SEMMELWEIS ÜNNEPSÉGÜNKRŐL

Kicsit megkésve tartottuk kórházunkban a Semmelweis napi ünnepségünket, a kórházi kápolnában. Kinevezések és a szokásos vers és zenei élmény után, dr. Benedek Zsolt főorvos úr a Műtőszolgálat frissen kinevezett vezetője mondott megemlékező gondolatokat. Ezeket szeretnénk megosztani olvasóinkkal.

T. Kollegák!

Megtiszteltetés számomra, hogy intézetünkben a Semmelweis napi ünnepi beszéd megtartására engem kértek fel. Bár egyhetes késében vagyunk, de jó magyar hagyomány szerint a szüli-és névnapokat 8 napon belül szabályosan tarthatjuk, hát nincs baj. Lehet, hogy ezen ünnepséget hazánkban direkt késve kéne tartanunk, hiszen Semmelweis tanainak elfogadása nem 8 nap, de évek elteltét követően lett csak általános. Az ünnepi megemlékezést hagyományosan az intézetek vezető nőgyógyászai tartják, hiszen Semmelweis szülész-nőgyógyász volt. Tudomásom szerint kórházunkban is ez volt szokásban: kiváló kollegánk Berbik főorvos úr volt a rendszeres megemlékező, tőle kellett átvennem a stafétabotot.

Nem vagyok nőgyógyász, mégsem érzem kakukktojásnak magam, hiszen Semmelweis nevéhez fűződő megállapítások az orvoslás egészét érintik, Semmelweis ugyanis az aszepszis-nek nevezett törekvés és fertőtlenítő eljárás szellemi atyja, amelynek lényege, hogy a vérmérgezést, gennyedést okozó anyagokat már a szervezetbe jutásuk előtt el lehet pusztítani.

1818.júl.1-én született világszerte ismert orvoselődünk Semmelweis Ignác. Sajnos általános, hogy nagy tudósok, kutatók vagy felfedezők munkásságáról mindenki tud valamit, de leginkább csak rejtvényfejtéshez elegendő szinten. Semmelweis Ignáccal sincs ez másként, pedig talán Ő az egyetlen magyar orvos, kinek nevét a világ összes orvosa, szakmától független ismeri. Életével mégis körülbelül annyiban vagyunk tisztában, hogy Ő „az anyák megmentője," aki felfedezte, hogy a gyermekágyas anyák nagyfokú elhalálozását a kezük fertőtlenítése nélkül vizsgálatot végző szülészorvosok okozzák.

Ha ezt a mondatot értelmezzük, meglepődünk. Mert ha Semmelweis vezette volt be a kézmosást, akkor őelőtte talán nem mostak kezet? Vagy az orvosok Semmelweis működése előtt olyan esztelenek lettek volna, hogy nem látják be maguktól, hogy a szennyezett kéz fertőzhet? Így, ha e felfedezésre mai ismereteink szintjéről tekintünk vissza, akkor óhatatlanul afféle Kolumbusz tojásának véljük. Ennek részint maga a felfedezés ma már banális volta az oka, azaz tanításának nyilvánvaló, szinte közhelyszerű igazsága. De Semmelweis életének történetiségébe visszahelyezve a dolgot, sokkal gazdagabban tárul elénk az a magaslat, amelyen ma állhatunk - többek közt Ő általa -, de egyben figyelmeztet is saját törpeségünkre. Semmelweis életének regénye épp úgy, mint a világirodalom remekei, a megismerő napjaira vonatkoztatható tanulságokat hordoznak, megmutatva azt, hogy a korok és szereplők, a témák és törekvések a világ forgószínpadán variálódnak, de az ember és sokszor kicsinyes természete örök, Semmelweis korának szereplői más néven, más pozícióban, más történésekben ma is itt vannak közöttünk, de talán remélhetjük azt is, hogy semmelweisek is újra és újra születnek. A párhuzamokat mindenki megtalálhatja saját életében.

Milyenek voltak tehát azok a viszonyok, amelyek közepette Semmelweis ismeretes felfedezését tette? Az emberi test boncolásától való középkori tiltás már a múlté; létezik szakszerű védőoltás a himlő ellen (Jenner, 1796); az 1840-es évektől (Morton, Jackson, Wells) tért nyer az altatás (éteres, kloroformos narkózis). De részletes mikroszkópos vizsgálatok csak ezután kezdődnek, a baktériumok kórokozó hatása még nem általánosan elismert tény (Pasteur, 1860-tól). A sebészek utcai ruhában, zsebükből előhúzott eszközökkel operálnak: a halálozás iszonyatos méreteket ölt.

Ami pedig a gyermekágyi lázat illeti – nos, annak ügyében a legteljesebb tanácstalanság uralkodik. Neves orvosdoktorok a kedvezőbb, avagy kedvezőtlenebb "genius epidemicus"-szal, azaz a "járványossági szellemmel" magyarázzák a borzasztó járványokat, mások a föld, a légkör vagy a világűr kivédhetetlen befolyásának, illetve a szobákban keletkező, a levegőben szálló "miazma" –nak tulajdonítják azt. A szülészeti szakkönyvek több tucatnyi okot sorolnak fel: ezek között a kórtermek túlzsúfoltsága, a meghűlés, a külső erőműi behatások, a megsértett szeméremérzet, s egyéb találgatások foglalnak el előkelő helyet.

Mindezek főleg német tudósok véleményei, míg az angolok felismerik, hogy a gyermekágyi láz emberről emberre terjedő, ragályos betegség, ezért kitörése idején megkövetelik a szülésztől, hogy öltözzön át, fertőtlenítse kezét, vagy egy időre hagyja abba a munkát. A szigetországiak Semmelweishez képest más állásponton vannak, hisz a gyermekágyi láznak specifikus kórokozó anyagot, "contagiumot" tulajdonítanak (lényegében az orbáncéval azonosat), s így járványmentes időszakban bátran vizsgálnak gennyes, fekélyes beteget, s majd ezután mennek a terhes asszonyok vizsgálatára. A franciák "biztos módszere" a szülőházak időleges bezárása, s ez valóban működik is

S a gyermekágyiláz-járványok, olykor a szülő nők megtizedelésével pusztítanak. A szakemberek egy része teljesen vétlennek érzi magát, mások bizottságokat szerveznek, amelyek gumicsontként rágicsálják a feltételezett kórokokat. Épületeket rombolnak le, mondván, hogy beléjük ivódott a sok mérges kipárolgás – s a helyükbe emelt új szülőházak termeiben ugyanúgy szedi áldozatait a kór.

Semmelweis 1844-ben orvosi diplomát szerzett a bécsi egyetemen, majd tanársegédi állást kapott, továbbá a bécsi szülészeti klinika I. számú osztályán is dolgozik. Itt figyelte meg, hogy az I. osztályon, ahol a bevonult (rendszerint szegény sorsú, megesett) nőkön, mint "tanítási anyagon" orvostanhallgatókat képeztek, sokkal magasabb a gyermekágyi halálozás, mint a II. osztályon, ahol csak bábanövendékek vizsgálták a szülő nőket. Ez arra indította, hogy a "járványok" okait helyben keresse.

Kezdetben még bizonytalan: kísérleteket tett oldalfekvéssel, tapintatosabb hüvelyvizsgálattal, ahogy az a bábaképzésre szolgáló osztályon volt szokás, de eredmény nem mutatkozott. Aztán mikor professzor-kollégája, Jakob Kolletschka egy boncolás alkalmával megsebesült, vérmérgezést kapott, és rövidesen meghalt, majd boncjegyzőkönyve a gyermekágyi láznál látott gennyvérűséget (pyemia) igazolt, megvilágosodott előtte a két szülészeti osztály statisztikája közti eltérés oka: a bábanövendékek nem látogatták a bonctermet, az orvostanhallgatók igen= ez a betegség oka. Látván, hogy az addig használatos körömkefe és a szappanos kézmosás nem elégséges, Semmelweis az I. osztályon elrendelte a kezek klórvizes, majd klórmeszes fertőtlenítését, s a halandóság azonnal és jelentősen csökkent. Az eredmény kezdetben fluktuáló volt, gondolkodva rájött, hogy a gyermekágyi lázat okozó rothadó anyag nem csupán az orvos keze által kerülhet a szervezetbe, hanem a levegő útján is, ha a közelben gennyedő seb van.

Felfedezését először nem is ő maga, hanem nála tapasztaltabb kartársai közölték különféle bécsi szaklapokban ill. konferenciákon – Ferdinand Hebra bőrgyógyász (1847), Karl Haller és Joseph Skoda belgyógyász professzorok (1848). Közleményeik azonban nem hoztak átütő sikert, maga Semmelweis pedig vonakodott a nyilvános megszólalástól. Skoda javaslatát pedig, amelyben Semmelweis tanát megerősíteni hivatott adatgyűjtést kezdeményezett, Johann Klein, a szülészeti klinika vezetője megtorpedózta. Semmelweis csak állatkísérleteket végezhetett saját szakállára: frissen kölykezett nyulak méhébe ecseteléssel bomló hullarészeket vitt be, bizonyítva ezzel a gyermekágyi láz kialakulásának mechanizmusát.

A kor legnevesebb német szülészei: Franz Kiwisch, Wilhelm Scanzoni, Bernhard Seyfert lényegében elvetették Semmelweis kóroktani magyarázatát, illetve lekicsinyelték kísérletei jelentőségét. Csak kevesen hittek Neki. Ezzel kapcsolatban az orvostörténelem feljegyez egy tragikus eseményt. Amikor is a kieli Michaelis felfogta, hogy tulajdon unokahúgát önmaga fertőzte meg gyermekágyi lázzal, annak halálát okozva, bűntudattól gyötörve vonat elé vetette magát. Az ő tragikus végére utalt Semmelweis már Pesten irt főműve második részében: "Sajnos, lesz alkalmam olyan szülészeket is az olvasó elé vezetni, kikre ráférne egy kevés abból a lelkiismeretességből, a melyből Michaelisnak túlságosan is sok jutott.”.

Időközben (1849 tavaszán) lejárt tanársegédi megbízatása, s bár hosszas huzavona után, 1850 októberében hosszabbítást kapott, azt nem fogadta el és visszatelepült Magyarországra. Pesten azonban kezdetben még annyit sem publikált, mint addig: a nemzeti dermedtség éveiben egyébként is pangott a tudományos élet. 1851 májusában kinevezték orvosnak a Rókus-kórház szülészetére, majd 1855 júliusában a pesti királyi egyetem szülészeti tanszékének és klinikájának élére állították. Faramuci, hogy a magyar javaslattevők első helyen Semmelweis tanának bécsi ellenfelét, Karl Braunt jelölték a posztra, s csak az osztrák oktatási minisztérium döntött mellette, elsősorban az egyetemi előadásokhoz előírt magyar nyelvtudásának megléte miatt.

Míg a Rókus-kórházban Semmelweis olyan lehetőségeket kapott, amelyekkel egyértelműen bebizonyíthatta tanításának helyességét, s így sikerült is a halálozást 1% alá leszorítania, addig egyetemi klinikán minősíthetetlen körülmények között kellett dolgoznia, s így egyik-másik évben az ott ápolt gyermekágyasok 2-4%-át is elvesztette. Ennek csakhamar megtalálta az okát, a lepedők és fehérneműk hanyag mosásában. A sanyarú állapotok megváltoztatására egyik beadványt a másik után tette a helytartóságnak, sokáig hiába. Eközben egyetemi előadásokat is tartott, egyre rendszertelenebb, csapongó stílusban: bármelyik témáról könnyen átnyergelve a gyermekágyi lázra és saját tanítására, emiatt előadótermei lassan kiürültek. Ha pedig a vizsgázó nem fogta fel teljesen a semmelweisi tan jelentőségét, professzora gyakran dührohamot kapva zavarta el.

Nem igazolódott azon várakozása, hogy az igazság utat tör magának, így végül is megszólalt. Az Orvosi Hetilap hasábjain megjelentette előadását (1858) "A gyermekágyi láz kóroktanáról," és egy tisztázó írást közölt a közte és az angol orvosok közti véleménykülönbségről (1860). De barátai, köztük elsősorban Markusovszky Lajos (†1893) ösztönzésére hallgatva, kilép a nemzetközi porondra is. Főműve, „A gyermekágyi láz kóroktana, fogalma és prophylaxisa” így németül jelenik meg 1860-ban (egy évvel későbbre keltezve). A 200 oldalas főrészben az időközben felgyűlt német, angol, francia statisztikai anyagon kívül leginkább tanításának újbóli megfogalmazását és félreértésének kiigazítását fejtegeti- sokan ugyanis "hullafertőzéssé" egyszerűsítették, és mint ilyet igyekeztek cáfolni elméletét, mások pedig az angolok ragályossági magyarázatával mosták azt össze. A főrészt követően, százhatvan oldalon át, igen támadó hangnemben vitatkozik korának minden jelentősebb szülésorvosával, azok állításaival, nem fukarkodva akár személyeskedő minősítésekkel . Leginkább ezutóbbi vádbeszéd volt az, ami az illetékes szakmai körökben olvashatatlanná tette Semmelweis könyvét, hisz senki nem veszi jó néven, ha tudatlannak mondják, pláne ha még foglalkozás körében elkövetett mulasztásos emberölések tömegét is a nyakába akarják varrni . Igyhát mind a német, mind a francia szülészek elvetették (és makacsul "hullafertőzési elméletnek" bélyegezték) Semmelweis tanát. Ö maga erre un. "Nyílt leveleket" irt a szülészet összes tanárához (1862). Ezek stílusa egyre jobban eldurvul: a járványos eredet mellett kardoskodó ellenfeleit orvosi Nérónak, gyilkosnak, tudatlannak és kétszínűnek nevezi és kifejezi meggyőződését, hogy a további gyilkolás megelőzése végett először őket kellene leváltani. A vérig sértett ellenfelek a gunyoros elkönyvelés hangján reagáltak: "Ismét cserdített egyet a magyar karikás ostor". Semmelweis pedig csak az ellenvéleményeket tudatosította, támogatóinak lassacskán gyarapodó táborát nem. Tanításának védelmét Markusovszky Lajos vette át, de idővel ő is elfáradt és Semmelweis halála után Magyarország jó tíz évre sötétségbe borult. Elszórt hazai utóvédharcoktól eltekintve elsősorban a lassanként megfordult német szakmai közvélemény élesztette fel a nagymester tanítását. Ebben döntő szerepet játszottak Pasteur bakteriológiai felfedezései, amelyeket maga Semmelweis is olvashatott, de nem építette be őket rendszerébe, és mindvégig "bomlott állati szerves anyagból" eredeztette a gyermekágyi lázat. A másik nagy lökést Semmelweis tanítása érvényesüléséhez a Lister-féle aszepszis-tan elterjedése adta. Ilyenformán végül a sebészet termékenyítette meg a szülészetet, holott mód nyílt volna a fordítottjára is.

Semmelweis Ignác személyes balsorsa, hogy nem érhette meg tanának végleges győzelmét. Élete utolsó öt évében egyre szórakozottabbá és ingerlékennyé vált, realitásérzéke csökkent. Ez mutatkozhat meg Nyílt leveleinek egyre durvuló stílusában, műveinek alaktalan szerkezetében, az 1847-es bécsi élmény sztereotip ismételgetésében, előadásainak rögeszmés félrekanyarodásaiban. Szemtanúk szerint az utcán vadidegeneket szólított meg, és valósággal prédikálni kezdte nekik a gyermekágyi láz elleni hatékony fellépés módját. Máskor baráti társaságban kényszeresen a maga vesszőparipájára terelte a szót, majd a legcsekélyebb ellentmondásra útszéli veszekedés keletkezett. Járása bizonytalanná vált, negyvenegynéhány éves korára megöregedett.

A történetét itt befejezhetnénk azzal a tanúsággal, hogy SI a kilátástalannak vélt harcba beleörült.

Benedek István (1915–1996), a neves író, orvostörténész és elmeszakorvos kutatása más igazságot tár elénk: Semmelweis a terjedő agyhűdéses elmezavar ("paralysis progressiva") nevű, akkoriban is ismert tünetegyüttesben szenvedett. Ennek azért van jelentősége, mert ez a fajta elmebetegség kizárólag olyan embereket támad meg, akik vérbajjal fertőződtek, s e lehetőséget sok hazai orvos és kutató méltatlannak vélte Semmelweis emlékéhez. Pedig hogy Semmelweis bécsi legényévei során valamely prostituálttól kapta-e el a vérbajt, vagy vizsgálat közben egy kézseben át fertőződött-e meg, azt ma már senki sem tudhatja.

A kór hosszabb lappangás után rohamosan fejlődött ki. Fleischer József emlékbeszédében (1872) elmondja: Semmelweis a kari ülésen szólásra emelkedik. Egy megürült tanársegédi állás ügyében kellene javaslatot tennie – ehelyett zsebéből előhúz egy bábaeskü-formulát, és a jelenlevők nagy megrökönyödésére felolvassa. A már sejtett szomorú valóság tagadhatatlanná vált, az ülés félbeszakadt, Semmelweist a lakására kísérték.

Életéből még körülbelül egy hónap maradt. Először otthon ápolták, majd a pletykák elkerülése végett egy bécsi elmegyógyintézetbe szállították, becsalták, és erőszakkal ott fogták. Halálának közvetlen oka azonban valóban vérmérgezés: a jobb kezén keletkezett, de már eltokolódott tályog az ápolókkal való dulakodás közben szétrobbant, vérmérgezést okozott, és napokon belül a szerencsétlen ember halálát okozta (aug. 13). Semmelweis tetemét a schmelzi temetőben földelték el. 1891-ben, mikor neve újra ismertté vált, kihantolták, és a Kerepesi temetőben helyezték új sírba. Többszöri exhumálás után műanyagtömbbe ágyazott csontjai most szülőházának (Apród utca 1–3) udvarán a Várhegy oldalába vágott sírban pihennek; a ház azóta a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum épülete. 1906-ban Budapesten nemzetközi Semmelweis-ünnepségsorozatot rendeztek, szobrot emeltek a tiszteletére (ma a Rókus-kórház előtt áll). Ugyanebben az időben megjelent összegyűjtött műveinek német és magyar kiadása, s azóta is igen nagyszámú életrajz, beszéd, tanulmány és monográfia igyekszik a hazai és külhoni köztudatban elevenen tartani emlékét. 1965-öt az UNESCO Semmelweis-évvé nyilvánította. 1969-ben a budapesti orvosi egyetem felvette Semmelweis nevét. Tanítása, a fertőzés kiküszöbölésének elve még ma, a modern klinikák és antibiotikumok korában is teljes fényében világol. Emlékezzünk hát..