KOLOS FÜZETEK 6.

A sorban már a 6. melyben dr. Eggenhofer Béla egykor kórházigazgatónkra emlékezünk születésének 115. évfordulóján. Itt most lányának Eggenhofer Kingának visszaemlékezését olvashatják. /A füzet megjelenését ezúttal sem támogatta a Vaszary Kolos Kórház, a Vaszary Kolos Alapítvány és a MOK helyi szervezete./

ÉDESAPÁMRA EMLÉKEZVE

7 éves kislány voltam, amikor meghalt édesapám, így a róla szóló történeteket a családi „mesékből” ismerem.
Azt tudom, hogy határozott, jó fellépésű, igen egyenes jellem volt. Szigorú, de következetes apára emlékszem vissza, aki imádta a családját és a kórházat. Foglalkozásánál fogva belénk nevelte, hogy ne féljünk, ne hisztizzünk semmilyen orvosi kezelésnél, Idősebbik bátyám, Balázs, kiskorában igen fülfájós volt, és éjjel az ágyából felkelve bement apuhoz, hogy szúrja fel a fülét. Ő ugyanis rettenetesen bírta a fájdalmat, s ezt tőlünk is elvárta. Az I. világháborúban (1917-ben) leventeként vakbélgyulladása lett, s egy konyhaasztalon műtötték meg egy tűzzel fertőtlenített késsel.
A másik fantasztikus esemény a nászútjukon volt Velencében – ezt édesanyám mesélte -Apunak begyulladt az egyik foga. Nagy nehezen találtak egy fogorvost, aki apám válláig sem ért és idegesen kapkodott ide-oda, ( nyelvi probléma nem volt, mert anyukám beszélt olaszul ) miközbern apukám kivett a fogorvosi szekrényből egy fogót és kihúzta saját magának a fogát. Ezalatt az olasz orvos elájult, akit aztán apu,  anyukám segítségével „felélesztett”. Ez a két eset is megmutatja, hogy milyen bátor, karakán ember volt.
Nagyon szerette a strandot, az úszást és a teniszt – ez utóbbit csak szabadsága idején gyakorolhatta. Családcentrikus volt, nem véletlen, hogy a II. világháborút a rokonság nagy része ( 18 fő ) a nemrég felépült családi házunk óvóhelyén töltötte. Akin csak lehetett segített. Én, miután korán elvesztettem őt, leginkább a nagy ünnepekre emlékszem vissza, karácsonyra, húsvétra és a felejthetetlen adventi vasárnapestékre, amikor a hallban összegyűltünk és apa a szép, nagy koszorút gyertyáit meggyújtva felolvasott a bibliából. Másik felejthetetlen élményem egy fantasztikus esküvőhöz fűződik, melyet egyik anyai nagybátyámnak rendezett apu, csodálatosan feldíszített családi házunkban. Én akkor még csak 5 éves voltam, őt pedig már „menesztették” a kórházból (1948) és mégis képes volt ilyen tettre.
A családszeretetet valószínűleg nagyapámtól örökölte, aki a négy gyermek mellé örökbe fogadta Turi bácsit, hivatalos nevén Eggenhofer-Schwarz Artúrt, aki apostoli kormányzó lett Mindszenthy József hercegprímás elhurcolása után, 1969-ben bekövetkezett haláláig.
Már említettem, hogy a családon kívül a kórház, a betegek volt mindene édesapámnak. Életem első 5 éve alatt sokkal több időt töltött ott. A front alatt szinte éjjel-nappal a sebesülteket gyógyította, operálta a pincében. A szilánkok eltávolítását röntgen alatt végezte. Annyit dolgozott, hogy mindkét kezén égési sebek keletkeztek, és 4 heti szabadságra kényszerült.
1945 elején a nyilasuralom utolsó szakaszában sikeresen megakadályozta a kórház nyugatra történő telepítését. Ellenállt a németeknek, pedig ő is mehetett volna családostul, bútorostul a vonaton – 3 napra elvitték. A kórház maradt, és édesapám úgy gondolta, hogy „hős” lesz, de nem így történt.
A kórházban még nem volt külön gyermekosztály, ezért otthon a családi házban 2 szobában felállított egy 12 ágyas gyermekosztályt.
A harcokat követő újjáépítésben is tevékenyen részt vett. Ennek ellenére, nem hogy hős nem lett, hanem 1948-ban ő lett Esztergomban a koncepciós perek első áldozata. A kórháztól való búcsúzásának sorait számos kollegája, többek között Rajner Muki bácsi, Ortay Gyula, Patonay János aláírásával hitelesítette:
„A Magyar Kormány úgy találta helyesnek, hogy engem a kórházigazgatói és főorvosi állásom alól felmentsen. Érzékenykedni önök előtt nem óhajtok. Felhasználom ellenben ezen alkalmat, hogy elbúcsúzzam Önöktől, mint személyzettől. Igaz, hogy a személyzet egy része csirkefogó, a nagyobbik rész tisztességes munkás. A csirkefogóknak is megbocsátok és felkérem őket javuljanak meg, Eddigi velem töltött fáradozásukért fogadják igaz köszönetemet és mindnyájukat arra kérem, fogadják szeretettel az új igazgatót és szorgalmasan dolgozzanak a jövőben is a betegekért és a magyar közegészségügyért. Isten velük!”
Édesapám szájsebészként kezdett dolgozni – miután kirúgták a kórházból – és az én örökségemből fogászati rendelőt nyitott otthon a családi házunkban. Nekem 5 éves kislánynak ezekről a borzalmakról fogalmam sem volt, de arra emlékszem, hogy igen boldog voltam, mert sokkal többet lehettem vele.
Ez az un „békesség”sem tartott sokáig. Úgy látszik az Eggenhofer név még mindig sokaknak nem tetszett (hogy miért: rejtély). 1950 februárjában a „változatosság kedvéért” az AVH börtönében töltött el apukám 3 napot, majd a családi házunkat az „intézménynek” felajánlva egy hónapon belül a Széchényi térre kellett költöznünk. Azt a családi házat az „Eggenhofer-villát” vették el, mely egész élete álma volt, az összes anyai-apai örökségét beleszámítva. Ezt már valószínűleg csak nehezen tudta feldolgozni, mert 1950. május 31-én éjjel szívinfarctusban hirtelen meghalt.
Az Eggenhofer név továbbra is kísértett. Balázs bátyámat csak több év után vették fel az orvosegyetemre, Tamás bátyámat már a gimnáziumba sem vették fel (sport, úszás révén került a Hell J. Bányagépészeti Technikumba), és magam is csak nagy kerülővel lehettem középiskolai tanár. Ez azonban egy másik történet, de ennek ellenére büszke vagyok az Eggenhofer névre és mindenek felett Édesapámra!

Eggenhofer Kinga