A NÉGY SZABADSÁG

Mivel két hónap múlva belépünk az európai uniós tagságunk első évtizedének utolsó évébe, lassan kezdhetjük előkészíteni a csatlakozásunk mérlegét. És bizony ez a mérleg nem lesz túl hízelgő, ezért érdemes néhány alapkérdésen eltöprengeni. Az Európai Unió társadalmi-gazdasági alapfilozófiáját az úgynevezett „négy szabadság” testesíti meg. Ez az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő (a „személyek”) szabad mozgását jelenti az unión belül.
 

Mind a mai napig úgy illik tekinteni ezekre az alapelvekre, mint örök időkig megkérdőjelezhetetlen talapzatra, olyan sziklaszilárd bázisra, amelyekkel kapcsolatban a legcsekélyebb kétely sem merülhet fel soha. Egy tagországnak kizárólag az lehet a feladata, hogy teljes mértékben azonosulva ezekkel az alapelvekkel, mindent megtegyen a tökéletes érvényre juttatásuk érdekében. Holott napnál világosabb ma már, hogy az elmúlt évtized és különösen az elmúlt öt év egyre vészjóslóbb globális válságörvénylései egészen más megvilágításba helyezték ezeket az „örök” alapelveket, mint amilyenben eddig álltak. Egyáltalán a liberális szabadságelmélete – és különösen annak gyakorlata – súlyos és éles viták tárgya.

Noha a világot irányító, bár önmaga létét váltig tagadó szuperstruktúra is elismeri, hogy a globális válság közvetlen kiváltó okai éppen a washingtoni konszenzus néven ismert neoliberális „szentháromság” („liberalizálj, deregulálj, privatizálj”) gáttalan érvényre juttatására vezethetők vissza, változásnak, pláne önkritikának semmi jelét nem látjuk. Csak mellesleg teszem hozzá, hogy ma már az is nyilvánvaló, hogy a liberalizálj, deregulálj, privatizálj parancsnyaláb valójában a rákos burjánzás metaforája, így a bolygónk urai azt hirdetik büszkén, hogy világszervező logikájuk a rosszindulatú elfajulás irányába mozdítja a világot.

Evidencia az is, hogy ezek a törekvések a nemzetállamot próbálják mind tulajdonosi, mind szabályozó szerepében korlátozni, visszaszorítani, hatástalanítani. Azt a nemzetállamot, amit Czakó Gábor jogosan mondott „utolsó történelmi védművünknek”.

Az Európai Unió „négy szabadsága” valójában ugyanezt a pusztító logikát követi, és európai népei ehhez adják folyamatosan hozzájárulásukat, többnyire úgy, hogy fogalmuk sincs arról, hogy uralmi elitjeik milyen döntéseket hoznak a nevükben és a fejük felett.

Lássuk sorjában ezeket a „szabadságokat”. Az első tehát az áruk szabad mozgása. Aligha véletlen, hogy a többek között Indiát és Kínát is kifosztó Nyugat éppen a kereskedelem „szabadságára” hivatkozva indította el katonai megtorló akcióit, amikor e két roppant méretű, és akkoriban a Nyugathoz képest is roppant gazdag birodalomnak elege lett abból, hogy Anglia silány, de igen olcsó textilárukkal (India), illetve pusztító ópiummal (Kína) árasztja el őket. Vagyis az áruk „szabad kereskedelme” elég vészjósló módon lépett fel a történelem színpadára, és minden túlzás nélkül leszögezhetjük, a „szabad kereskedelem” mindig az erősek „szabadsága”, azoké, akik ezt fegyverként tudják használni, és lássuk be, szinte mindig sikeresen.

A „szabad” kereskedelem ugyanis csak arra jó, hogy szétzilálja a hagyományos társadalom és gazdaságszerveződési módokat, az „olcsó áruk” hamis ígéretével elcsábítva a globális „minimál-én” szintjére süllyesztett engedelmes fogyasztókat. Ez a dráma különösen jól látszik az elmúlt évtizedek fényében, amikor Magyarország az európai integrációval már a csatlakozása előtt megkötött „aszimmetrikus” szerződések nyomán folyamatosan nagyobb agrárkereskedelmi kedvezményeket kapott azoknál, mint amilyeneket ő adott, mégis folyamatosan romlott az agrárkereskedelmi egyenlegünk. Annyira, hogy mostanában már nettó élelmiszer-importőrök vagyunk.

Ne tévesszen meg bennünket, hogy összességében többnyire mégis aktív külkereskedelmi mérlegünk van az uniós országokkal, mert az exportunk nem Magyarország exportja, hanem az olcsó bérmunkára idetelepülő nyugati multinacionális cégeké.

Még kevésbé kell már bizonygatni a szolgáltatások szabad áramlásának pusztító következményeit. Ennek nyomán a pénzügyi, banki, biztosítási, energetikai, közmű, kereskedelmi, hírközlési, informatikai és médiahálózataink meghatározó elemei ma már döntően szintén e globális hálózatok teljes ellenőrzése alatt állnak. A rezsicsökkentés éppen azért válhatott Orbán Viktor szabadságharcának központi elemévé, mert gyanútlanul elfogadtuk a szolgáltatások „szabad áramlásáról” szóló hamis és hazug mítoszokat. A magyar nemzetállam így most mind tulajdonosi („privatizáció”), mind szabályzói („dereguláció”) szerepében nemzetstratégiai jelentőségű fordulattal frontálisan ütközik az unió legfőbb alapértékeivel.

A harmadik „szabadság”, vagyis a tőke szabad áramlása globális szinten is a leglátványosabb kudarc, hisz evidencia, hogy éppen a globális pénztőke „szabad mozgása” volt a máig tartó, egyre súlyosabb válság közvetlen kiváltó oka. A másik nagyon kényes, ide kapcsolódó kérdéskör a termőföld ügye, ahol a magyar nemzeti vagyon utolsó értékes elemének teljes felszámolásának lehetünk tanúi. A termőföld globális piaci forgalmának a felszabadítása lényegében a közösségek kollektív öngyilkosságával egyenlő.

És végül, de nem utolsósorban a személyek szabad áramlása váltja ki már ma is talán a legsúlyosabb konfliktusokat. Az elképesztő erejű migráció azt jelzi, hogy a fiatal és aktív korosztályok a tőke szabad áramlására reagálva ellenkező irányba kezdtek vándorolni. A tőke a gazdag régiókból megy a szegények felé, ahonnan viszont a munkaerő áramlik a gazdag régiókba. Ma már minden világos tehát, csak az nem, hogy ha mindez így van, akkor most mire várunk.

Bogár László

2013.04.11. MOK/erdely.ma/MHO