KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: LÁTJÁTOK, FELEIM

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: LÁTJÁTOK, FELEIM

A könyvhét után került kezembe Réz Pál szerkesztő válogatása Kosztolányi tanulmányaiból, esszéiből. A könyv egy kis magyar irodalomtörténet. Katona Józsefről írt gondolataival ajánlom az olvasó figyelmébe

Katona József

Nekünk, akik állandó hajszában élünk, fölöttébb imponál az idő. Becsesnek tartunk minden pillanatot. Fogunkhoz verjük, minekelőtte kiadnók. Korunk rohanó üteme arra kötelez, hogy előjegyzési naptárunkba fölparcellázzuk napjainkat s belterjes gazdaságot folytassunk. Nem is kótyavetyéljük el őket, mert tudatában vagyunk, hogy értéket jelentenek. Sok modern ember, ha határozni kényszerítenek, hogy mit óhajt inkább: azt a futó-tünő, megfoghatatlan órát, mely hatvan percből áll, vagy egy aranyórát, melyet zsebébe dughat és megőrizhet, gyakran az utóbbit választaná. Ez a jelszó:”Nincs időnk”. A percek uzsorásai vagyunk

Épp ezért sokkal többnek rémlik előttünk száz esztendő, mint őseink előtt. Micsoda tömör egész ez, az időnek micsoda megmeredt tömbje, fölhalmozott tőkéje, a kamataival és a kamatos kamataival együtt! Ez a nemzedék, mely a rádióból folyton a „pontos időjelzés”-t lesi, és az óra mutatóira tekintve ír szédülve néz föl erre a száz esztendőre, mely Katona Józsefet a halhatatlanságba emeli, s a halhatatlanság mértékegységéül, a dicsőség próbájául szolgálhat. Neve a halála után száz esztendővel fényesebben ragyog, mint annak előtte. Mennyi nagy író lett azóta kis író, mennyi irány bukott meg, mennyi kérész rendszer hullott el nyomtalanul, s a Bánk Bán most szinte több, mint régen, amikor ő megalkotta, Egressy Gábor eljátszotta, Gyulai Pál fölfedezte. E siető század tollforgatói ezt különösen érzik. Nehéz oly mondatot leírni, mely a mai termelés lázában, a gondolatok és érzések e gyorsfutó versenyében csak száz másodpercig is él, s nem rongyolódik el a papírossal. Nehéz olyan könyvet piacra vetni, mely az egyre dagadó papírzuhatagban nem kallódik el azonnal, s csak száz órára is foglalkoztatja az olvasókat. Nehéz egybefogni a sokfelé húzó érdeklődést, egy eszmében egyesíteni, rabul tartani a színpadról és csak száz napig is mindenkinek drámaírója maradni. Az övé e száz másodperces, százórás, száznapos hallhatatlansággal szemben a százéves hallhatatlanság, mely csak bevezetése valaminek, kezdete egy olyan folytonosságnak, melynek sohasem szakad vége.
Tűnődve állunk meg ezen a határmezsgyén. Két csodát hagyott hátra. Az egyik csoda: az élete. A XVIII. század végén, amikor már hallik a nagy francia forradalom föld alatti moraja, valahol messze-messze, az Alföldön, a „hírös város”-ban egy derék takácsmesternek születik egy fia. Patvaristának készül, more patrio: jogásznak. Karakán magyar fi, kissé borús, kissé vastag. Nemigen tetszik a nőknek. Déryné észre sem veszi. Csak polgári erényeit becsülik, miattuk meg is választják Kecskemét első fiskálisának. Így éldegél ott ismeretlenül, félreértve, borozgatva-mulatozva, s  egy napon, mikor holmi víg muri után befelé indul a hivatalába, a városháza küszöbén egyszerre szívéhez kap, összerogy, szörnyethal, harminckilenc éves korában.
A másik csoda, a nagyobb: a munkája. Sok mindent próbálgatott, de van egy drámája, melyet huszonötéves korában írt meg, puszta szeszélyből – nem tudni, hogyan és miért – elődök, példák, ösztönzés nélkül, nehéz-rozsdás-nemes nyelven, súlyos jambusokban. Ezt éppúgy nem veszik észre, mint ő magát. Remekmű, de az erdélyi mágnások hirdette pályázaton még jutalmat se nyer. Akkoriban inkább kellett az édes limonádé, mint az ilyen vad ital. A cenzúra nem engedte előadni. Később azt lobbantották a szemére, hogy túlontúl érzik rajta Shakespeare hatása. Mi azonban tudjuk, hogy Shakespeare csak úgy hatott rá, mint Shakespere-re Marlowe s egyéb kortársai, akiktől nyelvét is kölcsönözte, aztán a görög, latin történetírók és az olasz krónikások, akiknek a meséiért adós. Shakespeare mégis eredeti író, és Katona József is az. Egy költő azáltal költő, hogy egyéni varázst áraszt magából.
Ámulva szemléljük ezt a két csodát, melyet elénk tár az élete tragédiáját s a tragédiája életét. Nálunk nem terem kő és márvány. Házainkat ezeknek híján fából, vályogból, téglából ragasztjuk össze. A kecskeméti drámaíró sziklából épített valami szilárdat, keményet, komoran-örökkévalót. Rokontalanul szökell az égnek a homokon, a buckákon ez a pompás építmény, oly rokontalanul, amint ő élte le ott földi pályáját. Ezen a sík földön ma is ez a magyarság: a tragédia.

Új idők, 1930. április 13.