BABITS MIHÁLY – LADÁNYI MIHÁLY: FEBRUÁR

Február (régiesen Februárius) az év második hónapja a Gergely-naptárban, szabályos években 28 napos, szökőévekben pedig 29 napos. A 18. századi nyelvújítók a februárt az enyheges névre keresztelték át. A népi kalendáriumban böjt előhava (vagy másképpen böjtelő hava) néven szerepel. A január és a február volt az utolsó két hónap, amit hozzáadtak a római naptárhoz, mivel az ókori rómaiaknál ez a téli időszak eredetileg nem kapott hónapot. Február a nevét Februusról, a megtisztulás római istenéről kapta, illetve a hozzá kapcsolódó Februa ünnepről, amely február 15-én zajlott.
 

Babits Mihály

Balázsolás

Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!
    Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
    s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
    Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
    aki hozzád imádkozott
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az
    oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én,
    s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
    életem a fojtogató
torokgyíktól s a veszedelmes mandulák
    lobjaitól, hogy fölnövén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
    nem is gondolva tereád.
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,
    segíts, Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,
    hátra se nézünk, elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
    magasabb szellemek – de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.
    Nem sért ha semmibe veszünk
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
    hozzátok, mint hozzád ma én
reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!
    ki mint a szepegő kamasz,
térdeplek itt együgyű oltárod kövén –
    mosolyogj rajtam, csak segíts!
Mert orv betegség öldös íme engemet
    és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
    zihál, s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
    kifulva, akként élek én
örökös lihegésben. S már az orvosok
    kése fenyeget, rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan oly megadón
    hajtottam gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!
    Hisz a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
    kivégzett: tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér izét,
    a megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás
    csatáját és rémületét.
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
    okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall
    még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is
    olyan nagy dolog a halál.

Ladányi Mihály:

Téli dal

A dűlőn szürke csorda: szuszog, gőzöl a köd,
szarvuk pár jegenye, meredten, mozdulatlan.
Akárha fejőszéken, egy fatuskón ülök.
Hát Istenem-uram, megint magam maradtam.
A ködöt őrizem, terelem a szelet,
este Holdat gyújtok, s még megannyi a dolgom.
De végzem szótlanul, ami rám méretett,
lépem a földeket, a folyókat akózom.
De Istenem-uram, adj már meggyfavirágot,
gombát és gólyahírt az árokpart füvébe,
adjál egy szeretőt, gyújtsál szemébe lángot,
hogy bírjam bírhatatlan kegyelmed még pár évre-