ILLYÉS GYULA – A POÉTA POLITICUS

ILLYÉS GYULA – A POÉTA POLITICUS

20 évvel ezelőtt a Kór-Lapban  Szállási Árpád Illyés Gyulára emlékezett. Mint szerkesztő néhány kritikai észrevételt is kaptam ezért az írásért. Ma Illyés Gyuláról mélyen hallgatunk, legfeljebb egyetlen versét idézzük a zsarnokságról. Pedig Illyés Gyula a XX. század magyar irodalmának, költészetének megkerülhetetlen alakja volt.
 

Kilencven esztendővel ezelőtt a Dunántúli Rácegrespusztán egy előre nem sejtett csoda történt: az uradalmi cselédség történelem alatti világában megszületett az a gyermek, akit évtizedek óta Illyés Gyula néven ismerünk és tisztelünk. Monomániás meggyőződésem szerint ennek a kivételes költőzseninek egyszer a reálpolitikai pályafutását is meg kellene írni, mert diplomáciai érzékével egyedülálló jelenség a nagy tehetségekkel teljes és tragédiákkal terhes irodalomtörténetünkben.

Egyik korai könyvének címe:"Csizma az asztalon", utalás arra, hogyan kerül a politikum az irodalomba (vagy fordítva), mint ama hosszúszárú bőrlábbeli a legszélesebb konyhai bútordarab deszkalapjára. Tehát semmiképp sem a helyére. Más szólásmódi szinonima ajánlata szerint "suszter maradj a kaptafánál", ha valaki átlépi illetékessége határait. Itt csak az a kérdés: ki, mikor és mit? Mert pl. az egészségügy területéről kiindulva mi lett volna, ha Csontváry a festékes flaskák és pamacsos képirónok helyett egy idegérzékenységű patikamérleg és a görög vázákra emlékeztető tégelyek zárt világából révül a végtelenbe!
Vagy Németh László megáll az amalgámos fogtömések és porcelános protézisek dentológiai műveleténél!
Illyés helyzete fordított volt: ő a modern és tiszta művészetek fővárosából, az avantgard literatúra felségterületéről érkezett a hazai közélet és a kompromisszumok nélkül kompromittálható irodalom ingoványos tájaira. Itthon az európai műveltségű zengővárkonyi lelkész Fülep Lajos hívta fel figyelmét a dunántúli egykegyakorlat nemzetsorvasztó jelenségére. Számadójuhászi valóságérzékkel kémlelte ki a baj többnyire szociális jellegű és szokássá fajuló okait. Rögtön kész volt ellene a vádklisé: egykevitéz, fajvédő, hogy a legképtelenebbet ne is említsük! A népiek részéről (pontosabban Erdélyi József szerint) ő a" baloldali géppisztolyos politruk", a szektás hazai bolsevikmaradványok szemében viszont a szálka, mert József Attila helyett őt hívták meg a moszkvai írókongresszusra. Mintha nem a Kreml árnyékába menekülő kultúrnépbiztosok invitáltatták volna meg, a hazai elvtársaik javaslata alapján. Mert jó szimattal kevésbé tartottak a paraszti óvatosságú Illyéstől, mint a proletár-Krisztus költőszent József Attila megfeszülni kész igazmondásától. Az ön- és közveszélyes népi-urbános belháborúk idején a harmincas években ő az egyetlen összekötő, akivel egyik oldalról pl. Veres Péter, a másikról Ignotus Pál szóbaáll!
Középen az idősebb óriások: Babits, Móricz, Kosztolányi, valamennyiüknek feltétlenül bírja bizalmát.
Móricz, és Zilahy Lajos társaságában kétségtelenül elfogadta Gömbös miniszterelnök meghívását, de tárgyalásaik kilátástalanul eredménytelenek maradtak, mert a Mussolinit imitáló diktátorjelölt szociális programja hamarabb kimúlt, mint önmaga. Aztán elkövetkeztek az emberpróbáló háborús esztendők. Babits halálával megszűnt a Nyugat, de életre kelt a Magyar Csillag, melyet mindvégig a holt Mester szellemében szerkesztett. Az ország megszállásáig megjelenési lehetőséget biztosított Radnóti Miklósnak, Zelk Zoltánnak és Vas Istvánnak, a minőség jegyében és az emberség nevében. A nyilasőrület tobzódása idején bujdosó a saját hazájában, hogy a háború elmúltával új védőszerepekbe kényszerüljön. A volt vezérkari főnök Szombathelyi Ferenc népbírósági tárgyalásán ő az egyik mentőtanú, mert a tábornokot nem tartotta "főbűnösnek”.
A hóhérkötél elmaradtában nem kis szerepe volt a költő vallomásának. (Gosztonyi Péter)
Más és mérhetetlenül rosszabb dolog történt: törvénytelenül kiszolgáltatták Titóéknak, akik balkáni kegyetlenséggel (ma is naponta láthatjuk módszereiket) állottak bosszút rajta.
Aztán Szabó Lőrinc mentése következett. Ha minden addigi óvatosságra rácáfolva nem szedi ki szószerint a politikai rendőrség karmai közül, ma hiányozna irodalmunkból a "Tücsökzene" és a "Huszonhatodik év" csodálatos versciklusa. A nagy elhallgattatások idején Szabó Lőrinc után Németh László, Kodolányi János, Sinka István, Tamási Áron, sőt Weöres Sándor és Pilinszky János is Illyéstől kapott közvetlen, vagy közvetett támogatást. Egyrészt a kétszeri Kossuth díja szétosztásával, másrészt fordításai, lektori és egyéb postamunkákat szerzett nekik. Hiszen Révai József ugyanúgy meg akarta nyerni, mint annak idején Gömbös Gyula, csak messze nagyobb irodalmi intellektussal. Minden látszat ellenére az aktus egyiküknek sem sikerült. És egyikük sem érte meg a saját egyedülüdvözítő diktatúrájuk végét. Illyés helyzete a Rákosi-korszakban a legkritikusabb, nem mintha üldözték volna. A költőre nézve veszélyesebb kísérlet történt: egyrészt ünnepelték, másrészt óvatos tematikai javaslatokkal megpróbálták társutas verselővé degradálni. Ám a költő Pákozdi Ferenc szavaival "mindig helyén volt a lángesze". Az 1951-es esztendőben két korszakos verse született. Egyik az írószövetség első kongresszusán elhangzott ódai szárnyalású "Építőkhöz", amelynek befejező sorai: 
 
" állványok, frissen felrakott falak
 leomlanak bálványok, égi-földi szentek,
 de nem, amit a munka megteremtett."
 
Nyíltan hangzott el a címzettek alig leplezhető megrökönyödésére. Aztán a híres "Egy mondat a zsarnokságról", melynek születési évét Bibó István is hitelesítette. Illyés magatartása az 1956-os forradalom ismét sajátságos. Híres versét szinte minden lap közölte, őt magát nem látjuk a barikádon. Egyrészt nem hitt annak sikerében, másrészt minden kiontott csepp vért sajnált, harmadsorban jóízlése gátolta, hogy a nemrég még körüludvarló ellen rontson, akiktől nem eredménytelenül védte írótársait. 
Majd a Kádár-Aczél korszakban valódinak vélte a történelmileg szélvédett helyzetünket. De szóvátéve mindig romló demográfiai tendenciánkat és a kisebbségbe szorult magyarság kiszolgáltatottságát. Ekkor lett "egyszemélyes nemzeti intézmény" akit, hol Kádár, hol Aczél hol pedig Mitterand társaságában kell a Népszabadság címoldalán szerepeltetni. A régi ellenzékiek (pl. Bibó István és Donáth Ferenc) a szövetségesei voltak, az újak az ő védőszárnyai alá igyekeztek.
Nyugatról főleg a franciák, valamint a magyar emigrációs elit, köztük Márai, Cs. Szabó, Bay Zoltán, Fejtő Ferenc és Szent-Györgyi Albert figyelte minden megnyilvánulását. Így lett ebben a különböző színezetű erőszakokkal teletűzdelt századunkban Babits halála óta a "Martinuzzi kor" vezető költője és zseniális politikusa.
Íróink közül ma többen próbálják követni az ő követhetetlenül nehéz példáját, abban bízván, hogy a politizálás ma ismét az írók feladata lenne. Mások szerint viszont nem. Az irodalmi pályán csak az esztétikai KRESZ határozza meg a szemafor színét. 
Amiről a Nobel-díjas kortársaival (Paszternak, Szolzsenyicin) még csak nem is álmodhatott.
 Szállási Árpád dr.
1992. november