna el. Mert 62 évi együttlét után már nem tudja az ember, hogy bensőjében mennyi saját maga és mennyi a másik.” Elbeszélte nevelt fia tragédiáját. „ Amikor elhatároztuk, hogy 1948-ban elhagyjuk az országot, Lolám azt mondta: „Az egész magyar ifjúságot nem tudjuk megmenteni mindattól a szörnyűségtől, ami itt most történni fog, mentsünk ki legalább egyet.” Így vitték ki 1948-ban a kis Babácsay Jánoskát, akinek a szülei a háború alatt meghaltak, és a Máraiékhoz közel álló nagymama nevelte.

Feleségét 1986-ban veszítette ez az író, nevelt fiát 1987-ben. János egy reggel összeesett, elvesztette az eszméletét, és háromheti kóma után meghalt. A boncolás agyvérzést állapított meg. S ez volt Márai Sándor életének talán legnagyobb kataklizmája. Hisz e fiú közelsége miatt költözött nyolcvanévesen újra a rajongott Itáliából San Diegóba, a nyugati civilizáció végére – ahonnan már csak egy ugrás a még ma is emberáldozatokat követelő mexikói határ -, hogy később ne legyen, ne legyenek egyedül.

…

Hogyan búcsúztak Máraitól?

Mielőtt kiléptünk az ajtón, arcon csókolta feleségemet, és azt mondta: „Az én húgomat is Katalinnak (Katónak-szerk.) hívták.” És gyengéden integetett”…

Magyar Nemzet

2010. június 19.