„EMLÉKEZZÜNK ORVOSAINKRA 12”

A Vincze János professzor által szerkesztett „Emlékezzünk orvosainkra” című sorozat 12. kötetének bemutatóján vettem részt. A kötetben kórházunk egykori főorvosáról is megjelent egy értékes ismertető. A könyvbemutató levezetője Révész Tamás professzor úr volt, aki ez alkalomra Londonból érkezett Budapestre. Pályája elején ismerhette, tanulhatott Leel-Össy tanár úrtól. Megemlékező beszédét közöljük az alábbiakban:

Leel-Őssy Lóránt

1927 – 2008

Leel-Őssy Lóránt 1927. július 25-én született a Bihar megyei Berekböszörményben. Nyolc éven át volt Mezőtúron, a jeles református főgimnázium bentlakó diákja, ahol kitűnő eredménnyel érettségizett. Iskolájára hosszú évtizedek múltán is elismeréssel és úgy emlékezett vissza, mint ahol a „tanárok nemcsak szaktárgyukra, hanem erkölcsre, jellemes magatartásra” is nevelték a diákokat (1).

Orvosegyetemre Debrecenben járt, ahol 1952-ben “summa cum laude” minősítéssel végzett. Egyetemi évei alatt a lélektan iránti vonzalmának köszönhetően kezdetben az elmegyógyászat felé orientálódott, erre utal, hogy az eminens belgyógyásztól, Gábor Auréltól még medikusként megtanulta az asthmás betegek hypnozissal való kezelését. Sántha Kálmán professzor előadásai keltették fel érdeklődését az ideggyógyászat és az idegsebészet, majd a neuropatológia iránt. A gyógyítást, oktatást és a kutatást harmonikusan ötvöző debreceni idegklinikán mint externista kapcsolódott be a klinikai, majd később a neuropatológiai munkába. Az ambulancián Rusz Sándor tanársegéd mellett megtanult anamnézist felvenni, elsajátította a precíz betegvizsgálatot, és megtanulta értékelni a pontos diagnózisok jelentőségét.

Később, amikor már a neuropatológiai laboratóriumban dolgozhatott, néhány délelőtti előadás után a napi munkája a szövettanon telt el agyszöveti minták beágyazásával, blokkok metszésével és a szövettani metszetek festésével, de feladataihoz hozzátartozott a neuropatológiai laboratóriumot vezető Háberland Katalin vagy a Sántha professzor által diktált agyboncolási leletek megírása is. Jó rajzkészségét neuroanatómiai és patológiai ábrák készítésében kamatoztatta, így Sántha professzor vázlatai alapján készítette el az akkor készülő első magyar idegsebészeti könyvfejezet egyes ábráit, amelyet Sántha professzor a Hedri Endre által szerkesztett „Részletes sebészet” című könyvhöz írt (2, 3). A laboratóriumi munka, a neurológia és neuropatológia tanulása sokszor az éjszakába nyúlt. Ilyenkor barátjával, Balajthy Bélával már csak gyalog tudtak hazamenni a debreceni Nagyerdőben lévő idegklinikáról, mert éjfél után már nem járt a villamos. A neuropatológiai laboratóriumban végzett munkának az eredménye Leel-Őssy Lóránt első, a tetanushoz társuló patológiai elváltozásokról Háberland Katalinnal és Balajthy Bélával közösen írt és az Acta Morphologica-ban közölt tudományos dolgozata (4).

Ez az időszak későbbi pályafutását véglegesen meghatározta, elkötelezetté vált az ideggyógyászat és a neuropatológia iránt, bár ekkor még idegsebészeti terveket is dédelgetett. Balajthyval együtt gyakran volt jelen a Sántha professzor által végzett idegsebészeti műtéteken, ahol vagy a „fejnél” vagy a transfuziónál segédkeztek (2). Az ekkor kötött barátságai közül is kiemelkedik a Török Pálhoz, a Miskolci Megyei Kórház későbbi ideggyógyász, idegsebész főorvosához fűződő szoros barátsága, évtizedekre szóló szakmai együttműködése, amely élete végéig elkísérte.

A tanulmányi és tudományos sikerek, valamint Sántha professzor támogatása az ambiciókkal teli fiatal Leel-Őssy Lóránt számára az egyetemi pályafutás lehetőségét csillantotta fel, amely azonban az ötvenes évek politikai viszonyai miatt nem valósulhatott meg. A korábban a Magyar Ideiglenes Nemzetgyűlés alelnöki posztját is betöltő Sántha Kálmánt a diktatúra megfosztotta mind akadémikusi posztjától, mind katedrájától, és hamarosan elkezdődött a „rossz káder” Leel-Őssy Lóránt kálváriája is. Az akkori politikai légkörben a református lelkész és egykori országgyűlési képviselő fiának nem volt esélye az egyetemi állás elnyerésére, és volt idő, amikor még az is kérdéses volt, hogy vajon lehetséges-e számára az annyira áhított ideggyógyászati pályára való bejutás.

Kiváló egyetemi eredményei ellenére a diploma megszerzése után, Debrecenben élő fiatal családjától távol, Miskolcon csak mint mentőorvos kapott állást. A mentőknél teljesített három naponkénti 24 órás szolgálat azonban lehetővé tette, hogy meglévő szabad idejében a Bagothay László főorvos által vezetett miskolci ideg-elmegyógyászati osztályon díjtalan osztályos orvosi munkát végezzen. Ehhez, a katedrájától és akadémiai tagságától is megfosztott Sántha Kálmán ajánlása segítette hozzá, aki ekkor Balassagyarmaton vezette az ottani kórház ideg-elmegyógyászati osztályát. 1954-ben Leel-Őssy Lórántnak sikerült Debrecenben mentőorvosi állást kapnia, ami lehetővé tette, hogy szabadnapjain külön rektori engedéllyel externistaként klinikai munkát végezzen az idegklinikán, amelyet akkor Rusz Sándor vezetett megbízott klinikai igazgatóként. Ez adott lehetőséget arra is, hogy újra el tudjon mélyülni a neuropatológiai laboratóriumban folyó munkában, és a klinika idegsebészeti anyagát leletezze. Externista tevékenységének köszönhetően ideggyógyászati szakvizsgáját időben tehette le 1956-ban. Elmegyógyászatból 1960-ban tett szakvizsgát a korábbi Sántha-tanítvány, Juhász Pál professzornál, a Debreceni Orvostudományi Egyetem Ideg- és elmegyógyászati Klinikájának 1957-ben kinevezett igazgatójánál, aki Leel-Őssy Lóránt aspirantúráját is vezette három éven át 1964-től.

Az ideggyógyászati szakvizsga birtokában lett előbb alorvos, majd később adjunktus Debrecenben, a Pap Zoltán által vezetett Hajdu-Bihar Megyei Kórház Ideg-elmeosztályán 1956 és 1968 között. 1957-ben Juhász Pál biztatására újra megpróbálkozott azzal, hogy bejusson a debreceni idegklinikára, majd 1959-ben Környey István akadémikus hívására pályázott egy megüresedett idegklinikai állásra Pécsett. Politikai okok miatt mindkét kísérlete sikertelen maradt.

1968-ban, 41 éves korában nyerte el Esztergomban, a mai Vaszary Kolos Kórházban az akkor újonnan létesített ideg-és elmegyógyászati osztály osztályvezető főorvosi állásának a betöltésére kiírt pályázatot. Vonzotta egy új és megyei feladatokkal megbízott osztály megteremtésének a lehetősége, de az Esztergomban való letelepedést az is motiválta, hogy bár debreceni fönöke, Pap Zoltán őt szemelte ki utódjául, Leel-Őssy Lóránt akkortájt még mindig „fekete báránynak” számított Debrecenben.

Esztergomi tevékenysége gyümölcseként az újonnan kialakított osztály 10 év alatt országos reputációt szerzett azzal, hogy fiatal munkatársai segítségével sikerült megteremtenie az ideg- és elmegyógyászat fő területeire kiterjedő magas szintű ellátást Esztergomban és környékén. Ebbe ugyanúgy beletartozott az epilepsziás betegek gondozása, mint az agyi érbetegek akkor még újnak számító kivizsgálása, aktív therápiája és utókezelése, valamint a pszichiátriai betegeknek a „nyitott kapu” ellátási modellre épülő biológiai szemléletű, de a betegek pszichoszociális szükségleteit is figyelembe vevő kezelése.

Működésének sikerét jelzi az Esztergomban1986-ban átadott új ideg- és elmegyógyászati osztály, de mindenek előtt egy olyan, számos szakorvost kiképző iskola megteremtése is, amely mindvégig magáénak vallotta a Sántha Kálmán által megalapított kiváló debreceni iskola betegközpontú szemléletét. Nyugdíjba vonulásakor az általa kinevelt szakemberek között, az Esztergomban működő főorvosok, köztük osztályvezető főorvosok és beosztott ideggyógyász szakorvosok mellett voltak olyanok is, akik képesítésük megszerzése után más jelentős hazai vagy külföldi centrumokba kerültek.

Visszatérve a szakmai pályafutása kezdetére, Debrecenbe való visszakerülését követően a fiatal Leel-Őssy Lóránt mint a debreceni idegklinika externistája folytathatta tudományos munkáját mind a neurológiában mind a neuropathológiában. Ennek eredménye a Kajtor Ferenccel, a klinika elektrofiziológiai laboratóriumának a vezetőjével a septum pellucidum cystáit kísérő epilepsziás megnyilvánulásokról közösen írt, és 1956-ban publikált második dolgozata. Ezt követték 1959-től folyamatosan a malignus melanomák metastasisairól, az agytörzsi gliomákról, a Schwann-sejtes daganatokról, szénmonoxid mérgezések neuropatológiai vonatkozásait taglaló majd cerebrovasculáris betegségekről írott közleményei (3). Egyre inkább az agyi érbetegségek kerültek tudományos érdeklődése középpontjába és ezért is választotta az agyvérzések szisztematikus vizsgálatát a Juhász Pál professzor által irányított levelező aspirantúrája témájául. E tanulmánysorozat sikerét jelzi számos klinikopathológiai és egy kísérletes tanulmány. Az aspirantúra eredményeként elkészült publikációk közül kiemelhető a Juhász Pállal, Török Pállal és Hullay Józseffel közösen, az agyi állományvérzések patológiájáról írt dolgozat, a Török Pállal írt, az agyvérzések sebészi kezelésének a lehetőségeit morfológiai szempontból vizsgáló munka, az elsődleges kamrai agyvérzésekről szóló dolgozat, és a kutyák kísérletes agyvérzéséről készített tanulmány (3). Aspirantúrája ideje alatt, 1964-65-ben négy hónapos külföldi tanulmányútra sikerült kimennie a hollandiai Hágába (Wassenaar) a Szent Orsolya Ideggyógyászati és Idegsebészeti Klinikára, ahol neuropatológiai munkát végzett. 1970-ben sikeresen megvédte az „Agyvérzések pathomechanizmusa” című kandidátusi értekezését.

Már mint osztályvezető főorvos beosztottait önképzésre, a szakirodalom követésére és tudományos munka végzésére serkentette, és ezekhez önmaga adott példát. Klinikai és tudományos munkája mellett is rendszeresen folytatta neuropatológusi tevékenységét. Hosszú éveken át havonta utazott Miskolcra, ahol a Török Pál főorvos által vezetett osztályon belül létesített neuropatológiai laboratóriumban a Török főorvos és munkatársai által végzett agyműtétekből származó agyszövet mintákat leletezte. A miskolci és esztergomi idegosztályokon meghalt és felboncolt betegek agyát is feldolgozta, hogy problematikus esetekben a diagnózist megállapíthassa, és anyagot gyűjthessen további tudományos munkájához.

Nyugdíjba vonulása után alapította meg Tatabányán, az ottani patológiai oszályon belül működő neuropatológiai laboratóriumot. A nyugdíjas éveiben is lankadatlan erővel folytatott tudományos tevékenységének is köszönthető, hogy Leel-Őssy Lóránt publikációs jegyzéke közel 200 neurológiai és neuropatológiai témákban írt tudományos közleményt és előadás-kivonatot foglal magában, amelyek egy része külföldi lapokban jelent meg (3, 4). Szorgalmát jelzi az akadémiai doktori cím megszerzése 2000-ben, amelyet „A corpus amylaceum (polyglucosan test) szerkezete, előfordulása és pathológiai jelentősége” című disszertációjával nyert el. Jelentős tudományos könyveinek száma hat, ebből kettő angol nyelven jelent meg. Számos könyvfejezet megírása is fűződik a nevéhez (4, 5). A könyvei között megtalálható egy, a neuropatológia iránt érdeklődők számára hasznos és e diszciplína alapjait jól összefoglaló munka (6) és egy, az agyi érbetegségekről írt rövid monográfia is (7).

Egyedülálló a magyar neurológia és neuropatológia történetéről írt angol nyelvű monográfiája, amely nemcsak a szakma kiemelkedő alakjainak a tevékenységéről ad hű képet, hanem a hazai klinikai idegtudományok más jelentős, de ma már csak kevesek által ismert szereplőinek is méltó emléket állít (8). A monográfia olyan tudománytörténetileg fontos dokumentumokat is tartalmaz, mint a Nobel-díjas spanyol Ramon y Cajalnak volt tanítványához, Miskolczy Dezsőhöz írt levelei vagy a montreali McGill Egyetemen működött Wilder Penfieldnek, az epilepszia kutatás egyik úttörője, az egykori Rockefeller-ösztöndíjas Sántha Kálmánnak a halálára írt nekrológja.

Az Esztergomban eltöltött évek eredményei végül meghozták Leel-Őssy Lóránt számára a már régen kiérdemelt szakmai elismerést. A Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem 1986-ban, majd a Debreceni Orvostudományi Egyetem 1992-ben a „Rehabilitációs emlékérem” egyidejű odaítélésével címzetes egyetemi tanárnak nevezte ki. Többek között tagja volt az Ideggyógyászati Szakmai Kollégiumnak, a Neurológiai Szakvizsga Bizottságnak, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem államvizsga bizottságának, a Magyar Ideg- és Elmeorvosok Társasága vezetőségének, és alapító tagja volt számos szekciónak és tudományos társaságnak is. Egyik nagy érdeme, hogy 1996-ban az ő kezdeményezésére alakult meg a Magyar Neuropatológiai Társaság, amelynek ő lett az első választott elnöke. Elnökként számos sikeres hazai és nemzetközi konferencia megszervezése fűződik a nevéhez. A magyar neuropatológia és az ő személyes elismertségét jelzi az a tény, hogy éveken át vezetőségi bizottsági tagja volt a Nemzetközi Neuropatológiai Társaságnak. A neurológiai és neuropatológiai tudományos munkásságért 1982-ben „Schaffer”, majd 1990-ben „Sántha emlékérem”-mel, 2005-ben Hippokratész emlékéremmel tüntették ki, 2006-ban megkapta a Batthyány-Strattmann László-díjat. 1994-ben Esztergomnak, 1999-ban Sarkadnak lett Díszpolgára.

A Leel-Őssy Lórántról alkotott kép nem lehet teljes anélkül, hogy számos extracurricuralis tevékenysége közül legalább kettőt ne említsünk meg. Esztergomban a Balassi Bálint Társaság elnökeként járult hozzá a város kulturális és tudományos életének fellendítéséhez. Két, a szorosan vett szakmáján kívüli könyvének megemlítése is feltétlenül ide kívánkozik, amelyek közül a „Bihar, Sarkad és a Leel-Őssyek” című könyve egy érdekes családi monográfia (9). Másik, a közel 400 oldal terjedelmű és egy sor igen érdekes, korabeli dokumentumot felsorakoztató könyvét Balthazár Dezsőnek, a nagy humanistának és kiváló hittudósnak, a Tiszántúli Református Egyházkerület egyik legnagyobb püspökének szentelte (10). A családi vonatkozáson túl is érdekes és talán nem is véletlen, Leel-Őssy Lóránt témaválasztása abban a vonatkozásban, hogy a Balthazár Dezsőről írt könyv egy olyan kiemelkedő személyiség életútjának a kitűnő dokumentuma, aki nehéz történelmi időkben is bátran kiállt humanista elvei mellett.

Leel-Őssy Lórántnak, a magyar ideg- és elmegyógyászat és neuropathológia jeles képviselőjének az életpályája jól jelképezi a XX. század Magyarországán sokak által elszenvedett igazságtalanságokat. Leel-Őssy Lóránt nagyságának titka a szakma feltétel nélküli szeretete, céltudatossága és szorgalma mellett az a rendkívüli képessége, hogy céljai elérése érdekében konok helytállással tudott szembenézni és megküzdeni a politikai megkülönböztetésből származó hátrányokkal.

Irodalmi hivatkozások

1. Pifkó Péter : Utazás a koponyák körül. Beszélgetés dr. Leel-Őssy Lóránt elme- és ideggyógyásszal. A Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Irodalmi, Művészeti és Társadalomtudományi Folyóirata. 28. Évf., 1996. 3. szám

2. Leel-Őssy L: „Hogyan lettem neurológus ?” „Milyenek voltak az első napok ?” Fiatal Neurológusok Fóruma, Székesfehérvár, 1999 (kézirat, Leel-Őssy Lóránt hagyatéka)

3. Hedri Endre: Részletes Sebészet. Egészségügyi Kiadó. Budapest 1952

4. Leel-Őssy L: Közlemények jegyzéke (kézirat, Leel-Őssy Lóránt hagyatéka)

5. Majtényi K: Emlékezés Leel-Őssy Lóránt professzorra. Ideggyógy Sz 61:351-2, 2008

6. Leel-Őssy Lóránt: A klinikai neuropatológia alapjai. Medicina, 2006

7. Leel-Őssy Lóránt: Agyi érbetegségek. Medicina, 1989

8. Leel-Őssy L: History of Hungarian Neurology and Neuropathology. Hungarian Neuroscience Society, Debrecen 2005

9. Leel-Őssy L: Bihar Sarkad és a Leel-Őssyek. Leel-Őssy L., Esztergom 1997

10. Leel-Őssy L: Balthazár Dezső püspök élete és munkásssága. Leel-Őssy L., Esztergom 2000