IN MEMORIAM DR. KISS GYULA

A múlt század második felében olyan főorvosi kara volt kórházunknak, melyet „aranycsapatként” emlegetünk. Az intézmény akkori orvosvezetői nem csak hivatásukat gyakorolták egészen magas szinten, hanem olyan emberi kvalitásokkal is rendelkeztek, ami példaértékű a ma orvosai számára. Közéjük tartozott néhai dr. Kiss Gyula főorvos.

Dr. Kiss Gyula kórházunk „örökös” igazgató helyettese. Mindenki csak tanár úrnak szólítja.

Mikor szólították először tanár Úrnak?

- Emlékezetem szerint 1973-ban a kandidátusi cím megszerzése után.

Megtörtént-e már a tanár úrral pályája során, hogy rákiabált valakire, vagy hogy indulatosan fejezte ki véleményét?

- Beteggel talán egyszer fordult elő ilyesmi a 42 év alatt. Mint igazgató helyettes, illetve mint megbízott igazgató egy alkalommal konkrétan emlékszem. Az a jobb természet egyébként, aki az asztalra csap és kiadja magából az indulatot, és nem rágódik napokig rajta.

Mi volt életének a legjobb, ill. a legrosszabb döntése?

- Mint a társadalomban egy tagjának, - a sok százezer közül mondhatnám, hogy átlagembernek, mert messze legtöbbünk átlagember - hál Istennek - különösen rossz, de különösen jó döntéseim sem voltak.

Mi akart lenni gyerekkorában?

- Gyöngeáramú elektromérnök. Nagybátyám volt bőrgyógyász, s mivel a fia kémikus lett, engem próbált rávenni a bőrgyógyászatra.

Szóljon néhány szót az indulásról, hogyan lett orvos?

- Pécsett születtem és 40 évig éltem itt. 1944-ben katona voltam, mivel leszállították a korhatárt és 17 évesen besoroztak. 1946-ban jöttem haza angol hadifogságból. Ez évben elkezdtem a pécsi egyetemet. Szüleim rendkívül rossz anyagi helyzetben voltak, s mivel én tovább szerettem volna tanulni, két felsőoktatási intézmény között választhattam. Vagy jogász, vagy orvos lehettem. Bár két nagyapám bíró volt, én nem éreztem semmi kedvet a jogi pályához, így lettem orvos.

Kire emlékszik vissza tanítói közül?

- Pécsi főnökömre Melczer Miklós professzorra. 71 éves korában ment nyugdíjba, de 90 éves korában is bejárt még dolgozni a klinikára. Vírusokkal is foglalkozott és 68-69 évesen leírta, hogy az autoimmun kórképekben a vírusoknak is szerepe lehet. Sokan nevettek rajta, szenilisnek tartották, de az élet mégis őt igazolta. Vele haláláig tartottam a kapcsolatot.

Miért jött el Pécsről?

- Ennek több oka is van. Melczer professzor utódjával nem tudtam kijönni, ez volt az egyik ok. A másik politikai természetű. Rendkívül rossz káderlapom volt. Értelmiségi származású vagyok, apám vegyészmérnök, anyám gyógyszerész volt. 1946-ban jelentkeztem az egyetemre, később nyilván már nem vettel volna fel. Történtek velem 1956-ban is bizonyos események, de erről nem óhajtok beszélni. Most mindenki azzal dicsekszik, mit tett akkor. Végül is azt azért mondhatom, hogy én napos oldalon sohasem jártam, csak félárnyékban.

Hogyan került Esztergomba?

- 1967. április 4-én családommal kirándulni indultunk. El akartunk menni Balassagyarmatra, ott volt üresedőben egy állás. Mikor Váchoz értünk, úgy döntöttem, hogy mivel még sohasem voltam a Dunakanyarban, itt nézünk körül. A Szobi réven átkelve ellátogattunk Esztergomba. Rendkívül tetszett a Bazilikából a város, de akkor még azt sem tudtam, hogy hol van a kórház. Hazatérésünk után 1-2 héttel megjelent a hirdetés, hogy Esztergomban üresedett egy osztályvezetői, és egy gondozóvezetői állás. Akkor mérgelődtem, hogy legalább a kórházat megnéztem volna.

Ki volt városunkban a közvetlen elődje?

- Markovits főorvos, de én őt még személyesen nem ismertem. Előtte Darabos László volt a vezető. Neki 56-os tevékenysége miatt kellett távoznia. Én 1967-ben főorvos lettem az osztályon, és a megyei gondozót is irányítottam. Esztáry Piroskával kezdtem, aki akkor volt szakvizsga előtti gyakorlaton.

Hogyan sikerült beilleszkedni az akkori vezető főorvosok közé?

- Azt hiszem jól, hiszen csaknem egykorúak voltunk, így nekem nagyon jó emlékeim vannak.

Tanár Úr. A kívülállók szemében Ön örökös második embernek számított. Mindig igazgatóhelyettes volt és az un. kulimunkát végezte. Nem akart soha igazgató lenni?

- Kezdeném ott, hogy Lélek főorvos, aki annak idején intézete, hogy idekerüljek - hiszen azt a főorvosi garnitúrát, aki akkor kezdett, ő szedte össze - 1969. táján a belosztály lépcsőházában beszélt rá, hogy vállaljam el az igazgatóhelyettesi funkciót. Buta módon elvállaltam. És mikor nem volt igazgató, többször próbáltak rábeszélni - megyei vezetők is -, hogy vállaljam el ezt a funkciót, de én sohasem vállaltam el és ezt a mai napig nem bántam meg.

Milyen a jó vezető Ön szerint?

- Nekem az alapelven az volt, hogy mivel a második főnököm egy elviselhetetlen alak volt és miatta rengetegen hagyták ott a klinikát, én azt láttam, hogy annál rosszabb nincs, mintha valaki a napjának a legértékesebb részét, a nappalt egy feszült légkörben tölti el. Így dolgozni nem lehet. Nekem az volt mindig az álláspontom, hogy a munkahelyen mindig nyugodt légkör kell. Az nem lehet, hogy a dolgozó meglátja a portát és már ideges lesz.

Hogyan látja a bőrgyógyászat jövőjét?

- Általánosságban sok jót nem tudnék mondani, hisz a bőrgyógyászat sohasem volt preferált szakma. 1986-ban egy minisztériumi főosztályvezető egy országos értekezleten meg is mondta, hogy a bőrgyógyászat esetében csak szinten tartásról lehet szó. Persze azt mindenki tudja, hogy ilyen szinten tartás nincs. Ha nincs fejlesztés, az eleve visszafejlesztés. Mivel az egészségügyben mindig kevés volt a pénz, a bőrgyógyászatra minimális összegek jutottak. Pl. ebben a megyében e területen lényeges eszköz, műszer beszerzés valamikor a 70-es években volt utoljára. Én sokszor kértem egy ultraibolya speciális besugárzó készüléket a pikkelysömörös betegek kezelésére, akár úgy, hogy legalább Tatabányán legyen ilyen készülék. Sajnos pénz nem volt rá. Egy ilyen gép kb. 13 ezer dollárba kerül. A mai napig nincs ilyen a megyében. Ezzel azt hiszem mindent megmondtam. Tudva azt, hogy ebben az országban rengeteg 13 ezer dollárt herdáltak már el. Mindezek következtében az eszközeink a 30-40 évvel ezelőttieknek felelnek meg. A másik óriási hiba az oktatás. Ezt egy szóval jellemezném: rossz. Annak idején még Király professzorral a pesti klinika igazgatójával is beszélgettem a témáról. Az volt a véleményem, hogy nem volna szabad ilyen maximalistának lenni. Elég lett volna, ha a bőrgyógyászatból 20, esetleg 30 kórképet oktatnak, de háziorvosi szinten úgy, hogy a végzett orvos azt el is tudja látni. De a lényegtelen betegségek oktatásával megutáltatták a szakmát. Én már nem is tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek, amikor előjönnek az orvosok is ilyen múlt századi mondásokkal, hogy a bőrgyógyászat: scabies és lues, fene tudja mi ez! Ez a múlt században talán így lehetett, de ma 1993-at írunk.

Ez azt jelenti, hogy pesszimista?

- A magyar bőrgyógyászat jövőjét illetően pesszimista vagyok. Magas kórházi ágyszámra biztos nincs szükség, de a háziorvosoknak kellene a szakmához sokkal jobban érteniük és a rendelők felszerelésének is sokkal jobbnak kellene lennie, hisz itt a kezelésekre napjainkban alig van lehetőség. Nyugaton a háziorvosnak a bőrgyógyászati jellegű felszerelése többet ér, mint nálunk bármelyik szakrendelő berendezése.

Bőrgyógyászaton belül Ön mely területet szerette, művelte leginkább?

- Már a klinikán is elektrobiológiával foglalkoztam, a gyöngeáramú elektrotechnikával kapcsolatos hajlamaimat akkor kezdtem kiélni. 1949-ben már papír elfo vizsgálatokat végeztem. Később a bőrgyógyászati daganatok érdekeltek a legjobban. A kandidatúrám is ilyen kérdésekkel foglalkozott.

Az utóbbi hónapokban gyakorlatilag havonta beszélgettem nyugdíjba menő főorvosokkal és úgy éreztem, hogy mindegyikükben volt valamiféle megkeseredettség. Van-e ilyen érzés Önben is?

Amikor én szeptember végén a gazdasági hivatalban átvettem a munkaviszonyomat megszüntető papírokat - sokat gondolkodtam. Aki elér egy bizonyos kort, annak számítania kell arra, hogy nyugdíjazzák. Az egy más lapra tartozó kérdés, hogy nagyon kevés ember van Magyarországon, akiben az elmúlt évtizedekben, és ma is valamiféle szálka ne maradt volna. Mégis úgy hiszem, talán szerencsésebb az, aki megéri a nyugdíjas kort, mint aki 5-10 évvel előtte meghal.

Mennyi volt az alapfizetése, amikor kezdett?

- Emlékezetem szerint 3200 Ft.

Mennyi lesz nyugdíja, ha nem titok? Ezt azért szoktam megkérdezni, hogy dokumentálva legyen 1993-ban menyi nyugdíjat kap Magyarországon 42 év után adott esetben egy kandidátus?

- Nem számítottam ki, Leel-Őssy professzorral folytatott riport nyomán azt válaszolhatom, hogy kb. havi 230-240 dollárnak megfelelő összeg.

Mit fog tenni a nyugdíjas évei alatt?

- Úgy számítottam, hogy nyugdíj után kiskerttel fogok foglalkozni, ehhez kedvem is lett volna. Sajnos izületeim állapota, és autóbalesetem ezt a tervemet már nem teszi megvalósíthatóvá.

Persze a szakmát nem szeretném teljesen abbahagyni. Lehetséges, hogy azt a lehetőséget, amit a kórház biztosít a nyugdíjasoknak, megpróbálom. De ez kérdéses, hogy megéri-e. Gondolkozom egy magánrendelőn is, én ezekből kizárólag csak annyi pénzt akarok látni, hogy ne legyen ráfizetésem. Legszívesebben ingyen rendelést csinálnék, de ezt senki sem fogadná el. Ugyanakkor én még a legutóbbi időkig is behatóan foglalkoztam a szakmai irodalommal. Az ezzel kapcsolatos anyagomat is valahogy rendszereznem kellene.

Végezetül egy örökzöld témául, amelyről nem lehet eleget beszélni, az orvos-beteg kapcsolatról szeretném személyes véleményét hallani.

- A nevelésnek óriási szerepe van. És nemcsak a családi nevelésre gondolok. Főnökömtől Meltzer professzortól azt tanultam, hogy mindig a betegnek van igaza. Hozzá nem lehetett úgy bemenni, hogy a betegre panaszkodtunk. Ebben, ha belegondolunk, alapvető igazság van. Én igyekeztem a betegekkel a leghumánusabb kapcsolatot fenntartani, bár sosem hangoztattam a humánus betegellátást, mert nem tudom elképzelni, hogy egy orvos ne humánus legyen. Mindig az volt a véleményem, hogyha valaki nem tud beteg emberekkel bánni, az akármilyen nagy tudású orvos, inkább állatorvos legyen. Meg kell érteni a betegeket. A betegséget el kell magyarázni. Nem lehet odalökni egy receptet, ma már a betegek többsége intelligens. Az orvoslás legnagyobb hibája napjainkban, hogy nem foglalkozunk a betegekkel. Számtalanszor tapasztalom, hogyha a beteget meghallgatjuk, az olyan adatokat képes elmondani, melyet a legbonyolultabb laborvizs­gálatokkal sem tudhatunk meg. Nincs két egyforma ember, és óriási élmény, ha megismer­kedhetünk egy embertársunkkal. Ha egy kartonra ráírjuk a diagnozist, pl. psoriasis, ez sokat nem jelent. Olyan psoriasis, ami például Kovács Jánosnak van, nincs még egy.

Bár nehezen állt rá a beszélgetésre, most mégis őszintén örülök, hogy sikerült leülnöm a tanár Úrral a riport idejére.

Köszönöm a beszélgetést!

Osvai László dr.

1993. október