CSINÁLT FORRADALMAK

Válasz Domonkos Lászlónak: szeretném előrebocsátani, hogy nincs igazán mély nézetkülönbség köztünk. Poénként esetleg az optimista-pesszimista viccek egyikét idézhetném, amely úgy hangzik, hogy „mi a különbség az optimista és a pesszimista között”, és a válasz pedig az, hogy valójában semmi, legfeljebb a pesszimista egy kicsit jobban informált.
 

Világért sem szeretnék a „jólinformáltság” pózában tetszelegni, de sajnos a történelem valóságos mélyszerkezete többnyire igen lehangoló összefüggéseket mutathat meg számunkra.

A szerző által említett világraszóló hőstetteink, sok-sok derék magyar megrendítő erejű helytállása sem feledtetheti velünk ugyanis azt a szomorú tényt, hogy az elmúlt évszázadokban minden sorsdöntő csatánkat mégis elveszítettük, sőt magát a méltó életért vívott háborúnkat is elveszíteni látszunk. Ahhoz ugyanis, hogy egy emberi közösség méltóságteljes életet élhessen, egyáltalán, hogy életben maradjon, sok más erény mellett elsősorban tudásra, bátorságra és kitartásra van szükség.

Minden fel-felvillanó hősi tettünk ellenére a magyarság nagy része egyre inkább nélkülözi ezeket az erényeket, és ez a lepusztulási lejtőnk fő oka. Azért gondolom tehát, hogyha az általam az írásomban „világ-SZDSZ”-nek nevezett szuperstruktúra végül is minden ellenállásunk ellenére mindig keresztülviszi akaratát, akkor a hiba mégiscsak bennünk kell, hogy legyen. Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy éppen a dolog legmélyebb lényegét nem értjük. Azt az egyszerű összefüggést, hogy valójában nem „Ő” győzedelmeskedik, hanem mi szenvedünk vereséget saját magunktól.

Az ősi keleti harcművészetek legmélyebb filozófiai talapzata az az egyszerű összefüggés, hogy a Mester még azelőtt megnyeri a csatát, mielőtt az egyáltalán elkezdődne. Az összecsapás kimenetele tehát még a mozdulatsor elindulása előtt eldől. Ez nem defetizmus vagy beteges pesszimizmus, hanem egy fontos tény felismerése. Azé a tényé, hogy ez a világparazita csak azért élősködhet rajtunk, mert mi hagyjuk, sőt elősegítjük. Kritikus pontokban, amikor még sikerrel felléphetnénk ellene, hanyagságból, felületességből nem tesszük meg ezt, sőt nem is észleljük a létét.

Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének sorai ezt megrendítő pontossággal írják le: „s már körben lángol / erdőtűz gyufaszálból, // mert mikor ledobtad; / el nem tapodtad”. Vagy még megrendítőbben a vers további soraiban: „bilincseit a szolga / maga így gyártja s hordja; / ha eszel, őt növeszted, / fiad neki nemzed, // hol zsarnokság van: / mindenki szem a láncban; / belőled bűzlik, árad, / magad is zsarnokság vagy”. Vagyis tudatlanságból vagy gyávaságból, de a magyarság döntő többsége mindig is cinkos együttműködő volt, és többnyire ma is az.

Talán mert végzetes hibaként abban reménykedik, hogyha „együttműködik”, akkor talán megússza. A csinált forradalmakat éppen azért engedik megtörténni, hogy leverésük után újra és újra belénk égessék azt a végtelen cinizmussal megfogalmazott szentenciát, hogy a hősök azok, akik feleslegesen haltak meg, szemben a többiekkel, akik viszont feleslegesen éltek. Nélkülünk „Ő” nem létezhetne, a mi tudatlanságunk, gyávaságunk, mértéktelenségünk, önzésünk, cinizmusunk „kivetüléseként” válhatott világerővé, és mi tápláljuk nap mint nap azzal, hogy vásároljuk az áruját (noha az sokszor már legyártása pillanatában is veszélyes hulladék), bámuljuk bambán a tévéjét, vergődünk a világhálójában.

Hamvas Béla írta már élete vége felé, hogy valamikor harmincéves korában lázasan kutatni kezdte, hogy időben honnan eredhet a hanyatlásunk, nemcsak a magyarságé, hanem az egész emberiségé. Mentem visszafelé a történelemben, írja, és már a három-négyezer évvel ezelőtti időkben jártam, amikor rádöbbentem, hogy tévúton vagyok. A hanyatlás kezdőpontját ugyanis önmagamon kívül kerestem, pedig az bennem van, a lelkem legmélyebb bugyraiban.

Írásomnak tehát nem „lefegyverző” célja volt, nem az „úgyis minden mindegy” terjesztése, éppen nem. Hanem annak a felismerése, amit a keleti bölcsesség úgy fogalmaz meg: „Ha változást akarsz, a változás légy te magad.” Vagyis, ha valóban méltó életet akarunk élni, akkor ne várjunk senki másra, kezdjünk el méltó életet élni. Ez ilyen egyszerű. Meg persze ilyen bonyolult is.

Bogár László

xxx

Ha engedik

Képzeljük el a következő szituációt: 1848–49-ben bizonyos nagyhatalmú világerők úgy döntenek: üsse kavics, hagyják, hogy – előbb ’48 szeptemberében Pákozdnál, utána ’49 tavaszán a fél országban Klapka, Damjanich, Bem és a többiek sorozatban csúfosan ronggyá verjék az osztrák ármádiát, a birodalmi fővárost is veszélyeztessék, visszafoglalják Buda várát, és egyáltalán, Kossuth politikai és Petőfiék eszmei-poétikai vezetésével egyértelmű szabadságharcot folytassanak a magyarok saját függetlenségükért.

Ezek a világerők korábban, 1552-ben meg úgy határoztak: megengedik, hogy Dobóék Egerben — egy szabadságharc részeként — világraszóló győzelmet arassanak a török világbirodalom két egyesült serege fölött. Azután nem is oly régen, 1956-ban — erről már hallhattunk — elhatározzák: hagyják, hogy a maroknyi magyarság tizenéves srácokkal, benzines palackokkal és (nagyobbrészt) gyalogsági fegyverekkel jó két-három héten át folyamatosan csúffá tegye és jócskán elagyabugyálja a szovjet ármádiát, a kor egyik világhatalmának világelső hadseregét. (Bizonyos hangok szerint az egész 1956 — is! — „megrendezett” volt, csak éppen „a főpróba túl jól sikerült, elvtársak”.)

Bevallom őszintén: nem az úgynevezett összeesküvés-elméletek ellen vagyok, azt mondom, ha összeesküvések vannak — márpedig vannak —, róluk szóló elméletek ugyan miért ne lennének (gyakran akár indokoltan is!); mégis: nagyon nem tetszenek nekem ezek a tetszetősnek, logikusnak és a „minden le van itt vajazva, mindig is így volt” jelmondatával jellemezhető okfejtések. Régóta igen nagyra becsülöm és tisztelem Bogár Lászlót, de amit például legutóbb ugyanezeken a hasábokon írt a „világ-SZDSZ” és az Orbán Viktor vezette nemzeti kormány kölcsönös viszonylatairól, minden logikus és meggyőzőnek látszó részlete ellenére sántít valahol. Hiszen, ha igaz, hogy ez a „világ-SZDSZ”, „ahogy 2002-ben és 2006-ban is tette, 2010-ben is minden különösebb nehézség nélkül megakadályozhatta volna nem hogy a kétharmados, de az egyszerű győzelmet is” – akkor (lásd a fenti történeti példázatokat) végül is a változatos formákban kétségtelenül igen régóta létező mindenkori világhatalom kegyének köszönhető csupán — mindmáig — minden tiszta és elemi erejű, mélységesen erkölcsi alapokon álló, és a hit hegyeket döntő, elsöprő erejéről bizonyítottan tanúskodó szabadságtörekvés, és ami a leglényegesebb: minden, ezt alátámasztó nagy győzelem, önfeláldozó, hősies diadal, lelkesítő tett, örökérvényű hazafias példázat.

Ha mindezt egy „ugyan már: hiszen csak engedték”, igencsak kiábrándult, cinikus ízű legyintésével intézzük el: a realitás hamis álorcában az amúgy is burjánzó eszménytelenséget, cinizmust, és ad abszurdum a belenyugvás apatikus-élvhajhász tendenciáit erősítjük, akarva-akaratlan. („Úgysem lehet, nem is lehetett itt soha semmit sem tenni, mindig is le voltak, most is le vannak osztva a kártyák, éljünk a mának, mást nem is lehet csinálni…”) Kiirtjuk, elértéktelenítjük, vagy a legjobb esetben is szánakozó mosoly tárgyává teszünk így minden felemelő, szép, bátor és hősies emberi cselekedetet, hiszen közben… Megint csak ad abszurdum (de ijesztően!), például: ez az aradi tizenhárom szerencsétlen is, ezek a marhák, ahelyett, hogy… hiszen… E logika mentén igencsak könnyen eljuthatunk idáig is.

E szemlélet veszélyessége persze korántsem zárja ki a felvetett probléma realitását. Hiszen 2002-ben a választások után valóban enyhén szólva is gyanús dolgok történtek. Hiszen 2010 óta csak a vak nem látja, mi folyt, és részben még most is mi folyik Orbán Viktor és kormánya ellen, jócskán van miért féltenünk őket. És tudvalevően a Fuggerek már Mohácsnál. És a világerők és a Habsburgok viszonya. És 18-19. Satöbbi.

Mindez tény, ám tény több, fentebb taglalt evidencia is. És nem lehetséges vajon, hogy éppen az élet- és nemzetmentő ellenállást gyöngítjük azzal, ha mindenáron az „ugyan, engedik” típusú vélekedéseket hozzuk fel végső érvként, imigyen csökkentve a rezisztencia elsősorban és mindenekfölött becsülendő, csatlakozásra, szolidaritásra, együttérzésre, segítségre ösztönző, karakán valóságait? Végtére is ne feledjük: Dobóék, Damjanichék, Pongrátz Gergelyék — világerő ide, világerő oda — vállalták és tették, amit kell. Ami emberhez méltó. Ha engedik, ha nem. Ugocsa non coronat, mindörökké. Ha nem engedik, akkor is.

Domonkos László

[2013.09.12.] MOK