MINDENSZENTEK A HÁZSONGÁRDI TEMETŐBEN

Nem először olvashatják november elején lapunkban  Cs. Szabó László:„Mindenszentek a Házsongárdi temetőben” című írását. Azt gondolom, hogy az ilyen ismétlések épülésünkre szolgálnak
 

 Húsz évig a halottak voltak a legbeszédesebb magyarok Erdélyben. Az idegen nem tudta letörölni arcukról a magyar századokat. Visszafordultak a múltból, meghallották az élők sikolyát.
 
Húsz évig dúlt a pör az erdélyi földekért s ebben a pörben a magyar sírkő volt a koronatanú. A város a völgyben megtelt idegen szóval, de a temető a dombon magyarul felelt az idegen zsivajra. Ezen szelíd, makacs, fegyvertelen ellenálláson megtört a hódítás.
 
Az idegen elvette a templomoz, az iskolát s a könyvet. Mindez lenn történt, a rab városban. De fenn a dombon, a szabad temetőben a sírkövek tiltakoztak. Derékig süllyedve harcoltak, mint a térdrebúkó tiszt. A halottak gyülekezete erős csapásokkal, megfeszített húzással sietett a fuldokló magyarság felé. Visszatértek új hazájukból a múlandó régibe A békés hazából a viharvert szülőföldre.
 
Az élők sokszor felejtik el a holtakat, de a halottak hűséggel fizetnek a hűtlenségért A halott lány megigazítja a szeretője párnáját, az elesett tiszt a megingó csapat elé áll, a halott gazda visszajár megsimogatni a kutyáját. A halottak aggódva benéznek az ablakon, eloltják a lámpát a fáradt diák fölött, megsúgják a rímet az álmatlan költőnek. A strasbourgi templom tervét az építész halott lánya éjjelenként tovább rajzolta. Így segítenek a megbékélt holtak a töprengő, civakodó, boldogtalan élőkön. Segítenek, ahogy tudnak. Ők az igazi felnőttek. A húszévi rabságban is ők segítettek. A város piacán a római farkas üvöltött. De a fejfák magyarul sóhajtottak Istenhez. Az idegen eltüntette a feliratokat s második keresztvíz alá tartotta a királyokat. De a sírfeliratok azt felelték, hogy Jézus és a királyok magyarul szóltak ezen a földön.
 
A kifosztott Erdélynek dúsgazdag maradt a temetője. Ahogy fogyott a földi kincs, úgy lett tündöklőbb a földöntúli. Akiket az élők elfelejtettek a jólétben, a bajban kiszálltak a csonka keresztek, fátyolos urnák, kétfülű sírkövek, búsuló oroszlánok, mohos kőkoporsók, jeltelen obeliszkek alól. Ők voltak a legfélelmetesebb fegyvertársak. A puszta név: a magyar név volt egyetlen fegyverük. A szorongatott élők a halottakhoz fordultak s megdöbbenve látták, hogy a holtak folyton figyeltek, kitartottak, vissza-visszanéztek a múltból. Érezték, hogy egyszer még meg kell vívniuk Erdélyért. Életükben is Erdély volt borondós örömük, szomorú, szép büszkeségük, nagy vívódásuk, halottaikban is Erdély maradt a gondjuk. Mint egy láthatatlan népfelkelő sereg, kitartottak a fejedelmek öreg zászlói alatt. Ezek a zászlók a húszévi nehéz csöndben lassan felemelkedtek. Nyomukban felálltak a holtak, a néma Erdély beszédes halottai. Az idegen üldözőbe vett egy kisebbségi népet s a halottak millióiba ütközött.
Végezni akart az élőkkel, éhséggel, faggyal fenyegette őket. De útjukba álltak a holtak, akik nem éheznek, nem dideregnek s nem félnek. A hatszoros erődvonal mögött a magyarok maradtak a temetők.
 
Ezekben a temetőkben testvér és fegyvertárs és cinkos és összeesküvő volt minden halott, a boldogtalan Apáczai Csere a daliás Kendeffy, a keserű Szenczi Molnár Albert s a száműzött Jósika Miklós, aki másodszor került idegen földbe, s ezúttal éppen a szülőföldjén. Fegyvertelenül és sérthetetlenül ők voltak a gát, mögéjük menekült az üldözött nép. Amíg a sírkövek magyarok maradtak, zavartan és nyugtalan aludtak az idegenek s nem virrasztottak hiába az üldözöttek.
 
Sűrű sötét száll ki a szakállas fenyőkből,, megritkultan vöröslik a hárs, aranylik a nyír, sárgul a gesztenye, a szomorúfűz sűrűn hullatja levelét. Méltó akar lenni a nevéhez. Zöld az avar, zölden verte le az eső a falombot. Százados kőrisek vigyáznak Teleki Annára, hosszú tujasor vezet Jósika kriptájához, öreg szilfák vonulnak a tető felé s a tetőn egy bogos, mogorva, derék nyárfa őrködik egyedül. A nyitott sírkamrákban lobognak a gyertyák. A gesztenyefák megsárgult kupolái alatt sírról sírra szállnak a megrettent sirató énekek s az egyikről szelíden visszafelel a költő:
 
Megtettem mindent, amit megtehettem,
Kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását.
Felejtsd el arcom romló földi mását:
 
Ma Mindenszentek napján kigyúlnak a gyertyák Erdély legrégibb temetőjében. A házsongárdi kertben. Egy felszabadult nép hódol legigazibb szabadítóinak, a holtaknak. Tegnap óta ismét áll a kopjafa Szenczi Molnár sírján. Cigányok hangolnak Bánffy Gyurka körül. Egy kripta csukott vasajtaján lila koszorú függ.
Fönn a tetőn, az öreg nyárfa körül számolom a halhatatlanokat. A tízediknél abbahagyom. De ezekhez a híres sírokhoz hozzágondolom a többi névtelent s ehhez a temetőhöz hozzágondolom a többi erdélyit s ezekhez a halottakhoz hozzágondolok egy halottat a segesvári síkon
 
1940. november 1.
Cs. Szabó László