RUGALMAS ELSZAKADÁS

Háború van. Ha nem is a szó szoros értelmében, átvitt értelemben azonban egyre zajosabb az Oroszország és a Nyugat között zajló geopolitikai ütközet. Ennek része az is, hogy Kelet-Ukrajnában messze nem csupán virtuálisan dörögnek a fegyverek és naponta halnak az emberek, mint ahogy a harc a szankciók révén kiterjed a gazdaságra, és javában dúl az információs térben is.

Washington és Moszkva áll egymással szemben, az elefántok viaskodásába azonban belerángatták az Európai Uniót, a haragos bikák közé szorulnak a saját utat keresve a csordától elkóborlók, mint Magyarország, Ukrajnában pedig a bevadult ormányosok lassan teljesen letapossák a füvet. A fő cél Oroszország meggyengítése, kiszorítása az európai energiapiacról, járulékos veszteségként pedig elkönyvelhetjük Ukrajna destabilizálódása, esetleges szétesése mellett az eurázsiai geopolitikai térség megosztását, Moszkva és Brüsszel elhidegülését, s végső soron Európa további gyengülését is.

Ebben a háborúban a Nyugat egyre nagyobb nyomás alá helyezi a Krím visszacsatolásával hosszú és bonyolult játszmába bonyolódott Moszkvát. Aligha véletlenül, de esik az olaj ára, vele zuhan a rubel, a nehezen, európai részről meglehetősen vontatottan induló, majd a maláj gép tragédiájával varázsütésre megkeményedő szankciók elvágják az orosz cégeket nemcsak az energiaszektor modernizálása miatt kulcsfontosságú csúcstechnológiától, de a befektetésektől és a hitelforrások többségétől is. Ezzel párhuzamosan Washington a hidegháborús logikát követve egyrészt vállalhatatlan katonai akciókba igyekszik belerángatni Moszkvát, másrészt minden lehetséges módon próbára teszi az orosz gazdaság teherbíró képességét. A Kreml ez idáig jól mérte fel lehetőségeinek a határát, így legfeljebb úgynevezett proxy-háborúba bonyolódik, mint ahogy a költségvetését sem hagyja megroppantani, s a körülmények kényszerítő hatására még az olyan presztízsberuházását is kész elengedni, mint a Déli Áramlat.

Katonai nyelven ezt rugalmas elszakadásnak, szervezett visszavonulásnak nevezik. A Gazpromot egy ideje már szorítja a tőkehiány, hiszen egyszerre kellene finanszíroznia két olyan, egyenként nagyjából 25-30 milliárdos projektet is, mint a Déli Áramlat és a Szibéria Ereje nevű, Kínába irányuló gázvezetékek megépítése. Ez jelenleg meghaladja Moszkva lehetőségeit, s érthető módon arról a beruházásról mond le, amely nagyobb kockázattal jár, s az EU egyre erősebb fenntartásai miatt ez a déli gázvezeték. Ráadásul a Kínáig vezető csővel Oroszország diverzifikálhatja a gázexportját. Ez az egyéb, Moszkvával szemben kevésbé ellenséges piacok preferálásával egyfajta válasz is a nyugati szankciókra. Putyin bejelentése egyben azt is jelenti, hogy ezután a Nyugat a Déli Áramlat elé állított akadályokkal már nem gyakorolhat nyomást Moszkvára. A Kremlnek ugyanakkor továbbra is meg kell küzdenie az ukrán szállítási útvonal bizonytalanságával, ami persze Európára ugyanígy érvényes.

Első pillantásra úgy tűnik, Washington komoly lépést tett afelé, hogy Oroszországot kiszorítsa az európai energiapiacról. A Fehér Ház csatát nyert, a háborúnak azonban még nincs vége. Az például meglehetősen hiú ábránd, hogy Amerika saját palagázával vagy arab szövetségei révén foglalja el a Gazprom helyét. A vezetékes orosz gázzal ugyanis árban ez az alternatíva nem veheti fel a versenyt. Mint ahogy az európai energiaellátás biztonságát is gyengítené, ha Moszkva végleg lemond a Déli Áramlat építéséről, ami még egyáltalán nem biztos. Magyar szempontból azonban már most levonható annyi tanulság, hogy több lábon kell állni, mert az elefántok viadalában a kicsikkel senki sem törődik. A világot uraló globális hatalmi rend kialakulásának fontos mérföldköve az az 1989 novemberében lezajlott konferencia, amelyet Washingtonban rendeztek meg, az Institute for International Economics nevű tekintélyes amerikai kutatóintézet szervezésében, és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) székházában. A konferencia anyagának közzétételére ugyan csak a következő évben került sor, de már az ülés befejeződése után hatalmas nyilvánosságot kaptak az ott megfogalmazódó elvek, ajánlások. Ezek „washingtoni konszenzus”-ként ismert elvek azóta is éles viták tárgyát képezik, és meghatározók az elmúlt negyedszázad neoliberális térnyerésének kapcsán. Sajátos szimbolikát kölcsönzött a konferenciának, hogy éppen a zárónap éjszakáján „omlott le” a berlini fal. A konferencia eredetileg a latin-amerikai országok súlyos adósságválságára próbált választ keresni. Az volt az alapvető célja, hogy olyan stratégiai szintű ajánlásokat fogalmazzon meg, amelyek biztosítékot nyújthatnak a hasonló válságok elkerülésére, és ezeket az országokat a sikeres és kiegyensúlyozott fejlődésre épülő pályára állíthatják.

A konszenzus tényleges hatása azonban messze túlnőtt ezeken a célokon, és végül is mindmáig szóló globális stratégiaként működik, amely főképp a közép- és kelet-európai országok számára vált döntő jelentőségűvé. E globális stratégia valóságos céljait éppen az a hármas jelszó fejezi ki, amelynek következetes alkalmazása okozta/okozza a kelet-európai rendszerváltások súlyos kudarcát. Ez a fejlemény annyira nyilvánvaló ma már, hogy legutóbbi globális jelentésében már az IMF is világossá tette, Kelet- és Közép-Európa az elmúlt negyedszázad során nem közeledett, hanem távolodott a Nyugat gazdag centrum-országainak társadalmi-gazdasági teljesítménymutatóitól, és a közeledésnek egyelőre esélye sincs.

A konszenzus hármas jelszava a „liberalizálj, deregulálj, privatizálj” parancsait foglalja össze. A liberalizálás és a privatizálás aligha igényel magyarázatot, a „deregulálás” azonban talán igen. Nos, ez a szintén latin eredetű szó arra utal, hogy az állam, ne csak a tulajdonosi szerepéről mondjon le – a privatizáció nyomán–, de minimalizálja a szabályozó szerepét is, tehát ne csak tulajdonosként, hanem szabályozóként is „vonuljon ki a gazdaságból” ahogyan azt a születőben lévő SZDSZ már akkor harsányan követelte. Sőt, lehetőleg semmiféle szabályozással ne korlátozza szegény globális tőkét, hisz ez csak „rontja” a piac, mint „tökéletes önszabályozó” rendszer hatékonyságát.

Ne szépítsük tehát, a washingtoni konszenzus nevű kezdeményezés valójában egy világméretű „államellenes összeesküvés” volt, ha nem is teljesen a megszokott büntetőjogi értelemben. Ebből az is kitűnik, hogy leginkább arra szolgált, hogy nagy erejű véleményhatalmi segítséget nyújtson azoknak a belső kollaboránsoknak, mint amilyen az SZDSZ is volt, akik ugrásra készen várták a lokális értékmezők kifosztásának kezdetét jelző „sípszót”.

A liberalizálás általános jelszava főként azt próbálta elősegíteni, hogy Kelet- és Közép-Európa gyanútlan társadalmai valóban elhiggyék azt, hogy a piaci folyamatok teljes „felszabadítása” az ő érdeküket szolgálja. Holott logikailag könnyű belátni, hogy a piac „szabadsága” éppen a legnagyobb kezdeti előnyökkel rendelkező szereplők esélyeit fogja még inkább növelni, tehát éppen a verseny, a „szabad piac” ellen hat, és olyan monopóliumok megerősödését hozza magával, amelyek Kelet- és Közép-Európa országaiban a „szocializmus” állami monopóliumainál is nagyobb pusztítást vittek végbe. Vagyis a jelszó elterjesztése mögött valójában az a szándék húzódott meg, hogy a globalitás kényszerítő-hatalmi eszközeként működtetett transznacionális vállalatok minél gyorsabban átvegyék a teljes ellenőrzést a nemzetgazda¬ságok értékterei felett. És Magyarországon valóban ez is történt. A pénzügyi, banki, biztosítási, kereskedelmi, energetikai, távközlési, közlekedési, közműhálózataink meghatározó része a globális pénzhatalmi rendszer ellenőrzése alá került. Mindez öngerjesztő örvénylésként működik, hisz a leginkább neki kedvező liberalizálás a legnagyobb globális szereplők befolyását nemcsak egyszerűen tovább növeli, hanem egyúttal azt is lehetővé teszi számukra, hogy a potenciális versenytársaikat kiszorítsák, megsemmisítsék.

A bejövő százmilliárd dollár értékű külföldi tőke ennek nyomán az elmúlt huszonöt év során közel harmincmilliárd dollárral több profitot vitt ki az országból, mint amennyi adót és bért hazánkban fizettek, vagyis „hozam helyett viszem” alapon nem növelte, hanem csökkentette a nemzeti vagyonunkat. A gazdasági növekedés éves átlaga ezalatt a huszonöt év alatt az egy százalékot sem érte el, holott a tőkebevonás hivatkozási alapja éppen az volt, hogy ez majd gyorsítja a gazdasági növekedést. A munkahelyek száma másfél millióval csökkent, a reálbérek a hetvenes évek végének szintjére süllyedtek. Nagyjából ennyi a „liberalizálj, deregulálj, privatizálj” gyászos következménye. A 2010 óta zajló „szabadságharc” fő célja éppen az, hogy erről az önmegsemmisítő pályáról letérítse az országot.
Bogár László
2014.12.04. – MOK MNO/magyarhirlap.hu