„TUDOMÁNY ÉS KÖNYÖRÜLETESSÉG"

Tudják, hogy a festő csak tíz éves korában tanult meg írni és olvasni, addig inkább képekkel kommunikált? A címadó festmény és a nyomában járó siker tette ismertté Spanyolország szerte Pablo Picassót. 15 éves korában festett, utolsó akadémikus stílusú képe késztette töprengésre Kovács Gábort, aki a racionális alapokon nyugvó félelmetes jövő vizionálása mellett, az emberi lélek húrjain is játszik. Üzenete pedig legfőképen önöknek, orvosoknak szól.
 

Fiatal koromban a hatvanas évek művészettörténet órái és a nemzetközi békeharc jegyében két Picasso képet ismerhettem meg alaposabban. Az egyik a maga nemében zseniális Guernica, a másik pedig a békegalamb. utóbbit előszeretettel használták különböző nem is annyira békés szándékú szervezetek. Aki ennél többet szeretett volna megismerni, lett volna persze lehetősége erre a modern művészeti albumokat lapozgatva.

Ehhez azonban az iskola nem igazán adott motivációt. A néhány csak úgy önmagában kiragadott absztrakt pedig a festő, a kor és a körülmények ismerete nélkül talán inkább taszított, mint felkeltette volna az érdeklődést. A nyolcvanas években lassan kinyíltak a határok és eljutottunk a nagy nyugat európai múzeumokba, galériákba. Érdekes, hogy minden előítéletünk ellenére alig találkoztam olyan kollegával, aki Párizsban, Barcelonában, vagy Antibes-ben, a francia Rivérán járva ne kereste volna fel az ottani Picasso múzeumot. Próbáltuk megismerni, megérteni, vagy legalább elfogadni sokszor bizarr kifacsart és anatómiailag alig követhető alakjait, Így találkoztam az egészen korai, későb¬bi ismert műveihez alig hasonlítható „Tudomány és könyörületesség” című festményével.

Picasso nevét szinte mindenki is¬meri, de vajon mennyire ismert élet- története? Mozaik kockákat látunk, kéket, rózsaszínűt, feketét, de nem Látjuk a képet, alig ismerjük az em¬bert. Életrajzi adatok helyett inkább néhány érdekesség.

1881-ben Malagában született egy viszonylag jómódú családba. Apja művészetpedagógus és festő volt, de fia később, már művészként anyja nevét vette fel. A családi le¬genda szerint, amikor megszületett nem vett levegőt, s már egészen kék volt, amikor a jelenlévő nagybátyja szivarfüstjétől hirtelen köhögni kez¬dett. A hipoxia azonban nem múl¬hatott el nyom nélkül, mert az egyik agyfélteke elmaradt a fejlődésben, s a másik kompenzálóan domináns fél a művészetekért felelős terület Lehetett. Talán ezzel függhet össze az, hogy csak tíz éves korában tanult meg írni és olvasni, addig inkább ké¬pekkel kommunikált.

Apja hatására már gyerekként művészeti iskolákba járt, s hamar megmutatta tehetségét. Egy másik anekdota szerint 13 éves korában apja neki ajándékozta ecseteit azzal, hogy fia tehetségét és képességeit látva ő már örökre abbahagyja a fes¬tést. Apját követve akadémikus mű¬vészeti iskolákban tanult festészetet Madridban, Barcelonában, majd ké¬sőbb Münchenben is.

Tudomány és könyörületesség című nagyméretű képét 1896-ban, 15 éves korában festette meg. Döb¬benetes, hogy egy 15 éves gyerek ilyen érettségről, ilyen szakmai kva¬litásról tegyen tanúságot. A képen az ágy mellett ülő orvosban saját apját festette meg. A festmény a következő évben a madridi országos képzőmű¬vészeti kiállításon díjat nyert, majd szülővárosa, Malaga is aranyérem¬mel jutalmazta érte. A festmény és a siker ismertté tette Spanyolország szerte. Mégis a sors úgy akarta, hogy ez Legyen az utolsó akadémikus stí¬lusban festett képe. Picasso meg¬kezdte független művészi karrierjét. Előbb csak átmenetileg, majd vég¬legesen Párizsban telepedett le és elindult a karrier útján a kék, a ró¬zsaszín, a fekete korszakon keresztül egy zseniális életmű felé.

Nézve a képet egyre jobban érzi azt az ember, hogy nekünk orvosok¬nak szól. Nem azért, mert a jelenet egy súlyos beteget, mellette az orvost és az ápoló apácát ábrázolja. Már ön¬magában a jelenet is érdekes, hiszen egyfajta betegellátást mutat a száz évvel ezelőtti múltból. Közeli roko¬noknál, szomszédoknál láthatott ha¬sonlót a még szinte gyerekkorú festő. Talán éppen tuberkulózisban szen¬ved a beteg, hiszen abban az időben tízezrek haltak meg Európában, eb-ben a betegségben, s szanatóriumok híján többnyire otthon ápolták őket. Szomorúsága, szegényes környezete mellett is emberségesebbnek tűnik a kép hangulata az otthoni környezet ábrázolásával, mintha többedmagával egy kórterem rideg bútorai között találnánk fehér köpenyes orvosok, nővérek körében, kiszolgáltatottan.

Tudomány és könyörületesség. Nem erről szól e az orvoslás de tágabb értelemben véve az ember és a világ viszonya mind a mai napig? Hi¬ába tudunk sokkal többet az anyag¬ról. Hiába fejlődtek korábban soha nem tapasztalt iramban a biológiai, kémiai, fizikai és ki tudja még milyen természettudományok. Egyre többet ismerünk meg a korábban ismeret¬len világból, ám akármennyire törek¬szünk is előre mindig újabb és újabb akadályokba ütközünk, és azokat le-küzdve is mindig van valami tovább, távolabb.

Azzal, hogy elindultunk a világűr¬be, majd a teleszkópokkal a világ- egyetem soha nem látott mélységeit járhatjuk át, csak annyit sikerült megtudnunk, hogy még nagyobb ismeretlen terek vannak az ismert világon túl. Vagy fordítsuk meg az irányt! A mikroszkóp felfedezése óta, azt tökéletesítve egyre apróbb rész¬leteket ismerünk meg. Eljutottunk az egysejtűektől a molekulákig, majd az atomokig, majd tovább az ato¬mokon túli parányokig. Azt hittük, hogy már nincs tovább, de tévedtünk. Mindig van egy újabb állomás. A vi¬lágot ugyanis nem lehet felfedezni. A lényeg nem ismerhető meg sem távcsövekkel, sem mikroszkópokkal, legyenek bármennyire is tökéletesek. A lényeg ugyanis nem látható.
A tudomány bizonyára tovább halad, az ember számára már belát¬hatatlan, s megérthetetlen távlatok felé. Nem tudom, hol van határ, ami¬kor már öncélúvá válik a tudomány. Amikor az ember már felesleges korlátja az önmagát fejlesztő tudo¬mánynak, s az ember alkotta „értő” gépek átveszik az irányítást. A töké¬letlen és korlátolt „homo sapiens” a skanzenek világába szorul, mint muzeális lény. Azután kezdődik min¬den elölről. Az új civilizáció is meg akarja ismerni a maga világát, eljut az akkori ismeretlen és a képességei határáig. Ha ezen az úton nem tud¬nak megállni, akkor ők is megalkot¬ják a maguk elidegenedett, mindent tudó gépét, ami átlépi őket, miatta ők is feleslegessé válnak egyszer. És ez így megy tovább, amíg világ a világ. A rideg, racionális tudomány és a fejő¬dés kényszere már csak ilyen világot, ilyen jövőt vizionál.

A tudománynak van egy nagy ku¬darca. Bármilyen óriási is a fejlődés a dologi világról, a lélekről, az ember lényegéről alig tudunk többet. Pró¬bálták megfejteni, keresték annak ré-szecskéit a parányok világában, vagy más fiziológiai és mérhető tartomá¬nyokban. Nem jutottak eredmény¬re, mert nem is juthattak. A lélek az csak van. Lehet kutatni a tudomány eszközeivel, de nem érdemes. A kö¬nyörületesség pedig a lélekből fa¬kad. A másik ember gondjainak, szenvedéseinek, fájdalmainak az átérzése. Segítségnyújtás azzal, hogy beleérzünk a másik helyzetébe, ál¬lapotába. De sokszor éltük már meg mi orvosok azt, hogy a tudomány megáll, a tudásunk már elégtelen a beteg meggyógyításához. Már nem tudunk újabb gyógymódot kitalálni, már nem tudjuk bíztatni a beteget és talán magunkat sem azzal, hogy ez a próbálkozásunk sikeres lesz. Ez az a pont, amikor a tudománynak meg kell hajolnia a könyörületesség előtt. A beteget nem hagyhatjuk magá¬ra, mellette kell maradnunk. Vannak helyzetek, amikor egyszerűen csak le kell ülni a szenvedő mellé és együtt kell vele hallgatni. Ilyenkor a lelkek érintkezhetnek és átáramlik érzés, ami segíthet.

Tudomány és könyörületesség. Fogalmak, amelyeknek a minden¬napjaink részévé kell válniuk és ez már túlmutat az orvosláson. A tárgyi környezetünket, a mindennapi korlátainkat a tudomány fejlődése által megteremtett eszközeinkkel uralhat¬juk és feszegethetjük. Szükségünk van a tudományra, azt használnunk kell, de meg kell találnunk a józan ha¬tárokat. Ne akarjuk felépíteni korunk Bábel tornyát! Találjuk meg saját ma¬gunkban is a tudomány és a könyörületesség harmonikus egyensúlyát! Ez magunknak is kapaszkodót jelent, amely átsegíthet a nehézségeinken, gondjainkon. Ez tesz képessé arra, hogy megérezhessük és megérthes¬sük mások fájdalmát. E nélkül pedig aligha beszélhetünk gyógyításról. A betegeket kezelhetjük a szakmai irányelvek evidencia alapú szabályai szerint, de lesznek betegeink, akiknél elfogy a tudományunk. Egyszer csak ott találjuk magunkat velük szemben és nem tudunk majd mit mondani nekik. Kerülni fogjuk őket, nem aka¬runk majd megállni az ágyuknál, nem merünk a szemükbe nézni. Pedig a könyörületesség bennünk van, ahogy minden emberben benne van a lélek. Annyit kell tennünk, hogy elfogadjuk az állapotukat. Vállalni kell a tekin¬tetüket, akár hosszan is anélkül, hogy magyarázni próbálnánk, hogy min-dent megtettünk, ami a tudomány jelen állása szerint elvárható, vagy amit a protokollok előírnak. Ilyenkor valójában csak a tudomány és a saját tehetetlenségünkről állítunk ki bizo-nyítványt. A tudomány eszközeivel élnie kell az orvosnak, de a könyörü- letességet gyakorolnia kell.

Kovács Gábor
Forrás: Lélegzet 2014/2