Esztergomban 1995-ben indult meg a gyógyítás a Fresenius Dialízis Központban. 10 évvel ezelőtt Szállási Árpád tanár úr a központ névadójáról írt számunkra egy rövid ismertetőt.

A dializáló intézet létezéséről és áldásos tevékenységéről orvosok és betegek egyaránt tájékozottak, a szakmai ismeretek szintjétől függetlenül. Gyanítható azonban, hogy Fresenius kilétét illetően kevesen tudnának, ha egyáltalán tudnának valami válaszfélét adni. Ezért gondoltuk: ideje lenne azt a 19. századi kitűnő német kémikust bemutatni, aki a minőségi vegyelemzés módszertanát oly érvényesen alkotta meg, hogy Szabadváry Ferenc professzor szerint „azt ma is rendszerében írják, tanítják és végzik szerte a világon”.

Paradox módon a dialízis definíciója mégsem tőle ered. Az angol Thomas Graham észlelte, illetve publikálta először 1861-ben, hogy a féligáteresztő hártyán a kristályosítható anyagok, azaz a krisztalloidok (pl. a sók) gyorsan, míg a nem kristályosíthatók, az un. kolloidok (pl. a fehérjék) lassan diffundálnak át. Ennek elvén alapul az extra-, illetve intracorporalis dialízis, amelyet csak jó száz esztendővel később kezdtek az emberi szervezet „salaktalanítására” használni.

Ez sem változtat azon a tényen, hogy a dialízis-állomás névadója Carl Remigius Fresenius, aki 1818-ban (Semmelweis Ignáccal egy időben) látta meg a napvilágot a Majna melletti Frankfurt városában. Bár jogász családból jött, középiskolás korától különös vonzalmat tanúsított a kémiai képletvilág iránt. Érettségi után néhány évig egy patika műhelyében inaskodott, azt követően a bonni egyetemre iratkozott és ott szerzett vegyészmesteri oklevelet. A Rajna bal partján fekvő kisváros nagyhírű univerzitásán akkor még nem léteztek kötelező laboratóriumi gyakorlatok. Az egyébként jó nevű Marguart professzornak sem volt erős oldala az analitika. Noha 1829-től létezett a Heinrich Rose-féle vegyelemzési kézikönyv, a nehezen áttekinthetősége, a rendszerezés hiánya miatt alig volt alkalmas a kémiai oktatásra.

A fiatal Fresenius nagy érdeme, hogy lefektette az ionkeresés klasszikus menetének szabályait, kiválogatta a legfontosabb elemeket és egyes jellegzetes reakciók alapján máig érvényes osztályokra bontotta azokat. Első munkáját előbb jegyzet formájában „magánhasználatra” szánta, de professzora felismerte benne az óriási fantáziát és kiadásra ajánlotta. Felfigyelt rá Németföld akkori koronázatlan kémikus királya, a giesseni Justus Liebig tanár, és ő írt ajánló előszót az 1841-ben megjelent munkához.

A korszakos mű még kilenc kiadást ért meg. Ezek után nem meglepő, hogy 1841-től Liebig laboratóriumában találjuk és a Mester ajánlata alapján 1843-ban már magántanárrá habilitálták. Szerette az önállóságot, alig 27 éves, amikor a wiesbadeni mezőgazdasági főiskola meghívta tanszékvezetőnek. A laboratóriumi feltételek ott is hiányoztak, követte hát Marguart professzor példáját, 1847-ben magánlaboratóriumot létesített a saját pénzén, első asszisztense lett a lombikjáról ismert Erlenmeyer. A fiatal tanár kézikönyve sikerén felbuzdulva 1862-ben megalapította a világ első analitikai tárgyú folyóiratát, amelyet az 1897-ben bekövetkezett haláláig szerkesztett. Adatai a csapadékok összetételéről máig időtállóak.

Érdekes a magyarországi pályafutása. A nagy szervező Markusovszky és társai 1863-ban létrehozták a Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulatot, amely kezdetben fordításokkal elégítette ki az egyre növekvő szakmai igényeket. Az I.-II. könyv F. Niemeyer kór- és gyógytana, Lendvay Benő, illetve a karcagi Kátai Gábor magyaritásában. A megjelenés éve 1865. Azt követte önálló műként Böke Gyula fülgyógyászata (1868), majd negyediknek Fresenius műve: Bevezetés a minőleges vegyelemzésbe…(I.ábra), Say Móricz fordításában. Az előszó szerint nagy gondot okozott a vegytani „műnyelv” alkalmazása. A túlzott magyarítás első hulláma után vagyunk, miután Bugát Pálék nyelvvédő és újító buzgalma minden idegen kifejezést ki akart irtani a hazai természettudományos szakirodalomból. Így lett az oxigén „éleny” (mert az élethez szükséges), a jód „iblony” (mert ibolyaszínű a gőze), a morfium „szunyál” (mert bódító hatású) és a strychnin „szorál” (mert szorulást okoz). A methyamin pl. Bugáték nyelvén „lölylégkönecsdék”, amelyet akkor sem értettek. Csak a higany állta ki az idő próbáját. A dialízis „átszivárgás” néven szerepel a könyvben, a szerző korrekt módon utal Graham prioritására, hozzá ábrákat mellékelt.

.

Kétségtelenül Fresenius közvetítette felénk, ezért nem indokolatlan a névadás.

Az analitikai kémiatörténet regisztrátumában csak Berzelius, Boyle, Gay-Lussac, Lavoisier és Liebig neve fordul elő többször az övénél.

Ez is jelzi, mekkora horderejű vegyész volt ez a latinos hangzású név alig ismert birtokosa, aki végül fogalommá vált a medicinában.