SZÉLLEL SZEMBEN NEM LEHET?

A Heti Válasz legújabb számának címlapján Kövér László látható, és a kép alatt egy az interjúból kiemelt mondat: „Nem baj, ha vitatkozunk”. Közel 25 éves barátságunk alatt sokszor vitatkoztam vele. Egyszer azt mondta, akárhogy is van, az a legfontosabb, hogy mi nyerjük meg a következő választást. Igen, így van, válaszoltam, ennél csak egy a fontosabb, hogy pontosan tudjuk, ki az a „mi”.

Az első hallásra talányos mondat jobb megértéséhez érdemes felidézni a 2010-es választások előtti fél év sokszor elhangzó gondolatmenetét, amelynek lényege így hangzott: „Most nem szabad vitatkozni, előbb nyerjük meg a választásokat, aztán tegyük rendbe az országot, és üsse kő, utána akár vitatkozhatunk is”. Kérdezném legalább így utólag, hogy ugyan miről vitatkoznánk már akkor, amikor „valaki” megnyerte a választásokat, és „rendbe tette” az országot? Persze mindnyájan tudtuk, hogy választások előtt politikatechnikailag ez az egyetlen követhető logika, de mint mindennek, ennek is vannak kockázatai és mellékhatásai. És most éppen ezek a hatások kezdenek a felszínre törni.

A Széll Kálmán-terv kiindulópontja aligha vitatható, Magyarország legsúlyosabb gondja az eladósodottság. Tegyük hozzá, ez csak a jéghegy csúcsa. Sokkal súlyosabbak a szociális és kulturális „belső adósságok”, amelyek a magyar társadalom lelki, erkölcsi, szellemi, fizikai és anyagi testét egyre lejjebb lökik a lepusztulási lejtőn. A lejtőt pedig a „demokrácia és piacgazdaság” fedőnéven ünnepelt rendszer építette ki nagy műgonddal az elmúlt húsz év során, és ebben kivétel nélkül valamennyi politikai elit csoportot súlyos felelősség terheli. Még a terv második eleme is logikusan illeszkedik az elsőhöz, miszerint szigorú számonkérésre van szükség: tisztázódjék a felelősség, hogy ki juttatta ide az országot.

Ám innentől már több ponton is megbicsaklik a terv belső logikája. Ugyanis úgy teszünk, mintha nem tudnánk, hogy az országot a „megnevezhetetlen” globális erő fosztotta/fosztja ki, és ez az oka a növekvő adósságnak. Akkor ebből automatikusan az következik, hogy jobb híján a vétlen, sőt a már eddig is vesztesként szenvedő többségre hárítjuk e folyamat minden terhét? (A vesztes többség vétlenségét látszik alátámasztani, hogy az egy keresőre jutó reálbér ma lényegében azonos a 33 évvel ezelőttivel.)

A Széll Kálmán-terv kiegészítő anyagának egy grafikonja magyarázatot ad arra is, hogy miért ezt az utat választották a készítők. A grafikon azt mutatja, hogy 2002-ben még 53 százalék volt az államadóssági ráta (2009-ben 83 százalék), és a kormány 2016-ra akarja visszavinni erre a szintre. Csakhogy a világ nem 2002-vel kezdődött. A ráta 1994-ben 89 százalékos volt, ezért mielőtt belefogunk az újbóli csökkentésbe, le kellene vonni a tanulságokat.

Az 1994 és 2000 közötti hat év során ugyanis a 26 százalékos GDP-növekedéshez hatszázalékos reálbércsökkenés kapcsolódik, plusz számos egyéb olyan brutálisan antiszociális intézkedés (tandíj, segély- és nyugdíjcsökkentés, a gyógyszerkasszát és a közösségi közlekedést érintő elvonás stb.), amiből következik, hogy lényegében csak szociális adóssággá változott a pénzügyi deficit, és ezen nem nagyon van mit ünnepelni. A 26 százalékos GDP- növekedés versus hatszázalékos reálbércsökkenés azt jelenti, hogy a magyar társadalom „kifosztási rátája” – hat év alatt folyamatosan emelkedve (összesen 33 százalékkal nőtt) – 2000-ben érte el a legmagasabb szintet.

Igaz, Orbán Viktoré a történelmi érdem, hogy ezután elkezdte minden idők legmagasabb reálbér-növelési programját. Medgyessy Péteré pedig, hogy folytatta, majd ismét Orbán Viktoré, hogy ellenzékből is képes volt Medgyessy programját megszavazni. És ezt az érdemet csak növeli, hogy e programot azóta is elátkozza a jobboldali és baloldali közgazdászok döntő többsége, tisztelet a kevés kivételnek.

Tovább árnyalja a helyzetet, hogy a GDP akkoriban gyors növekedést mutatott, az államadósság GDP-hez mért aránya ezért csökkenhetett olyan látványosan, a tényleges eredmény valójában sokkal szerényebb. Ráadásul igen jelentős állami vagyoneladás is végbement, és a befolyt összeget mind adósságcsökkentésre fordították. Vagyis a „negatív vagyonként” felfogható adósság ugyan csökkent, de ezzel párhuzamosan a „pozitív vagyon” is, így a valóságos adóssághelyzetünk 2002-ben alig volt jobb, mint 1994-ben. Legfeljebb prezentációs szempontból „jobban mutatott”.

Mindezt azért kellene őszintén feltárni, mert bizony nem árt tudni, hogy a mai magyar társadalom összehasonlíthatatlanul szétroncsoltabb állapotban van, mint akkoriban volt. És így esetleg nem kellene „tesztelni” legvégső fiziológiai határait. Aki netalán mégis tesztelni próbálja, az mérhetetlen történelmi felelősséget vállal magára.

Bogár László

Forrás:

MNO

2011. március 8