BESZÉLGETÉS DR. GAÁL PÉTERREL

BESZÉLGETÉS DR. GAÁL PÉTERREL

Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központjában ülünk, beszélgetőpartnerem dr. Gaál Péter az intézet megbízott vezetője. A menedzser szó az utóbbi évtizedben hihetetlen karriert futott be. Ironikusan ma azt mondjuk az ács helyett, hogy tetőszerkezeti menedzser, a takarító pedig folyosómenedzser. Ki voltaképp a menedzser, és mi a szerepe az egészségügyben?
 

A menedzsment tudománya tulajdonképpen két tevékenyégi kört foglal magában és bár ezek összefüggnek egymással, de bizonyos szempontból el kell őket választani. Az egyik a szervezési, a másik a vezetési feladatokat jelenti.
Egy kórházban az alaptevékenység a gyógyítás. Ahhoz, hogy ez jól működjön, a különböző munkákat végzők tevékenysége össze legyen hangolva, ahhoz szervezésre, koordinálásra van szükség. Az én értelmezésemben a menedzsernek azonban alapvető és elidegeníthetetlen, meghatározó tevékenysége a vezetés is, azaz mások munkájának irányítása is.

Hogy csempésződött be a menedzser fogalma egy olyan feudális szervezetbe, mint az egészségügy? Itt tradicionálisan a professzor, a főorvos irányít mindent, hogy jönnek ide a menedzserek?

Korábban az egészségügyi intézmények esetében meghatározóak voltak a keretek, amiben működtek, annyira kevés döntési jogosítvány maradt alsóbb szinten, hogy igazából ezeket az orvosok, akik egyébként magasan kvalifikált, képzett réteget képviselnek, ezt különösebb előképzettség nélkül is el tudták végezni, ezzel valamilyen szintig boldogultak. Hogy milyen szintig, az attól függ, hogy mekkora a diszkréciós kör, mekkora az a felelősség, amely az illető vállát nyomja. Ez határozza meg, hogy józan paraszti ésszel és némi veleszületett érzékkel, tehetséggel még elboldogul-e a vezető.
E tekintetben jelentős változást az egészségügyi rendszer átalakítása hozott. Az egészségügy is erőforrásokat használ fel, amelyek szűkösen állnak rendelkezésre, és az, hogy egy adott kórház mennyi pénzt kap, a rendszerváltás után már nagyon sok tényezőtől függött, de nem elsősorban attól, hogy korábban mit sikerült kialkudni. Ma már számít, hogy mi mennyibe kerül, ki mennyit teljesít, mit érdemes csinálni. Ezt a feladatot a kibővült jogosítványi körrel képzettség nélkül már nehéz jól teljesíteni. Annak, aki nem végez el egy menedzserképzőt, autodidaktaként kellene olyan ismereteket megszereznie, amelynek segítségével a jóval nagyobb döntési kör és felelősség mellet is eredményesen tudja ellátni feladatát.

Emlékeim szerint 20 éve merült fel először a menedzserképzés az egészségügyben. Akkor divat is lett. Boldog boldogtalan járt mindenféle képzésre és sokan menedzseri oklevelet szereztek. Hol van most a menedzserképzés helye az egyetemi oktatás rendszerében? Hol van a helye ennek az intézménynek? Mi az értéke az itt szerzett diplomának?

Nehéz kérdés. Azt látni kell, hogy a menedzserek képzése speciális képzés, speciális módszertant igényel, gyakorlatorientált kell, hogy legyen. Ha nincs a tartalmat és a minőséget is komolyan megkövetelő szabályozási keretrendszer, akkor a piac dönti el melyik intézmény sikeres, melyik nem. Egy Harvard Egyetemnek nem kell akkreditáltatnia magát ahhoz, hogy jó híre legyen és az ott végzettek gond nélkül el tudjanak helyezkedni. Ha valakinek onnan van diplomája, azt a világ elismeri. Egy piaci tisztulási folyamat eredményeként előbb utóbb minden intézménynek a helye - esetleg harcok árán is - megrajzolódik az adott képzés térképén. Ez egy hosszabb távú folyamat, és szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy a Semmelweis Egyetemet nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi térképeken is jelölik, számolnak vele.

Úgy érzem mégis maradtak még nyitott kérdések.

Igen, de úgy gondolom, mégis csak az számít elsősorban, hogy az itt megszerezhető tudás alapján az EMK nemcsak Magyarországon, hanem regionálisan is vezető szerepet tudott magának kivívni, és elismerik a tevékenységünket. A jó jogszabályi keret persze szabályozhatja, gyorsíthatja a piac által egyénként is előbb-utóbb kikényszerített tisztulási folyamatot.
Problémát jelent például ennek a képzésnek az átalakuló felsőoktatási rendszerben való elhelyezése. A jogszabályi környezet felemás: a vezetőképzés (nemcsak az egészségügyben, hanem a közgazdaságtan és a műszaki tudományok területén is) se a korábbi, sem pedig az újonnan bevezetett (bolognai) rendszerbe nem illeszkedik igazán. Többet, mást ad, mint egy mesterképzés, ráadásul egy speciális célcsoportnak, de ugyanakkor nem a tudományos kutatási készségek fejlesztésén van a hangsúly, mint a PhD programokban. Egy adott szakterületen lehet valaki kiváló gyakorlati szakember, lehet tudós, de lehet vezető is. A szakosodást a szakképzések és a szakirányú továbbképzések adják, a tudomány művelésére, a kutatásra a PhD megszerzése készít fel, a vezetésre pedig a vezetőképző programok. A vezetőképzést korábban a szakirányú továbbképzések, most újonnan a mesterképzések közé sorolták, pedig a vezetés nem alapszakma, de nem is a hagyományos értelemben vett, alapszakmára épülő további szakosodás. A vezetőképző programok akkor a leghatékonyabbak, ha alaptechnológiai tudással és kellően hosszú munkatapasztalattal rendelkezők vesznek részt rajtuk. Gond Magyarországon, hogy a szabályozás elindult ebbe az irányba, de megrekedt. A bolognai rendszer, 2006-tól fokozatosan felmenő rendszerben lett bevezetve. Az előrelépést jelentett, hogy a korábbi szakirányú továbbképzési program helyett már mesterképzésként indíthatjuk az egészségügyi vezetőképzési programunkat, hiszen komoly anomália volt, hogy a főiskolai, valamint az egyetemi diplomával rendelkezők ugyanarra a programra iratkoztak be, ugyanazt tanulták, viszont nem ugyanazt a diplomát kapták a program végén: a főiskolai diplomával rendelkezők csak főiskolai szakoklevelet, az egyetemi diplomával rendelkezők pedig egyetemi szakoklevelet kaphattak. Ennek az abszurd helyzetnek a megszüntetése a bolognai-folyamat kedvező része.
Mi az országban elsőként kaptuk meg az egészségügyi menedzser mesterképzési program akkreditációját. Akik hozzánk felvételiznek, és a feltételeket teljesítik, 2011-től mesterképzési diplomát kapnak. Gondot jelent azonban (és itt térnék vissza arra, hogy miért nem jelent ez az átalakítás teljes megoldást), hogy a mesterképzésen belül ez egy speciális képzés. A bolognai rendszerben a hagyományos felsőfokú képzést 2 részre osztották. Van egy alap és van egy mesterképzés. A kettő együtt adja a korábbi rendszereknek megfelelő egyetemi diplomát. Bár a mesterképzések az esetek többségében az alapképzést befejezett hallgatók számára jelentenek továbblépést, a mi képzésünk nem elsősorban az alapképzésből jövő hallgatóknak szól, hanem kifejezetten azok számára, akik már rendelkeznek egy egyetemi végzettséggel, dolgoznak, esetleg már vezető pozícióban vannak az egészségügyben. Munka mellett második mesterképzési diplomát szeretnénk adni. A vezetőképzés tehát ideális esetben egy már meglevő mesterképzés után, megfelelő munkatapasztalattal rendelkezők számára ráépített plusz. Itt látjuk a vezetőképzés helyét. Ez tehát egy lényegesen más karrier-utat jelent, mint a tudományos kutatás, vagy egy adott szakterületen a további szakismeretek megszerzése, a szakosodás.

Hogy viszonyul ehhez az elgondoláshoz a magyar felsőoktatási rendszer?

Ezt ma a magyar felsőoktatási rendszer nem ismeri el, ezért kénytelenek vagyunk alkalmazkodni a mi körülményeink között, a mi célcsoportunk számára kevéssé releváns szabályokhoz. Például alapvetően a középiskolát végzett diákoknak tervezett felvételi rendszerbe kell bejelentkezniük a hozzánk felvételiző tapasztalt szakembereknek is.

Ha az intézet honlapjára kattintok, összesen 9 sorban foglalkoztok a múlttal. Hallhatnánk erről egy kicsit részletesebben?

A gyökerek az egykori SOTE Hallgatói Önkormányzatához nyúlnak vissza, amely a rendszerváltás idején alakult meg. Az akkori diákvezérek közül páran bekerültek az egyetem különböző döntéshozó fórumaiba, és ott sok szervezeti menedzsment kérdésben kellett véleményt nyilvánítaniuk, például költségvetésekről, beruházási, fejlesztési irányokról. Ne felejtsük el, hogy az egyetem akkor is a legnagyobb magyar egészségügyi szolgáltató volt és most is az.
Mi úgy gondoltuk, - én is a SOTE ÁOK-ra jártam 1987. és 1993. között, - hogy ez olyan komplex feladat, - hisz 1-1 döntés kapcsán milliárdokról volt (van) szó, - amihez mi nem értünk, ilyen képzést nem kaptunk. Az egyik diákvezér megpályázott egy Hollandiába szóló ösztöndíjat és egészségügyi menedzsmentet tanult 1 éven keresztül. Ő mondta el nekünk a képzés lényegét és rögtön láttuk, hogy pont erre lenne szükség itthon is. Elhatároztuk, hogy ezt a szakmát, ezt a tudományterületet meghonosítjuk. Elkészítettünk egy oktatásfejlesztési pályázatot is, amelyet az akkor még Európai Közösség TEMPUS alapja támogatott. Két nyugat európai partnerrel és a magyarországi orvosegyetemekkel együtt indult a projekt. Kísérleti curriculumot dolgoztak ki a projektben résztvevő fiatal oktatók (az ún. tanári magcsoport), akik a külföldi partnereknél továbbképzést is kaptak. A projektet Szócska Miklós (ő volt az a bizonyos diákvezér, aki az említett hollandiai ösztöndíjat elnyerte) és Gilly Gyula vezette. Az első kísérleti programot (1994-ben) én is elvégeztem.. Közben Magyarországra jött a Világbank küldöttsége, amely kölcsönprogrammal támogatta az egészségügy átalakítását. A 7 éves projekt 1993. és 2000. között valósult meg. Ebben szerepelt egy egészségügyi menedzserképző iskola létrehozása is. A világbanki delegáció azt javasolta a Népjóléti Minisztériumnak, hogy a SOTE-t bízzák meg ennek a fejlesztésnek a megvalósításával. A későbbi oktatóink közül sokan szereztek így külföldön diplomát, tudományos fokozatot, és ennek keretében kaptuk meg és újíthattuk fel a jelenlegi épületünket is, a Kútvölgyi úton.
 
Ma a magyar egészségügy irányítása lényegileg innen történik, hiszen az intézmény vezetője, Szócska Miklós jelenleg az egészségügyért felelős államtitkár. Nem titok az sem, hogy a Semmelweis-terv kidolgozásában ez a csapat vett részt. Mint résztvevő, hogy értékeled a terv jelenlegi helyzetét?

Elöljáróban azért hagy mondjak annyit: nem az EMK irányítja az egészségügyet, hanem a kormány. Az viszont igaz, hogy már csak a közel két évtizedes barátságunkra való tekintettel is igyekszünk segíteni az államtitkár úr munkáját, de az is látható, hogy nem értünk mindenben egyet. Őszintén úgy gondolom például, hogy azok az irányok, amelyeket a Semmelweis terv megfogalmaz most is helytállóak. A Semmelweis terv ugyanakkor direkt nem foglalt állást a tulajdonviszonyok tekintetében. Szerintem egy önkormányzati tulajdonú rendszerben is lehetne jól működtetni a magyar egészségügyet. Ezt nem tartom annyira lényeges kérdésnek. A kormánypolitika általános irányainak megfelelően azonban megtörtént a tulajdonváltás, és így a Semmelweis tervre rárakódott egy gigantikus méretű tulajdonosváltási projekt, amely önmagában akkora, hogy bőven elég lenne ennek a 4 éves ciklusnak az idejére. A Semmelweis terv központi kérdése, az egészségszervezési funkció kiépítése tehát ezzel a hatalmas átalakítással párhuzamosan kellene, hogy megvalósuljon. A tulajdonváltási projekt felgyorsítása miatt azonban, nem tud ugyanolyan ütemben haladni az ellátórendszer átszervezése.  

Két kérdésre kérlek, hogy reagálj. Az egyik a finanszírozhatóság, tehát pénz nélkül nem lehet megváltani a világot, így a magyar egészségügyet sem. Semmi sincs ingyen, ezt itt is tanítjátok. Mennyire gyakorlatias a Semmelweis terv koncepciója, mennyire igaz hogy bár kiváló elméleti szakemberek állították össze, de ők nincsenek igazán tisztában a magyar valósággal?

Arra a kérdésre, hogy pénz nélkül lehet-e jelentős átalakításokat sikerre vinni, én is azt mondom, hogy nem. Azoknak a hatékonysági tartalékoknak, amelyek a rendszerben még itt-ott fellelhetők, egy része „paradox” módon csak több pénz rendelkezésre bocsájtásával szabadítható fel. A Semmelweis terv nem árul zsákba macskát. Egy külön fejezet foglalkozik a forrásteremtés ezen dilemmáival és megállapítja, hogy minimum 250 milliárd forint hiányzik a rendszerből. Egyébként az volt a kormányprogram célkitűzése is, hogy a ciklus végéig ezt a 250 milliárdot pótolni tudjuk. Az én becslésem szerint, tovább görgetve a gondolatot, végülis a szlovák, a szlovén és a cseh egészségügyi közkiadások szintjét alapul véve: 550-600 milliárd forint lenne az ideális összeg, amit rendszerbe bele kéne tenni. Akkor ezzel 150–200 milliárd forint megtakarítást is el lehetne érni. Azaz összesen csak ez a 350-400 milliárd kellene egy 10 éves hosszú távú forrásteremtő program meghirdetéséhez. Ennek az első lépése a jövő évre vonatkozóan a 100-150 milliárd forint lehetne. Ez az összeg mindenképpen szükséges ahhoz, hogy azt a krízishelyzetet, ami elsősorban emberi erőforrások területén alakult ki, - de állandó probléma a beszállítói tartozások kérdése, másrészt a felújítások, fenntartások költségét is - kezelni lehessen.

Hogyan képzeled el a következő esztendőt?

A megkezdett átalakítások továbbviteléhez 2013-ban minimum 100 milliárd többletforrás szükséges. Ez ténylegesen az a minimális összeg, amely ahhoz kell, hogy az egészségügy ne kerüljön abba a helyzetbe, hogyha egy jövőbeli kormánynak lesz pénze, arra hogy beavatkozzon, akkor azt még meg tudja tenni. Jelen pillanatban is már tragikus az egészségügyben a dolgozók korfája. Hogyha jövőre megállítjuk a migrációt, és minden végzős, a jelenlegi keretszámok mellett el is helyezkedik az ellátórendszerben, akkor még fenntartható lesz az egészségügyi rendszer. Ha ezt elmulasztjuk, tehát ebben a kormányzati ciklusban nem tudjuk ezt a kérdést kezelni, akkor 2014 végén, 2015-ben beletéve a pénzt, már lesz egy olyan pillanat, amikor elfogynak az orvosok a rendszerből és már akkor sem tudja ezt pótolni a kormányzat, ha 2015-ben elkezd egy hihetetlen komoly stabilizációs konszolidációs programot. Az a meggyőződésünk, hogy a jelenlegi feltételek mellett, 100-150 milliárd forint, kellene ennek a problémának az elkerülésére.

Mi a válaszod a gyakorlatiságot firtató kérdésemre?

Az hogy valaki kórházvezetőként dolgozik az egészségügyi rendszerben, valamiféle rálátást jelent egy adott intézmény életére. Ez nem jelenti azt, hogy ezt a szemléleti módot kell alkalmazni akkor is, ha egy rendszer szintjén gondolkodunk. Az, ami egy elméleti konstrukciónak tűnik, az nem elméleti konstrukció, hanem egy rendszer szintű rálátás arra, hogy hogyan kellene összehangolni az egészségügyi rendszer különböző részeit ahhoz, hogy ténylegesen jobban, hatékonyabban, jobb minőségű ellátást nyújtson. Az, aki azt mondja, hogy ez egy elméleti megközelítés, ezzel a rendszerszintű gondolkodással nincs tisztában. Szokták mondani, hogy a minisztériumban íróasztal mögött születnek a döntések. Ez nem igaz. Olyan döntések születnek, amelyek a teljes egészségügyi ellátórendszerre és határterületeire vonatkoznak, ezek azonban egy adott intézmény perspektívájából szemlélve nem feltétlenül tűnnek racionálisnak.
Azt el tudom fogadni, hogy minden döntés a valóság ismeretén kell, hogy nyugodjon. Tudjuk, milyen nehézségek vannak a kórházi szektorban, hogyan kell ott napról napra élni, hogy az orvosokat, nővéreket megtartsák, hogy kell nekik megkísérelni, elmagyarázni: nincs több pénz. Ez a tapasztalat kell ahhoz, hogy rendszerszinten jó döntéseket lehessen hozni. Én úgy gondolom, hogy a jelenlegi egészségügyi kormányzat sokat is tett annak érdekében, hogy ne szakadjon el az ellátórendszer mindennapos valóságától.

Meg tudnád erősíteni ezt néhány példával?

Már nem is számolom, hányszor vonult ki az államtitkár a különböző régiókba. Mutasson bárki olyan korábbi egészségügyi vezetőt, aki nemcsak egy adott helyre ment avatni valamit, hanem aki szisztematikusan ellátogatott minden egyes térségbe, találkozott az ottani intézményvezetőkkel és egyeztettt velük. Azt gondolom, ezek az információk ott vannak az egészségpolitikai döntéshozatal szintjén, tehát nem egy vákuumban történnek a döntések. Viszont az előbbi gondolatmenetre visszatérve, nem lehet egyszerre kórházat és egészségügyi rendszert is irányítani.

Minap egy borsodi kisközségben borozgattam ismerőseimmel és megkérdeztem mi lenne, ha most itt valaki rosszul lenne? Az ebből kialakított eszmecseréből azt kellett levonnom, hogy hihetetlen aránytalanságok alakultak ki az egészségügyben. Érzik-e ezt az aránytalanságot a rendszerbe gondolkodók?

Ezért is gondoljuk azt, hogy a Semmelweis terv által meghirdetett modell, ami térségeket határoz meg és progresszivitási szinteket, térségi központokat, megpróbálja ezt a fajta aránytalanságot valamilyen szinten csökkenteni. Ennek a keretében történt korábban, - amikor lehetőség volt erre - a TVK elosztás valamilyen szintű korrekciója. 2011-ben ez működött. Most 2012-ben azért nem ment, mert vártunk az átalakítás végső keretszámaira, a TEK-ek meghirdetésére. Ez sem egyszerű, mert nincs pluszforrás a rendszerben! Jelen pillanatban, ami van, az a 15 milliárd a népegészségügyi termékadóból, elment a béremelésre. A maradék 15 milliárdot különböző forrásokból kell összeszedni. Nem egyszerű dolog olyan keretek között átalakítani egy rendszert, amikor a források szűkülnek.
Nem az a probléma, hogy van néhány ellátó, amelyik a korábbi rendszerben jól lobbizott és annyi TVK-ja van, amiből kényelmesen meg tud élni, hanem az, hogy vannak, akik aránytalanul kevesebbet kaptak. Ha elkezdem átrendezni a rendszert, leveszek attól, akinek több van és átadom annak, aki rossz helyzetben van, lehet, hogy nem tudok adni a rossz helyzetben levőnek annyit, hogy nullszaldós legyen, viszont annyit elveszek az előbbiektől, hogy ők is veszteségesek lesznek.
Igazából minden ilyen átalakítás akkor menedzselhető jól, ha pluszforrások kerülnek a rendszerbe. Azon dolgozunk, hogy 2013. január 1-jén ez meg is történjen. Az eredményt persze nem lehet garantálni, most nagyon bizonytalan az a környezet, amiben élünk. Ezt látni kell! Országok vannak a csőd szélén. Magyarország lehetőségei korlátozottak. Mégis az a véleményem, ha ennyi pénzt elő tudunk teremteni - már pedig 150 milliárd nem annyira sok - akkor az egészségügy végre emelkedő pályára kerülhet. Ráadásul az egészségügy hosszabb távon a társadalom számára mindenképpen jó befektetés: a tevékenység hozzáadott értéke olyan magas, hogy években (és nem évtizedekben) mérhető a megtérülés a gazdaság és központi költségvetés számára is.

Szeretnék személyes dolgokat is kérdezni. Említetted hogy az ÁOK-n végeztél, ehhez képest nem szokványosan alakult a karriered. Most dékán vagy, mb. intézeti igazgató, sok más funkció mellett. Messze kerültél a közvetlen betegellátástól.

Igen, messze kerültem a betegellátástól: 2013-ban lesz 20 éve, hogy végeztem. Ahogy már utaltam rá, különböző szintjei vannak egy rendszernek. Az emberi társadalom, a specializáció eredményeképpen, egy nagyon bonyolult, finom szövet, amelyet kapcsolatok milliárdjai működtetnek, sokszor egymástól nagyon távol. Ebben a hálózatban nyilván az egyik legfontosabb az ember-ember közötti személyes kapcsolat. A gyógyítás ilyen szempontból nagyon fontos tevékenység. De ez a specializáció magasabb szinten is megjelenik: aki nem közvetlenül a betegellátásban dolgozik, ugyanúgy sokat tehet azért, hogy az emberek meggyógyuljanak, például ennek a hálónak, ennek a szövetnek a rendezgetésével. Ez adhat ugyanakkora elégedettséget az embernek, mintha személyes keze munkája lenne az elesettek felemelése.
Ha tudtam többletpénzt hozni az egészségügybe, ha úgy átalakítottunk egy szervezetet, ha úgy adhattunk valahol tanácsot, ha úgy oktathattunk, hogy ennek eredményeként az emberek jobban, elégedettebben tudják munkájukat végezni, akkor több beteg gyógyulhat meg. Az ember tud távlatokban gondolkodni. Ha nem is közvetlenül, de másokon keresztül hozzá tudok járulni ahhoz, hogy mindenki számára jobb legyen az egészségügyi ellátás. Végső soron ez a vezetés lényege is.

A mindennapjaidat mennyire járja át az általad oly fontosnak hirdetett hatékonyság és igazságosság?

A családom számára minden bizonnyal nehéz periódus ez a mostani: 3 gyermekem van, a legnagyobb például most érettségizett, felvették a jogra. Sajnos nem tudok velük annyit foglalkozni, amennyit korábban tudtam. Hálás vagyok nekik, hogy tolerálják ezt. Szeretném, ha minél előbb normális kerékvágásba kerülnének a dolgok. Bármennyire is paradox módon hangzik, én lennék a legboldogabb, ha Szócska Miklós minél hamarabb visszajönne és visszavenné tőlem a dékánságot, meg az intézetvezetést, mert akkor tudnék sok olyan dologgal foglalkozni, amire most nem jut idő. Az ember igyekszik a nap 24 órájának minden percét kihasználni, hogy helyt tudjon állni, bár tudja, hogy ezt minden fronton egyszerre nem lehet. Abban bízom, hogy a jól választom meg a prioritásokat, és kapok elég kegyelmet ahhoz, hogy az tudjak maradni, aki voltam.

Mennyire ismered az én városomat, Esztergomot, van-e valami esztergomi kötődésed?

Családi kötődésem is van Esztergomhoz, nagybátyám, Dr. Gaál Endre, protonotárius kanonok, nagyprépost, a Vitéz János Tanítóképző Főiskola főigazgatója, majd az integráció után a Pázmány Péter Katolikus Egyetem ezen karának dékánja volt. Sokat jártam Esztergomban (elsősorban őt látogatni - a csodálatos Érseki Palotában lakik) és mindig szívesen jöttem, jövök ide. Szép hely, és megérdemelné, hogy nagyobb figyelem irányuljon rá, de nem elsősorban a helyi politikai csatározások és önkormányzati botrányok miatt.

Azt kívánom, hogy ennek a modern szép intézménynek a falán egyszer legyen egy emléktábla, „Innen indult a magyar egészségügy megújulása a 21. században”.

Köszönöm, hogy ezt mondod, de távol vagyunk még ettől. Ennek az ágazatnak az irányítása nagyon érdekes és bonyolult dolog. Ahhoz, hogy egy ilyen tábla megszülessen, nagyon sok mindennek együtt kell állnia, és még ezen dolgok együttállása esetén sem fogunk tudni semmit elérni, pusztán a magunk erejéből. Isten segítségével, együtt talán sikerülhet.

Köszönöm a beszélgetést!

Osvai László dr.