SZÉKELY VÉRTANÚK

“Szent hely ez, ó vándor!
Egy nemzet tette e jelt itt
Leghûbb gyermekei végzetes sírja fölé.
Élni szabadságban, vagy azért meghalni merészen:
Ezt hitték, vallák s haltak érette híven.
Törvényes, szabad és független, nemzeti állás
Intõ szobra legyen, honfi, e drága jel itt!”
      (1874)
 

Makk Sándor tüzérezredes kapcsolatot tartott az emigrációban levő Kossuthtal, szervezte a forradalmi mozgalom előkészületeit idehaza. Ám a szigorú titoktartás ellenére 1851 őszén már Erdély-szerte beszélt a nép egy láthatatlan kormányról. Úgy tűnik, a bécsi udvart már ekkor Párizsból figyelmeztették, hogy Magyarországon valami készülőben van.

1852. január 24-én éjszaka megindultak egész Erdélyben a tömeges letartóztatások. Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Kolozsváron, Pesten, sőt Bécsben is tartóztattak le az összeesküvésben résztvevőket. Marosvásárhelyen fogták el Török János gimnáziumi tanárt, s mivel Horváth Károlyról úgy tudták, hogy Háromszéken tartózkodik, számára ott bocsátottak ki elfogatási parancsot. Ő azonban Vásárhelyen volt, s miután értesült Török letartóztatásáról, elment Vásárhely térparancsnokához, hogy szeretett tanáráról érdeklődjön. Letartóztatták.

Hosszú vizsgálat

Egy nappal később, január 25-én már el is indították a foglyokat Szebenbe. Két évig tartott a vizsgálat. Akikre nem sikerült rábizonyítani a közvetlen részvételt, szabadon engedték. De ezeknek is házi őrizetben kellett maradniuk. Végül ötvenhárom személyt ítéltek halálra. Negyvennyolcnak megkegyelmeztek, ám őket is öttől tizennyolc évig terjedő, vasban töltendő várfogságra ítéltek.
1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten három bitófa magasodott. A város polgársága küldöttséget menesztett az akkori katonai parancsnokhoz, Nuppenau ezredeshez, hogy a kötél általi halált golyó általira változtassa. Sem ő, sem pedig az akkori városbíró, Lázár János nem egyezett bele.

A Vargák bástyájától a Postarétig

A három mártírt a vásárhelyi Várból, a Vargák bástyájából kísérték az ilyenkor szokatlan módszerrel, gyalogosan a vesztőhelyre. Horváth díszmagyarban, bátran lépett a bitóra. Ugyanígy két társa, Török és Gálfi is bátran tették meg az utolsó lépéseket. A kivégzés után Lázár János főbíró házról házra járt oltatlan meszet keresni, hogy a kivégzettek testét azzal emésztesse el. És az egész városban nem akadt senki, akinek oltatlan mesze lett volna. A postaréti bitók mellett temették el a három vértanút. A város polgárai 1874-ben közadakozásból megépíttették a sírok fölé a ma is álló gránit emlékművet. 1854. április 19-én Sepsiszentgyörgyön végezték ki a másik két székely vértanút, Bartalis Istvánt és Váradi Józsefet.
Szerdán, március 10-én az MPP marosvásárhelyi szervezete és a város székely tanácsa kezdeményezésére 17 órától emlékező istentiszteletet tartanak a Vártemplomban, utána a résztvevők gyertyás menetben vonulnak át a Székely Vértanúk emlékművéhez, ahol koszorúzási ünnepségre kerül sor.

A vértanúk

Az udvarhelyszéki Bágy szülötte, Török János a Marosvásárhelyi Református Kollégium teológia szakos tanára volt. Részt vett a szabadságharcban, elfogták, de Bem kiszabadította. Kivégzésekor 47 éves volt. A szintén udvarhelyszéki, Martonoson született Gálfi Mihály mint szolgabíró kezdte közszereplését, majd ügyvédként folytatta. 1854-ben 37 éves volt. A háromszéki Teleken született Horváth Károly földbirtokosként élt. Kivégzésekor 25 éves volt. Mindhármukat a nagyszebeni cs. kir. hadi törvényszék ítélte halálra 1853. október 11-én.
BAKÓ ZOLTÁN 2010
Székelyhon.hu