MIÉRT PONT MOST…?

h, 2011-07-18 11:22

 

Hangzott el a kérdés minap egyik orvos-egészségpolitikusunk szájából. Miért pont most tör ki a lázadás a szakorvosjelöltek között, miért pont most szerveződik szerződésbontási akció orvosaink körében, melyet miért pont most támogat egységben a szakmai szervezetek sora.
 
Miért pont most…? Nem sorolom, mi mindent miért pont most. Érteném a kérdést és nem értem!
Érteném, hisz a felelős döntéshozónak sohasem esik jól, ha kritizálják, pláne ha még erővel igyekeznek adott rétegek hangot adni növekvő – és ráadásul teljesen jogos – elégedetlenségüknek.
Érteném, hisz tetszik, vagy nem, de tudomásul kell venni, hogy a gazdaságban és nem utolsó sorban ágazatunkban kialakult sanyarú helyzetért a jelenleg regnáló kormány kevéssé okolható, azt súlyos örökségként kapta.
Érteném, érteni illene, hogy ez nyomja rá mindenre a bélyegét, közösen kell súlya alatt nyögve, reménykedve várni sorsunk jobbra fordulását.
„Bírjátok még egy kicsit ki, és sorsotok lassan jobbra fordul.”
Érteném, de nem hiszem!
Nem hiszem, mert magam kerek 37 esztendeje vagyok az egészségügy munkása, s körülbelül azóta kecsegtetnek ezzel a soha be nem váltott ígérettel, miközben az akkori állapot, amikor az előbb idézett mondat először került a köztudatba, mára a vágyott álmok világává emelkedik – nemcsak a megszépítő messzeség okán.
 
Nem értem a kérdést valójában! Vajon hol élt az utóbbi évtizedben az, akiben ez megfogalmazódik?
Nem élte meg az elmúlt évtized zömét uraló képtelennél képtelenebb reformkísérleteket?
Nem emlékszik a példátlan nemzeti összefogásra, amivel szinte utolsó pillanatban sikerült megakadályozni maradék egészségügyünk kiárusítását?
Nem ismeri a folyamatos forráskivonás ezermilliárdos konszolidációért kiáltó számait.
Nem olvasta, hallotta köztestületünk kitartóan kommunikált vészjelzéseit, amelyeket a hatalom mindhiába igyekezett a rémhírterjesztés kategóriájába sorolni, mert azok pontról pontra beigazolódtak.
 
Nem értem, miért nem érti, hogy miért pont most?
Hiszen a tavalyi választások eredményei pontosan megmutatták, mekkora reménnyel, elvárásokkal fordult a társadalom új döntéshozói felé.
Nem értem, hogy nem érzik ennek súlyát, felelősségét, legyen bár akármilyen szörnyű is a gazdasági helyzet.
Sokszor leírtuk, miképpen lehetett volna, lehetne e várakozásoknak megfelelni felelőtlen ígérgetések nélkül is úgy, hogy a remény megmaradjon.
De az odaveszett bizony!
 
Oda, mert hiába a számos jó tanács, szakvélemény barátsággal intő szó, a mára kormányhatározattá emelt Semmelweis Terv még érdemi ígéretekkel sem kecsegtet hivatásunk emberi erőforrásainak megvédése, megbecsülése tekintetében. Az elvándorlás tovább fokozódik.
Hírek szerint idén már egyes vidéki egyetemeken a meghirdetett rezidensi helyek alig negyedére van jelentkező. Bármerre nézünk, az ellátás biztonságát alapjaiban rengető méretű az orvos – és nővérhiány.
Nincs kiben bíznunk, a választék kimerült. A csapat kiégett és fejvesztve menekül. Nos ezért pont most.
Nincs tovább! Nincs mire, nincs kire várni! Vajon meghallják-e végre a vészkiáltást?
 
Dr. Éger István