A PACSIRTÁK KARÁCSONYA

Assisi Ferenc mondta egyszer: ha a császárral beszélhetnék, elrendeltetném vele, hogy a pacsirtáknak karácsony estéjén magot szórjanak a havas utakra, hadd legyen részük ünnepi lakomában e szent napon nékik is. A Szent meglátta és átérezte: milyen szörnyű dolog a napsugárhoz és nyári hőséghez szokott pacsirtának szállni havas utak, dérütött mezők, hófehér földek felett.
 

Ha egyáltalában tudna énekelni, mit énekelne ilyenkor egy árva pacsirtapár, mit énekelne ilyenkor a pacsirta a párjának holtteteme felett? Utolsó dal a megfagyott világban. Mikor ideér a Szent gondolata, hirtelen rázuhog a karácsonyi öröm forró gondolatzápora. Hiszen karácsony szánni és szeretni tanított, felfedezte a szenvedő embert, királyi művészetté avatta a jótettet, megismertette az emberekkel az élet legnagyobb örömét. Az örömszerzést.

Ne féljetek, fázó pacsirták, íme, szól a király, parancsot ad, bársonymentés, tollas süvegű, szattyánsarus apródok szórják tele a hómezőket édes, friss magvakkal, s hívogatják az éhség-és fagyverte sereget királyi lakomára. Szélzúgásban, fagyos csendben surran, röpül ezer madár, halk, sűrű motozás, s egyszer csak megszólal a pacsirták Te Deumának csengettyűszava. Igen, így képzelte ezt a Szent, maga is az Isten pacsirtája.

De mi lenne másnap reggel? Vajon elég-e az, ha egyetlen napon csoda történik, és a havas táj felett elszórják az életmentő búzaszemeket? Élet-e egy olyan karácsony, amely egy nap kivételes hangulatát iktatja bele évenként egyszer kietlen, sötét és kihűlt életünkbe? Lehet-e pacsirtát tartani úgy, hogy egy hosszú télen át egyetlenegyszer kapjon szemet? Milyen világos: hogy ha a karácsony nem lesz mindennapi erkölcs: ünnepi romantika marad csupán. Milyen kőkemény valóság, hogy a pacsirták mindennap éhesek, mindennap fáznak, s őket mindennap etetni és szeretni kell. Kihűlő világban, ólomszínű ég alatt, hallítélettel telített levegőben suhannak, szállnak, hullanak a fázó, néma pacsirták: a lelkek. Mindenikben ott halványodik egy édes nyárnak emléke vagy álma. Mindeniknek tele van a lelek el nem énekelhetett dalokkal. Mindeniknek vonaglik fáradó szárnya, amint menekül a zord idő körülkerítő avargyűrűjéből a fény, a béke, a szeretet szigetére. Oh, mennyi ilyen lélek szálldos körülöttünk! Siessünk, halálosan sürgős a munkánk: szórjuk szét a hómezők felett a jóság búzaszemeit, apró vigasztalásokat, piciny segítségeket, részvétet, kézfogást, megértő hallgatást, szűkös kamránk összesöpört morzsáit, mindazt, ami tőlünk telik: éhesek a pacsirták!

Hétköznaponként, estenden, mikor megáll a nagy malom, a robot nem tapos, a gond nem őröl: hallasz-e néha halk, távoli tiszta pacsirta szót, azoknak a lelkeknek énekét, akiknek éppen a te kezed vetett búzaszemet? Nem ismered őket, nem találkoztál velük: Isten elválasztotta a magvetőt és a pacsirtát, de a magvető hallja az ismeretlen megvető énekét, és minden pacsirta éneket mond az ő magvetőjének. Minél hősiesebb, minél állandóbb és minél győzedelmesebb az a küzdelem, hogy a pacsirták mindennap érezzék a karácsonyi gondolat örömét, annál tisztább és hallhatóbb a világháborúban önmagát tépő emberiség harci zaja és halálordítása között a pacsirták éneke.
Isten ezért az énekért tűri meg a világot.
                                   
Ravasz László
/Reményik Sándornak