LEVELEK RUANDÁBÓL 6. [1]

Nemrégiben egy könyvismertetőben Deáky Andrásról azt írtam, azon kevesek közé tartozik, akiket így lehet jellemezni: igaz, hiteles és magyar. Ehhez hasonló jelzők jutottak eszembe dr. Pátkai István főorvosról, mikor következő levelét olvastam. Megtiszteltetés számomra, hogy kollegám, és hogy barátjának nevez! Legutóbbi levelének befejezést olvashatjuk az alábbiakban:
 

A nem-verbális kommunikációról

Bármennyire szorgalmasan tanuljuk a nyugati és a távoli országok nyelveit, a betegeink nyelvét, különösen Afrikában nem mindig ismerjük. Nigériában például több mint 300 nyelvjárásról tudunk. Keresnünk kell valakit, aki fordít, tolmácsol, nem csupán a nyelvekben, hanem a szlengekben is. Észak –Kelet Nigériában, Maiduguriban, ahol Borno Államban 1982-től 87-ig dolgoztunk, a helyi nyelvet ismerő tudós misszionárius barátommal a hozzánk érkező betegek nyelvét azonosítottuk, 95 önálló nyelvi csoportot találtunk.

A környék nigériai nyelvei mellett Csádból, Nigerből és Kamerunból is érkeztek betegek. Mohammed volt a tolmácsom, már évek óta tolmácsolt, csaknem mindenkivel szót értett, persze nem 95 nyelven, de a közös nyelveken, legalább 10 nyelven kommunikált. Évekkel a találkozásunk előtt egyiptomi, lengyel és a nigériai kollégáknak is Mohammed fordított. Zseniális nyelvtehetség, aki a verbális és nem-verbális kommunikáció területein egyaránt otthon volt, ismerte az anamnézis felvétel finomságait, a pszichés státusz tételeit, Mohameddel „félszavakból is értettük egymást”. Milyen kár, hogy kivételes „kapuőr” helyzetében elsodorta a csábítás. Önkényesen szűrte a betegeket és csak azokat hozta elém, akik neki 5 Naira (nigériai pénz) külön díjat fizettek. Amikor kiderült a csalás azonnal elbocsájtották.

A kézfogások, köszöntések rituáléja, tartalma nagyon gazdag. Ismét nigériai emlékek elevenednek fel, ezúttal Kano-ból. A haussza köszöntés legalább 4-5 kérdést és feleltet tartalmaz. „Hogy vagy, mi újság, hogy van a férjed, feleséged, hogy vannak a gyerekek? stb”. Ezekre a kérdésekre rutinszerű a „Jól vagyok, jó hírek vannak, mindenki nagyon jól van!…” Még akkor is „Köszönöm jól vagyok, nagyon jól vagyok!” a válasz, ha történetesen éppen most halt meg egy közeli hozzátartozó. Kérdeztem a kollégámat, hogy ilyenkor miért nem töröd meg a rutin formulát, miért nem mondod az igazságot? Nigériai barátom mosolyogva válaszol. Doktor, nem kell a szép köszönést megváltoztatni, ilyenkor is érvényes a „Nagyon jól vagyok” válaszadás, „Nagyon jól vagyok az én Uram, Istenem előtt!”

Igen, a kommunikációnak mélységei magasságai vannak, buta kérdésemre bölcs eligazítást kaptam.
Nem fogunk kezet a muszlim asszonyokkal. Muszlim kollégáink egyszerű magyarázatot adnak. „Tudod kedves európai barátunk, mi nem rángatjuk a mások asszonyait.” A nők kézfogás - gyakorlata országonként, közösségenként változik, Indonéziában a nők többsége kezet nyújt, ilyenkor  kezet foghatunk.

Csodálatosak az evési rituálék. Kínában pálcikával illik enni és nem érdemes elfogyasztani mindazt, amit eléd tesznek, mert a házigazda azonnal újra és újra tele rakja tányérodat. Indiában és másutt is jobb kézzel eszünk. Azt mondják, hogy így sokkal ízletesebb az étel. „Nem használjuk a ’piszkos’ kanalat, hanem a tiszta kezünket. „Tudom, hogy a jobb kezem tiszta, de ki tudja, hogy hol járt az a kanál, amit elém tesznek.”  Tudjuk, hogy a közel- keleten a bal kéz higiénés funkciókat is szolgál.

A csend jelentősége. Mi európaiak többet beszélünk, mint amennyit kellene. Még a lelki tanácsadó képzések sem tudnak leállítani bennünket, szeretünk előadni, tanácsokat adni, akkor is, amikor ez szükségtelen vagy éppen sértő. Nigériában, Kano-ban, kiváló kollégám édesapja, akit én is személyesen ismertem meghalt. Kollégám meghívott a búcsúztatásra, ahol rokonok, barátok, szomszédok gyülekeztek, hogy együttérzésüket fejezzék ki. „Szóljak valamit, hiszen én ismertem Édesapádat?” kérdezem barátomat az ünnepi csendben. „István, nem kell semmit mondanod, azzal, hogy itt vagy, mindent elmondtál”.

Arckifejezésünk, tekintetünk, gesztusaink, testtartásunk, a tapintás nem verbálisan segíti a kommunikációnkat. Nigériában nem nézünk szembe, de Amerikában szembe kell nézni. Gesztusaink félreérthetőek. Pl. a Fülöp - Szigeteken nem mutatunk a másikra a jobb kéz mutatóujjával. Indonéziában  előadás közben nem tesszük karba a kezünket, csípőre sem és a világért sem fordítjuk a talpunkat a másik személy felé, - a szőnyegeken ülve erre ügyelni kell.   Az arabok és a Dél- Kelet Ázsiában élők a lábat tartják a test legszennyezettebb részének.
Az érintés, tapintás szintén kulturálisan árnyalt, a kézfogás, a kéz, a karok, a vállak, a fej érintése ugyancsak félreérthető. Pl. Ázsiában nem tapogatjuk a gyerekek fejét, pedig Amerikában a fej érintése a barátság jele lehet. A spanyol, olasz, francia, zsidó és a dél-amerikai kultúra fontos része a tapintás, érintés.  Gyógyító a tapintás, a natív amerikai kultúrában is és a gonosz szellemeket tapintással űzik el. Vallási előírások kiemelhetik a tapintás korlátait, formáit. A közel – keleten a szexuális szegregáció jól ismert. A segítő foglalkozásuk kiválasztásánál a stáb megszervezésénél erre tekintettel vagyunk.
A fizikális és a szociális távolság egyaránt fontos, intim belső közelség, személyes távolságtartás és szociális – közösségi távolság elkülöníthető. A latin népek közelebb mennek egymáshoz és a közelség kellemetlen az amerikai, kanadai vagy a brit embereknek.
Sok félreértést okoz az idő. A lelki sebek gyógyulása időt igényel. Óránk, a kalendárium szerinti idő más, mint a szociális idő. ’Majd holnap’ nem mindig jelenti a naptári holnapot. Orientációnk a múltban, jelenben és a jövőben kulturálisan meghatározottan tagolódik. Az időpontokat sokszor nem tartják be a jelenre orientált kultúrákban. A krízisek, azok időzítése nem ember által ellenőrzött, inkább sorsszerű, végzetszerű. Érdekes, hogy a kinyarwanda nyelv „Jó reggelt! Jó napot!” köszönési formulái a közelmúltra irányulnak. Jelentésük: „Jó éjszakád volt? Jó utad volt mostanáig?”
A Hold mozgása, a napszak, a csillagképek a gyógyítók, a rokonok számára esetenként fontosabbak, mint a tudományos magyarázat. A kontroll, a cselekedetek szabályozása sokszor nincs a személy szívébe írva, hanem kívülálló erők uralkodnak. Mindez a fatalizmus látszatát kelti. A család, vallási csoport, etnikai közösség, törzsi szerveződés és más érdek -szövetségek befolyásolják a viselkedést, a személy helyét. A kiterjedt család meghatározza az egyén helyzetét. A kulturálisan informált, támogatott döntéshozatalban, a kedvezőtlen hírek elmondásánál, örökhagyásnál, kezelési javaslatoknál a családokkal együttműködünk (2).

Kirándulás Kibehóban a látássérültek iskolájában
A nem-verbális kommunikáció jelentőségét nem kell hangsúlyozni a segítő helyzetekben, arckifejezésünk, tekintetünk, hanghordozásunk, testtartásunk gyógyító hatású ugyanakkor félreérthető, figyelmetlen gesztusainkkal sok mindent elronthatunk. Az idegen nyelvű környezetben különös figyelemmel vagyunk a nem-verbális közlésekre. Az afrikai környezet szinte laboratóriumi helyzeteket kínál a nem – verbális kommunikáció megismerésére, fejlesztésére, különösen akkor, amikor pszichés zavarokkal vagy más fogyatékkal élőkkel találkozunk.
Ruanda déli részén, nem messze a Burundi határtól lengyel szerzetesnővérek évek óta több mint 100 ruandai látássérült iskoláskorú gyermekkel foglalkoznak. Kibeho eldugott helysége méltán híres nem csupán a Mária búcsújáró szentélyéről, - orvosi ellátást, kiváló iskolai képzést kapnak itt a ruandai látássérült gyermekek. Gizella szemkórháza rendszeres ellenőrzést biztosít az iskolában. Szemész kollégák szokásos látogatásához csatlakoztam a közelmúltban.  Nagyobb részt lengyel adakozásból fenntartott intézményben több mint 60 segítő személy dolgozik. Fiatal, világlátó önkéntesek, helyi, gyógypedagógiában képzett tanárok dedikált szerzetesnővérekkel együtt tevékenykednek. Mióta Kagame elnök meglátogatta őket egy kis tehenészetet is fenntartanak. Az elnök elrendelte, hogy minden gyermeknek naponta tejet kell biztosítani. Szavait tett követte és hét tehenet adott a gyerekeknek, remélhetően még három boci is érkezik a közeljövőben.

A lengyel szerzetesnővérekkel a magyar –lengyel történelmi kapcsolatokról szólva gyorsan baráti kapcsolat alakul. Tisztelettel említjük a 15. századi Ulászló lányát, Jagelló Hedvig lengyel királyi hercegnőt, Báthory Istvánt, a humanista erdélyi fejedelmet és lengyel királyt, Krakkót, a magyar alapítású Pálos Rendet és fényképet készítünk a Czestochowai Fekete Madonna legendás ikonja előtt. Szó esik arról is hogy a lengyel Ferences Nővérek Ruandai csoportját Árpád - házi Szent Erzsébetről nevezték el. Az alapító nővér egyik neve ráadásul Rose – Rózsa volt és mindjárt örömmel társítjuk Szent Erzsébet rózsáit a gyengén látók távoli ruandai iskolájában.
Míg szemész kollégáim a látássérült gyerekeket vizsgálják, én hosszú sétát teszek a környéken, elzarándokolok a közeli Mária -kegyhelyhez (erről majd egy külön levélben számolok be) és körülnézek a látássérültek iskolájában. Az előbb arra utaltam, hogy Afrika a nem-verbális kommunikáció tanulmányozásához csodálatos hely. Hadd mondjam el, hogy a sérült gyerekek az óraszünetekben, a tornaórákon megfigyelhető viselkedése különleges élmény. A valamennyit látók segítik a vak vagy súlyosan gyengén látó társaikat.
Rohangálnak, együtt, egymással kommunikálva, harmonikus szinte táncos mozdulatokkal. Az óvatosság, körültekintés visszafogottsága hozza talán a tánc elemeit ebbe a kamaszos rohangászásba. Vidáman beszélgetnek, és különféle módon érintik egymást,   vállal, kézzel, gyengéd lökdöséssel, finoman és határozottan terelik helyes útra társaikat. Antoine de Saint - Exupéry gondolata jutott eszembe „A kis hercegből”  - Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. Voici mon secret. Il est très simple: on ne voit bien qu'avec le cœur. L'essentiel est invisible pour les yeux. Ezek a gyerekek és azok, akik őket tanítják nemcsak a szemükkel, hanem a szívükkel és a lelkükkel is látnak.
Irodalmi hivatkozások

1.    Kinyarwanda – Wikipedia – Internet forrás.
2.    M. Jenko and S. Raye Moffitt, Transcultural Nursing Principles An Application to Hospice Care, Journal of Hospice and Palliative Nursing, June 2006 , Volume 8  Number 3, Pages 172 - 180