110 ÉVE SZÜLETETT DR. VÁSÁRHELYI ENDRE ( 1902-1982 )

100 ÉVE SZÜLETETT DR. VÁSÁRHELYI ENDRE ( 1902-1982 )

1902. október 19-én Székesfehérváron, négygyermekes nemesi családba született. Már kisgyermekként nevelőktől anyanyelvi szinten tanulta meg a német, francia és angol nyelvet. Elemi iskoláit magántanulóként végezte.

A Fasori Református Gimnáziumban tanult és érettségizett. Iskolaszünetben serdülő ifjúként gyakran töltötte a nyarat nagyszülei birtokán egy nógrádi kis faluban. Budapesten, az Orvostudományi Egyetemen kapta meg diplomáját, mint általános orvos. Később a szülész, nőgyógyász és fogorvosi szakképesítést is megszerezte. A Szent Rókus Kórházban kezdte orvosi gyakorlatát, innen Csopakra került.
1937-ben megnősült. Palovits Annát vette feleségül. Anasztázia lánya 1938-ban, Gyöngyvér 1941-ben született.
1939-ben a visszacsatolt Kárpátaljára, Máramarosszigetre Alsószinevárra ment a nagyon szegény, elmaradott ruszinok közé, majd Székelyföldön, Mikes Kelemen falujában, Zágonban gyógyította a szegény székelyeket és hegyipásztorokat.
1943-ban SAS behívóval vitték katonai szolgálatra. A háború végefelé fogságba esett. A francia fogolytáborból 1946-ban került haza.
A román megszállás alatt az erdélyi magyarüldözés miatt 20 kg-os csomaggal egyhetes utazás után érkezett családjával együtt Magyarországra.
A Komárom megyi Dágon kapott bányaorvosi beosztást. Ellátta Uny, Máriahalom, Kiscsévpuszta és XII-es Akna körzeti orvosi teendőit is.
Már a betegség kezdetén táppénzes állományba vette a fáradt, legyengült bányászbetegeket. Emiatt összetűzésbe került a felülvizsgáló főorvossal, illetve a bizottsággal, akik megvádolták, hogy összejátszva a bányászokkal, akadályozza a tervteljesítést.
1957-ben Esztergomban vállalt munkát és továbbra is körzeti orvosi feladatokat látott el.1964-ben vonult nyugdíjba, de ezután is többször helyettesítette kollegáit.
1982-ben agyvérzés következtében hirtelen halt meg.
Lánya Gyöngyvér így emlékszik édesapjára:
„ Sportosan élt, kora reggel kilométereket futott, a falusi emberek kíváncsiságát kiváltva. Élete utolsó éveit kivéve, mindvégig tréninggel, gyaloglással, futással, kerékpározással és megfelelő táplálkozással szinte aszkéta módon őrködött jó fizikai állapotán.
Ugyancsak táplálta szellemét is. Hatalmas lexikális tudásra tett szert a természettudományok, a földrajz és a történelem területén, de a költészet is elbűvölte. Petőfitől közel 200 verset tudott kívülről.
Tizenkét éves korától a könyvek könyvének a Bibliát tartotta, s élete utolsó napjáig napi olvasmánya volt.
Már ifjú emberként elfordult a társadalmi helyzete kínálta főúri befolyásos kapcsolatokat rejtő csillogó estélyek, bálok világától. A feltűnően jóképű, fess orvostanhallgatót, majd az intelligens fiatal orvost gyakran környékezték meg befolyásos lányos apák jó előmenetellel kecsegtető, kórházorvosi állásajánlattal.
De ő más utat választott. Ott akarta teljesíteni hivatását, ahol a legnagyobb szükségét látta: távoli vidékeken, kórháztól messze, szegénysorsú emberek szolgálatában. Ezért képezte tovább magát a szülészet és a fogorvoslás területén, hogy helyben tudja ellátni az ilyen orvosi feladatokat is.
Így került Zalába, majd Kárpátaljára, ahol a ruszinokkal életközösséget vállalt, osztozott nyomorúságos életükben, gyógyította őket, miközben felesége is és ö is súlyosan megbetegedett. Gyógyulásuk után Székelyföldre költöztek. A Kárpátok lábánál levő kis faluból, Zágonból a hegyipásztorok otthonaiba gyalog járta át az erdőt, ahol előfordult, hogy medveriasztó pisztolyát is használnia kellett.
A francia fogságban nehezítette sanyarú napjainak elviselését az a tudat, hogy szeretett felesége két kislányával minden jövedelem nélkül küzd a megélhetésükért. A fogságból hazatért csont-bőrre lefogyott, kolduskinézetű embert gyermekei sem ismerték fel, idegenként fogadták, mindhogy idegenek lettek a Romániához csatolt Erdélyben rekedt magyarok is.
Mint bányaorvos és körzeti orvos – mivel akkor még nem volt autóbusz közlekedés Dágon és körzetében –kerékpárra akasztotta orvosi táskáját, csízmába gyúrta nadrágszárát, s ment rendelni, látogatta betegeit.
Azóta is emlegetik, hogy Vásárhelyi doktort csak egyszer kellett kihívni a beteghez, aztán ment magától addig, míg az meg nem gyógyult.
A betegektől nem fogadott el pénzt, sőt ő adott, ha tudta, hogy a szegény a felírt gyógyszert nem képes kiváltani.
Receptjeit a gyógyszerészek ránézésre megismerték, mert legalább 10 féle komponensből állította össze egyénre és betegségre szabva.
A bányászok nehéz életét nagyon a szívén viselte. Lement a mély tárnákba is, hogy megtapasztalja, milyen súlyos körülményeket kell szervezetüknek kibírnia.
Az 50-es években, mint osztályidegent, sőt a rendszer ellenségét el akarták vinni, de a környék lakossága aláírásokat gyűjtött megmentésére, mondván „Ő mindig a szegények orvosa volt, a háború előtt és után is ingyen kezelte betegeket”. Így aztán hagyták tovább dolgozni, de egész életében kísérte a megfélemlítés és a bizalmatlansága a fennálló rendszerrel szemben. …
Az orvoslás a hivatása volt, nem gyűjtött a földön vagyont, kincseket. Hagyatékul csak a biciklije maradt. Hirtelen távozott, mert nem volt gúzsba kötve a Világ által.”
Bélay Iván