A MORBUS HUNGARICUS ÉRTELMÉNEK VÁLTOZÁSA

Mindenek előtt illő leszögezni: a morbus hungaricus, vagyis a magyar betegség elnevezése nem hazai orvosoktól származik. Legalább is 1900-ig, midőn Győry Tibor egy kitűnő monográfiában tisztázta annak diagnosztikus valószínűségét.

A régi jó magyar doktorok, akik hazai univerzitás hiányában többnyire nyugati egyetemeken érdemelték ki oklevelüket, ismerték ezt a betegségcsoportot (mert akkor még aligha sejtették, hogy azonos kórról lehet szó), de nem észlelték olyan mértékben, mint azt a hazánkba látogató külföldi kollegáik. És ennek nem csak orvostörténeti okai vannak.

Ugyanis: amikor a 16. század végétől egyre szaporodnak a Balassi megénekelte végvári harcok, majd beindul a félhold hatalmának szisztematikus, ám annál lassúbb kiszorítása hazánkból, ennek végrehajtására a biológiai erejében megtört magyarság önerőből már képtelen.

Spanyol és vallon zsoldosok, reguláris osztrák, német és lengyel seregek jönnek segíteni a keresztes lobogók alatt. Tudták az orvosok, hogy a tömeges, járványszerű betegségek elsősorban az idegen terepre került táborozó közösségeket fenyegetik.

Ezért szerepel nem egy akkori műben a „febris castrensis”, vagyis a tábori láz kifejezése. Tehát a 16. század végétől a 18. század elejéig tartó magyarországi felszabadító háborúk nyugati segélycsapatainak kísérő orvosai stereotip diagnózisként használták a morbus hungaricust, amely elsősorban a mostoha terep és éghajlati viszonyokhoz nem szokott külföldi katonákat tizedelte.

Nyugaton akkor már létezett egy városi kultúra, kezdetleges csatornázással, egészségesebb étkezési és ruházkodási szokásokkal.

A Kárpát - medencébe érve azonban mindez mostohára fordult.

Már a kitűnő megfigyelésű D. Sennert azt írja a De morbo Hungarico (Frankfurt – Wittenberg, 1653) című munkájában, hogy a Duna-mellék ezen szakaszán „a káros mocsári kigőzölgések a levegőt megrontják, az éjjelek hidegebbek, a nappalok melegebbek, ezért a víz posványos, a szelek szeszélyesebbek, ezért Pannónia a német katonák valóságos temetője”.

Anélkül, hogy egyáltalán harcba keverednének az ellenséggel.

Hasonlókat ír a bajor Coberus, a felvidéki Cipszer Spilenberger Sámuel, hogy csak a Győry által legtöbbet idézetteket említsük. Györy szerint a fenti szerzők leírása alapján a morbus hungaricus a 16-18. század között a kiütéses tífusznak felelt meg, noha a kitűnő higiénikus orvostörténész 1900-ban még nem tudhatott a rickettsiák létezéséről.

A kitűnő monográfia szerzőjének előszava sem érdektelen. A hőmérséklet éjjelnappali, téli-nyári nagyfokú ingadozásának okául az esztelen erdőirtást jelöli meg, mely a szélfúvások irányát is módosította, továbbá a faövezetek klimatikus kiegyenlítő szerepének kiesése lehetővé teszi az esős és száraz évek ciklikus változását, mely a termelésre (is) mindenképp negatív hatással bír. Napjainkban ezt ökológiai károsodásnak nevezzük. Íme, nincs új a nap alatt, Győry sorai ma talán még időszerűbbek.

Egyébként Magyary Kossa Gyulától Jeney Endréig valamennyi illetékes szakember elfogadja a kiütéses tífusz orvostörténeti diagnózisának, korszerű klinikai, valamint a terjedésének akkor még nem ismert, ám azóta tudottá vált valószínűségét, mely egyben le is zárta a morbus hungaricus első és leghosszabb történeti fejezetét.

A két világháború között a tuberkulózis vette át a morbus hungaricus szerepét, már nem a külföldi orvosok tapasztalataiból. A valóságban Dickens Angliája, ifj. Dumas Párizsa (l. A kameliás hölgy), vagy Thomas Mann svájci Davosa (Varázshegy) sem volt éppen mentes a Koch bacillusoktól. Mégis: a higiénikus beállítottságú orvosok, valamint a szociális érzékenységű írók, akár a Huszadik Század köre (l. Bresztovszky Ernő: Magyarország fekete statisztikája), akár a népiek joggal ostorozták a kormányt, hogy minden tőle telhetőt tegyen meg e népbetegség megfékezésére.

S itt megint Johan Béla nevét kell említenünk, aki 1928-ban megszervezte a tüdőgondozó hálózatot, a házasság előtti tanácsadást, a szegény betegek szanatóriumi ingyenes kezelését, amely bármelyik nyugati államnak a becsületére vált volna. A Johan örökséget vette át 1945 után az új kormányzat, azzal a „csekély” módosítással, mintha ő találta volna ki.

Johan professzornak még a Streptomycin törzs személyes megszerzésében, valamint a gyógyszer nagyüzemi gyártásának megszervezésében is oroszlánrésze volt, amit ma már nemcsak kompenzációként kötelességünk kihangsúlyozni

A módszeres és tartós szűrés, a korszerű gyógyszerek bevezetése után úgy tűnt, hogy végképp orvostörténeti fejezetté tette a morbus hungaricus második változatát. Ám az öröm korainak bizonyult. A spirocheta pallida mellett a Koch-bacillusok is csak tranzitórikus álomba merültek, s immár újra dörömbölni látszanak a közegészségügy ezirányban befalazott ajtaján.

Sajnos ma újra létezik egy új mosbus hungaricus, amely tulajdonképpen nem is új. Napjainkban a suicidumok magas számát kell ezzel megtisztelni, amely a három „magyar betegség” közül talán a legelszomorítóbb.

Vagy mi már nem tudunk morbus hungaricus nélkül élni?

Racionálisan érvényes érvrendszert erre aligha találunk. Csak azt nem érti az ember, Bangladesben miért szülnek az asszonyok és miért nem köti fel magát minden második pária?

De ne menjünk olyan messzire, a környezetünkben élő népek évszázados tartalékokkal néznek a jövőbe, míg mi a hólnapban sem bízunk. Vagy mi jobban érezzük az ózonpajzs vészes vékonyodását, s önként menekülünk a globális ökológiai katasztrófa elől, amely már nem csak morbus hungaricus lenne!

Du Bois-Reymond szavaival ignoramus et ignorabimus, vagyis nem tudjuk és nem is fogjuk tudni.

Szerencsére a nagy hugenotta orvostudós állítását eddig még senki nem cáfolta meg.