BÁCSKAI REQUIEM

BÁCSKAI REQUIEM

Akkor május délután, amikor a Vígszínház előtt ajánló sorokat róttam frissen megjelent, odamerészkedett mellém egy falusi öltözetű ember, kezében a Hideg napok példányával, kérdő pillantásomra így szólt szerényen: - A bezdániak benne vannak? – Benne kellene lenniök? – Benne bizony – mondta a bezedáni ember -, mert az hozzátartozik, azt nem szabad elfelejteni.
 

- Miért gondolja, hogy Bezdánnak benne kellene lennie egy ilyen vékony könyvben?
- Amiatt, ami ott történt. Azt kérdezhettem volna, ugyan mi történt ott emlékeznivaló, de csupán arra mutattam kíváncsiságot: mikor?

Tudom, az időponton, a napon a pontos órán való emlékezés mindig gyöngéje az egyszerű embernek, de még az iskolázottak legtöbbjének is, ha állításuk tévedésén próbálják tetten érni őket. Ám a bezdáni embert nem riasztotta meg a váratlan érdeklődés: nyelvén volt a dátum, mert nyilván húsz év óta ott volt gondolatai előterében: Ezerkilencszáznegyvennégy november harmadika reggeltől késő délutánig.”

Cseres Tibor ezután leírja a bezdáni ember történetét: a partizánok száztizennyolc ártatlan embert gyilkoltak meg, köztük az elbeszélő öccsét és apját is. Az író további kérdése: - Úgy gondolja, hogy vissza kellene bosszulni mindazt, ami akkor a bezdániakkal történt? – Dehogy! – Hát akkor mit akar, mire számít? – Mit? Hát hogy tudják: ártatlanok voltak! Ez a találkozás indította az írót „Vérbosszú Bácskában” című könyvének megírására.

„Szűcs Márton nyugalmazott bácsszőlősi esperesplébános és Kovács József nyugalmazott martonosi plébános a bácskai plébániák domustörténeteit s a falvak papjainak lelkiismeretét megvizsgálva, összefoglaló emlékeztetőt írt „Halottak hallgatása” címen requiemként 40.000 ártatlanul kivégzett bácskai magyarért. A bűnök számadását feljegyezni vakmerőségnek minősül, de nyilvánosságra hozni éltökben, Bácskában maradottként nem volt bátorságuk.

Requiemjük merész kezek közvetítésével csak holtukban kerülhet nyilvánosságra. Az 1944. október-november havában – írják a kegysbátor plébánosok – vérfergeteg zúdult a Bácska szelíd rónáira. Ennek a vérzivatarnak legkevesebb negyvenezer magyar esett áldozatul. Ezeknek a legnagyobb része teljesen ártatlan volt, minden komolyabb ok nélkül esett áldozatul a vérszomjas bosszúnak. Ugyanis: aki bűnösnek érezte magát a szerbek bántalmazásában 1941 és 1944 között, az idejekorán elmenekült, és így a kegyetlen bosszú az itthon maradt tökéletesen ártatlan magyarokat sújtotta….

Akit bűnösnek találtak, azt is törvényes eljárással kellett volna felelősségre vonni, ahogy a Magyarországon történt Újvidéken s környékén esett atrocitások miatt…Bezdán kisebbségben élő szerb lakossága 1941-ben és 1942-ben nem szenvedett üldözést, és semmilyen hátrányos megkülönböztetésben nem volt része.

Október végén orosz csapatok vonultak be a faluba. Pár nap múlva – november 3-án – partizánok is jöttek az oroszok után. Reggel kilenc óra körül összedobolták a falut, férfiakat, nőket, gyermekeket egyaránt, mindenki jöjjön a futballpályára. Az összegyűjtöttekből kiválasztottak 122 férfit, akiknek ásót vagy kapát kellett hozniuk….Mikor a gödröket ásó részleg elkészült a munkájával, akkor az őrök elküldték a tanya lakóit. Ezután átkísérték a pajtában lévőket is a gödrök szélére, majd sortüzet nyitottak a mit sem sejtő emberekre. A lemészároltak közé került egy 13 éves fiúcska is, a gyepmester fia. El akarták választani apjától, de a gyermek ragaszkodott apjához és nem akart tőle megválni. A kivégzést irányító vadkegyetlenségű vérszomjas partizánnőt Bojkának hívták. Ez azt mondta: „Lőjétek agyon a kölyköt is! A gonosznak még az írmagját is ki kell irtani!”

Cseres Tibor