IN MEMORIAM DR. KEREKES KÁROLY

h, 2011-07-18 11:24

 

A múlt század második felében olyan főorvosi kara volt kórházunknak, melyet „aranycsapatként” emlegetünk. Az intézmény akkori orvosvezetői nem csak hivatásukat gyakorolták egészen magas szinten, hanem olyan emberi kvalitásokkal is rendelkeztek, ami példaértékű a ma orvosai számára. Közéjük tartozott néhai dr. Kerekes Károly főorvos. Egy régi- régi beszélgetést felidézve emlékezünk rá.
 
Rengeteget tanultam és talán tőlem is tanultak
Beszélgetés Dr. Kerekes Károly fôrovosúrral
 
Régi igazság, hogy egy kórház gyógyító munkájának színvonalát alapvetően nem egy-egy briliáns sebész vagy egy nagytudású belgyógyász határozza meg, hanem három alapszakma tevékenysége, nevezetesen a laborosé, a röntgenesé és a kórboncnoké. Az Esztergomi Vaszary Kolos Kórház ellátási területéhez tartozó betegek szerencsésnek mondhatták magukat, az elmúlt évtizedekben, mert a három alapszakma egyikének a pathológiának a vetetője Dr. Kerekes Károly főorvos volt. Vele beszélgettem otthonában.
 
Hogyan telnek főorvos úr nyugdíjas napjai
 
 
- Csendesen. Olvasgatok, szeretek autózni, utazgatni. Bár a mai nyugdíjakból nem lehet nagy utakat tervezni. Érdekel, mi történik a szakmában, mi történik a kórházban. Nem könnyű elszakadni 34 év után a kórháztól. Esztergomot megszerettem, a kollégákat is, Igaz lecserélődött már a régi gárda, de azt hiszem az ujjakkal is megvoltam.
 
 
A kezdetekről, az indulásról kérdezném.
 
 
- 1923-ban születtem Magyarsarlóson. Ez egy Baranya megyei község, Pécstől 10 km-re. Apám tanítója volt a kb. 40 lakosú falunak. 10 éves koromban kerületem szülőfalumból Pécsre, a jezsuiták Pius Gimnáziumába, ami 8 osztályos volt. Jó általános érettségi után, akkor még felvételi nélkül a Pécsi Orvostudományi Egyetemen folytattam tanulmányaimat 1941-ben. Pécsről, ahol ifjúkoromat töltöttem nagyon sok kellemes emlékem van. Még mostanában is szívesen járok oda családtagjaimmal. III. éves medikus voltam, amikor kapcsolatba kerületem a Kórbonctani Intézettel. Megkérdezték ugyanis, nem lenne-e kedvem az intézetben dolgozni, tanulni. Igent mondtam azzal a hittel, hogy hasznomra fog válni, és nem csalatkoztam. Entz Béla volt a professzorom. Az idősebb kollégákat bevitték katonának, és mi ketten hárman fiatalok maradtunk az intézetben, asszisztencia nélkül, és így a szakma technikai részét is, pl. a szövettani anyagok feldolgozását, előzetes kiértékelését is végezhettük. Sőt az oktatásban is részt kellett vennünk. Nagyon sok, azóta például egyetemi tanárrá vált kolléga volt a tanítványom. Így taníthattam az első szívátültetést végző Szabó professzort is. Entz professzor megszerettette velünk a kórbonctant és ez meghatározó lett a későbbi pályaválasztásom során. Ő nagy szerelmese volt szakmájának, és át is tudta adni azt a tanítványainak.
 
 
Kire emlékszik még vissza ennyi év után is jó szívvel mesteri, tanárai közül
 
 
- 1951-ben szakvizsgáztam. Entz professzor ekkoriban elérte a 70. életévét és bár egy kicsit sértődötten, de nyugdíjba kellett mennie. Abban az időben nem volt mese, mint ahogy manapság hallom, aki betöltötte a 70. évet, mennie kellett. Jött Romhányi professzor Szombathelyről, de ugyanakkor ott volt egy épületben Beöthy Konrád, aki Kolozsvárról került az Igazságügyi Intézet élére. Szükségük volt szakemberre, és én úgy határoztam, hogy átmegyek az Igazságügyi Orvostanra. Későbbiekben azért szoros kapcsolat alakult ki Romhányi professzor úrral is, hisz igen sokat lehetett tanulni tőle. Az intézetben különféle állásokon keresztül: díjas gyakornok, díjas demonstrátor, tanársegéd lettem.
1958-ig dolgoztam Pécsett. Tulajdonképpen hívásra kerültem Esztergomba. A tatabányai kórház akkori kórboncnok főorvosa Szabó Zsolt évfolyamtársam volt. Ő hívott, jöjjek ide, örülne, ha az Entz tanítványok közül - ez fogalom volt abban az időben - Esztergomba jönne egy kollega. Eljöttem. Itt nagy ígéreteket kaptam, mint mindenki ilyenkor. Bárdy Károly volt az igazgató, aki megmutatta nekem, hol lesz a munkahelyem. A jelenlegi ebédlő mellett, garázsépület van, ettől lejjebb, ahol valamikor a dühöngő is volt, találtak helyet a patológiai osztálynak. Két helyiségből állt. Szeréni Miklósné asszisztens és Bederna Ferenc, mint boncmester dolgozott mellettem. Persze rengeteg ígéretet is kaptam. Később a szemészet, hisz Bárdy Károly szemész volt, átköltözött a belgyógyászatról a jelenlegi helyére. Ekkor alakult ki a földszinten Russay György orr-fül gégészete is. Nála szorítottak helyet számomra.
 
 
Kik voltak ideérkezésekor kórházunk főorvosai
 
 
- Az akkoriak már mind meghaltak. Múltkoriban összeszámoltam, legalább 30 orvost temettem el. A belgyógyászaton Rajner Miklós, a szülészeten Major György, az urológián Marczell István, a röntgenben Ortay Gyula, a gyermekosztályon Patonay János.
 

 

Hogyan indult be a munkája és miből állt
 
- Az említett ebédlő melletti helységben volt a laboratórium, a gégészeten a szobám és volt egy boncterem is. Ebben hűtő nem volt, csak egy bádogasztal. Brády Károly igazgatósága alatt ezt bővítették, és hozzáépült egy 6 férőhelyes hűtő, és egy márvány boncasztal. Ez a maga idejében jelentős fejlesztés volt. 3. munkahelyem a jelenlegi gégészeti osztály Babits utcai frontján lett kialakítva. Mindezen fejlesztések iszonyú erőfeszítésekbe kerültek.
 
 
Hány szekciót végzett évente pályája elején és a későbbiekben
 
 
- Az első időkben évente nem volt több 300-nál. Nyugdíjba menetelem előtt 800-850 körül. Ha hozzászámítjuk az igazságügyi boncolásokat is, egyértelművé válik, hogy áldatlan helyzet alakult ki a helyszűke és az egyéb körülmények miatt.
 
 
A laikusok pusztán a holttestet látják a hivatásával kapcsolatban és bizonyos averziójuk is van. Ön szerint patológiának, hol van a helye az orvostudományban
 
 
- Kezdetben, még az orvosok között is úgy szerepeltünk, mint egy kisegítő szakma. Úgy is bántak velünk. A klinikusok általában alacsonyabb rendű orvosnak tartottak minket. Később ők is rájöttek arra, hogy ez a szakma is nélkülözhetetlen, hiszen bizonyos betegségek, sebészeti, urológiai, nőgyógyászati - korai diagnózisában a patológiának alapvető szerepe van, nevezetesen a kórszövettani vizsgálatok folyamán. Enélkül például daganatos betegségeket a klinikus nem tud diagnosztizálni. Patológus mondja meg ilyenkor, hogy milyen betegségről van. szó. Tehát a klinikusnak és a patológusnak együtt kell dolgoznia. Egyik a másik nélkül elképzelhetetlen.
 
 
Vajon érezte-e pályafutása során ennek megfelelően azt a megbecsülést, ami a patológust méltán megilletné
 
- Amikor idejöttem, a patológia csak néhány hónapja létezett. Volt egy klinikus kollega, aki szinte kizavart az osztályáról, amikor látogatóba jártam ott, mert hozom a fertőzést a halottaktól! Így kezdődött! Vagy a bizalom kérdése: Kezdetben fiatalember lévén, a szövettani vizsgálataimat kritikusan fogadták. Volt olyan klinikus, aki az anyagnak a felét elküldte nekem, a másik felét meg egy budapesti bizalmasához. Persze sokszor előfordulhatott, hogy az anyag egyik fele a jóindulatú, a másik a rosszindulatú elváltozást tartalmazta. Később azért sikerült megnyernem a klinikusok bizalmát.
 
 
Sok gyakorló orvos retteg a patológustól. Van egy olyan kórboncnok szerep, mely szerint jön a “tetemrehívás” a szó szoros, és átvitt értelmében is. Én az elmúlt 15 évben, amikor együtt dolgozhattam Önnel, azt a rettegést nem éreztem, de kíváncsi lennék, milyen patológiai szemléletet tart szerencsésnek
 
 
- Kezdetben igyekeztem magam körül egy kis tekintélyt, vagy rettenetet teremteni, hisz Pécsről azt hoztam magammal. Akkor az volt a korszellem. Például Kelemen Endre - a haematológus Kelemen professzor apja - volt Budapesten a rettegett törvényszéki orvos. Akibe egyszer Kelemen Bandi belemart, annak vége volt. Félelmetes tárgyalásai voltak. Egy esztergomi eset kapcsán én is megismerhettem. Vizsgáztatott a Bíróság előtt mindenkit. Ez a szemlélet nem tetszett. Láttam, hogy ezt nem lehet folytatni. Később az a szemlélet országosan is megbukott. Lényeges, hogy ne féljünk egymástól, dolgozzunk együtt. Ha hibát vélünk felfedezni egymás munkájában, ebben az esetben inkább beszéljük meg.
Mossuk meg egymás fejét, ha kell, de csak a boncasztal mellett, vagy például a klinikopathológiai konferenciákon.
 
Az esztergomi patológiát hogyan ismerték, értékelték a megyében, esetleg országosan
 
- Mi a kis, városi patológiák közé tartozunk. Bizony sokáig úgy tartottak minket számon és nyilván, mint az ország egyik legrosszabban ellátott kórbonctanát. A felszerelés, a helyiségek és a személyi feltételek dolgában. A néha ideszivárgó 1-1 orvos csak átmeneti állomásnak tekintette munkahelyét. Sok kollegával dolgoztam együtt, de mindegyikkel csak rövid ideig.
 
 
A pálya végén, vagy a nyugdíj elején hogyan látja a patológia jövőjét
 
- Helyileg és általánosságban is nagy változások előtt állunk. Még mindig nincs elég jelölt, aki a patológiára eljönne, bár már kezdnek jönni. A Kolos Kórházban is már két orvos dolgozik és elvileg papíron még én is ott vagyok. Régen egyszemélyes patológiai osztály több is volt. Ma már ilyen ágyszám mellett a norma 4 orvos lenne.
 
Melyik volt hosszú pályafutásának a legjobb időszaka
 
-A fiatalkorom, az Esztergomban töltött első 5 évem, az itteni ambícióval teli időszak, mindaddig, amíg megvolt a remény. Fiatalságom és a különféle ígéretek révén. Utána elkövetkezett az az időszak, amikor azt kellett látnom, kár a gőzért, hiába, nem érek el semmit. Csak bizonyos apró fejlődések voltak. Néhány dolog azért feldobott. Szerettem oktatni, részt vettem a nővéroktatásban. Még ma is dolgozik a kórházban néhány nővér, aki tanítványom volt. A pályám vége felé jött el a remény időszaka, amikor megindult az új boncterem építése. Ez hihetetlen nagy eseménynek ígérkezett.
Ha mások nem is, de pályám végén én megérem, hogy egy modernül felszerelt bonctermet kapok, ahol nem lesznek gondjaim. Reményekkel telve indult az egész dolog, és azt hittem, hogy ezt egy ideig még tudom élvezni. Az élvezetből sajnos nem sok maradt...
 
Ezt úgy értelmezhetem, hogy a nyugdíjba menetellel vagy az aktív munka befejezésével keserű szájízzel hagyta el a kórházat
 
- Tulajdonképpen így is lehet mondani.
 
Ha újra kezdhetné, újra patológus lenne
 
- Maradnék patológus, és maradtam is volna még, persze maximum 70 éves koromig, mert akkor még a bíborosnak is mennie kell. És ha újra kezdhetném, újra ezt választanám. Rengeteget tanultam és talán tőlem is tanultak.
 
 
Sok évtizedes tapasztalata alapján milyen tanácsot adna a most induló fiatal orvosoknak
 
- Fiatal kollégáimnak nem kellene elhanyagolnia a patológiát. Ne fölösleges rossznak vegyék, hanem alaptanulmányként. Régebben meg is követelték, hogy pl. a sebészetre csak olyan orvost vehettek fel, aki előzetesen patológiai gyakorlatot végzett. A patológia nemcsak boncolásokból és kórszövettani vizsgálatokból áll, hanem a finomabb histokémiai és electromikroszkópos vizsgálatokból. Így akár vizuálisan is eljut az orvosjelölt, majd az orvos az ember legkisebb részéig, és ez a vizuális szemlélet végülis szintetizálva előreviszi a tudást, és ezt alkalmazni tudja majd bármelyik szakra kerül is.
 
Köszönöm a beszélgetést.
 
Osvai László dr.
1993. február