TÖBBFÉLE CSAPDÁBAN VERGŐDIK AZ EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÓRENDSZER

Az önkormányzati törvény megújításával alapvető változások várhatók az egészségügyben is. A kormány azt latolgatja, milyen feladatokat hagyjon helyben, és melyeket államosítson. Sinkó Eszter egészségügyi közgazdásszal, a szakminiszter tanácsadó testületének egészség-gazdaságtani tagozatvezetőjével beszélgettünk a változások várható hatásairól. Sinkó Eszter szerint válságtervek összeállítására kényszerülnek a szolgáltatók az orvos- és nővérelvándorlás miatt

– Hogyan látja az egészségügy helyzetét ebben a változékony környezetben?

– Csapdák sora ejtheti foglyul végleg a hazai egészségügyi ellátórendszert, ha nem korrigáljuk a már látható hibákat azonnal. Az egyik csapdahelyzetet éppen az átalakítás előtt álló önkormányzati törvény teremtheti meg, míg egy másikat a hatalmas államadósság, és annak elszánt kormányzati kezelése hívja életre. De válságtervek összeállítására kényszerülnek a szolgáltatók az erőteljes orvos- és nővérelvándorlás miatt is.

– Kezdjük az elsővel. A kormánynak az az elképzelése, hogy állami tulajdonban jobban működnének a kórházak.

– A kórházak jelenlegi problémái nem abból adódnak, hogy tulajdonosaik nem alkalmasak a szerepük ellátására, sokkal inkább abból, hogy az elmúlt öt esztendőben jelentős forráskivonás történt az ágazatból (az egészségügyi közkiadások a GDP hat százalékáról öt százalék alá estek). Miután a problémák alapvetően ebből erednek, így a kezelésmód sem a tulajdonviszonyok oldaláról érkezhet érzésem szerint. Sajnos, megint anélkül döntünk a kórházak államosításáról, hogy alaposan megnéztük volna, hogyan teljesítettek az önkormányzatok húsz évig tulajdonosként. Sok önkormányzat volt jó gazdája intézményeinek, figyelt a helyiek igényeinek, szükségleteinek kielégítésére, nehéz helyzetben többször sietett rendelője vagy kórháza segítségére.

– Sok kórház azonban nem teljesít jól, óriási az adóssága. Segítene-e ezen az állami tulajdonba vétel?

– Abból, hogy egy kórháznak magas az adósságállománya, még nem következik, hogy rosszul menedzselik, hiszen könnyen előfordulhat, hogy a felgyülemlett adósság éppenséggel a gondos betegellátás következménye, de okkal feltételezhetnénk azt is, hogy aránytalanul kevés az elszámolható teljesítménye, s ez tartja a bevételét mesterségesen alacsonyan. Világosan ki kell mondanunk, hogy az utóbbi időben azért nőtt meg a kórházak átlagos adósságszintje, mert a korábbihoz képest kevesebbet költünk egészségügyre, és ezen a tényen mit sem változtat az állami tulajdonra való átállás. Igaz ugyan, hogy az önkormányzati tulajdonforma több helyütt helyi lobbik térnyerését eredményezte, emellett sok közbeszerzés zárult a betegellátás szempontjából kedvezőtlen eredménnyel, mégis úgy látom, még mindig több előnnyel jár a kórházak önkormányzati tulajdonban tartása. A hazai egészségügy eladósodása 2007 előtt egyébként nem volt irritáló mértékű, nemzetközi összehasonlításban kifejezetten jól teljesítettek a magyarok, köszönhetően a kórházi elszámolási és ösztönzési rendszernek, a viszonylag jelentős vezetői autonómiának, valamint a csődtörvényi szabályozásnak. Az intézmények vezetői ugyanis elsajátították azokat a pénzügyi technikákat, amelyekkel gyorsan reagálhattak a külső kihívásokra. Ezt pedig éppen az önkormányzatok által biztosított mozgástér tette lehetővé nekik.

– Mivel járna az állam fokozott, szinte kizárólagosnak látszó szerepvállalása, főleg, ha a kormányhivatalok kezelésébe kerülnek a kórházak?

– A tulajdonátvétel után a semmiből kerülnének elő bürokratikus eljárások, amelyek az idő előre haladtával egyre csak burjánoznának, ahogyan az 1990 előtt is történt. Emiatt elveszne a kórházakra jellemző kezdeményezőkészség, a gyors reakcióidő. Felhívom a figyelmet arra, hogy a jelenlegi munkamegosztás alapján is az állam feladata az ágazat víziójának és stratégiájának kidolgozása, azaz az önkormányzati tulajdonforma nem gátolja az államot e feladatának az elvégzésében pillanatnyilag sem. A távlati célokat, elvárásokat minden körülmények között az ágazat vezetőjének kell megfogalmaznia, így ha kormányhivatalok irányítása alá kerülnének a kórházak, rájuk ebben a munkamegosztásban csupán adminisztrációs teendő hárulna.

– Mennyi időt venne igénybe a tulajdonosi átállás?

– Az óriási adminisztrációval járó munka évekbe telne, nem szólva arról a kockázatról, hogy a feladat technikai kivitelezése az egészségügy vezetésének teljes szellemi erejét lekötné erre az időre. Ennek ellenére e kérdésben a szakmai testületen belül is komoly vita bontakozódott ki, mivel közülünk többen úgy érveltek, az államosítás a hiányzó döntések gyors meghozatalát eredményezné, s felgyorsítaná a szükséges kórházösszevonásokat is.

– Hallani azt is, hogy a megyei kórházak esetleg a megyei jogú városok tulajdonába kerülhetnek. Ha ez a forgatókönyv érvényesül, Budapesten miért lesz mégis államosítás?

– Nem tartanám rossz megoldásnak, ha a megyéktől a megyei jogú városokhoz kerülnének a kórházak, mivel önálló bevétellel rendelkező szereplőkről van szó, amelyek ráadásul a helyi lakossági igényeket pontosabban tudnák közvetíteni, mint a megyei önkormányzatok. A főváros helyzete egészen más, itt a kórházak sok tulajdonos között oszlanak el, így nem véletlen, hogy minden eddigi kormány túl nagy falatnak találta az eltérő érdekek harmonizációját. Egyfelől tehát logikus lépés a mostani kormány döntése az államosítás mellett. Nem szabad azonban elfelejteni az unió egyik fontos irányelvét sem, amely szerint a polgárok részvételét biztosítani kell az őket érintő döntésekben. Szakmai kollégiumi tagozatunk erre tekintettel fogalmazta meg azt az állásfoglalást, hogy a kórházak államosítása esetén alternatív lehetőségeket kell kialakítani a helyi lakosok bekapcsolására a döntéshozatalba. Ez a megállapítás természetesen nem csak a fővárosra érvényes.

– Térjünk vissza a pénzügyekhez. Mi a következménye annak, hogy a kormány nem tud több közforrást biztosítani az egészségügynek?

– A mai kórházi struktúra fenntartásához egyértelműen kevés a pénz, az ágazat vezetője ezért helyesen döntött a szerkezeti átalakítás mellett. A kisebb és hatékonyabban működő kórházi kapacitás szignifikánsan kevesebb forrást emészt fel, így ami ebből felszabadul, mehet az orvosok, nővérek bérének emelésre. Ráadásul az államtitkár nem mechanikus spórolást szeretne elérni, hanem sokkal inkább azt, hogy alapos felülvizsgálat döntse el, az egyes ellátásokat milyen típusú közegben kell nyújtani ahhoz, hogy a költséghatékonyság és a betegbiztonság szempontjai egyaránt érvényesülhessenek.

– Kérdés, mennyire lesz elszánt a politika az átalakítás támogatásában.

– Minél nagyobb mérvű az átalakítás, annál nagyobb hatékonysági tartalékot lehet felkutatni az ágazatban. Ha figyelembe vesszük a kórházi ellátások terén kidolgozott nemzetközi standardokat, kiderül, hogy nálunk hetven kórház is elegendő lenne az akut és krónikus ellátás teljes körű biztosításához. Ma kétszer ennyi intézményt tartunk fenn. E felesleget az idézte elő, hogy az utóbbi időben az orvosi technológia sokat fejlődött, s ma már biztonságos ellátást lehet nyújtani a betegeknek kórházon kívül is, illetőleg bizonyos ellátásokat a kórházak szintjén koncentrálnunk kell. Van tehát miből visszavennünk.

– A kórházak nagyon komoly szerepet játszanak a helyi foglalkoztatásban, ezért az önkormányzatok nem szívesen mennek bele a struktúraátalakításba.

– Csakugyan, ezt tekinthetjük az egyik nyomós érvnek az államosítás mellett. Van azonban az Alkotmánybíróságnak egy 2008. évi határozata, amely szerint az állam feladata megszabni, hogy az egészségügynek hol, milyen kapacitásra, miféle eloszlásban van szüksége. Az állam bármikor hozhat erről döntést, ami kötelező érvényű az önkormányzatok számára. Nyilvánvaló persze, hogy a kórházbezárások mindenhol rendkívül érzékeny kérdést jelentenek, akár önkormányzati tulajdonban vannak a kórházak, akár államiban.

– Mennyire súlyos a dolgozók migrációja, a gyógyítói létszámhiány?

– A kormány sajnos nem érzékeli, hogy mennyire élére van állítva e tekintetben is minden az egészségügyben. Láthatóan csak az adósságcsökkentésre koncentrál. Márpedig ha a fiatal orvosok olyan ütemben hagyják el az országot, mint tavaly, rövid időn belül kórházi osztályokat kell bezárni. A kormánynak gesztusokat kell tennie az ágazat irányába, legalább a magánnyugdíjak államosításából befolyt pénz egy kis hányadát az egészségügy javára kellene átcsoportosítania. Éppen ezért nagyra értékelem, hogy az államtitkárság a rezidensek – egyelőre szűk – körében elindította jövedelememelő akcióját, még akkor is, ha ez érzékelhető elutasítást kapott az érdekképviseleti szervezetektől. Érthető az orvosi kamara és a rezidensszövetség álláspontja, de tudniuk kell, ha egy közfinanszírozott ellátórendszerben jelentős bérfeszültség keletkezik, a politika az előálló nagy nyomás hatására sokat tesz a minél gyorsabb megoldás érdekében. S ez nekünk, betegeknek jó. Már ha lesz miből osztogatni. Ha nem, akkor viszont pattanásig feszülnek az idegek mindkét oldalon. A létszámhiány az itt maradó orvosok munkakörülményeit is rontja, hiszen több munka hárul rájuk, így többet hibázhatnak, és a növekvő feszültség egyre gyakrabban eredményez nem megfelelő hangnemet a betegekkel szemben. Nem érdemes megvárni, amíg idáig jutunk.

Niczky Emőke