A FÁJDALOMCSILLAPÍTÁS VILÁGNAPJA

Október 1-e a „Fájdalomcsillapítás világnapja”. A kezdetekről szól Szállási tanár úr egykori írása, mely a „ A narkózis kezdetének krimije” címet viseli. Ezen a napon érdemes újraolvasni!
 

Ma, a gépesített aneszteziológia korában nehéz elképzelni azt az időt, midőn az operálandó páciens arcára helyezett "szájkosárra "csepegtették speciális üvegdugón keresztül az illékony aethert, hogy a harmadik stádiumot /st.anaestesiae/ elérve kivitelezhető legyen a szükséges műtéti beavatkozás. Az inhalációs narkózis kezdete 150 évre nyúlik vissza, nagyjából egyidős Semmelweis korszakos felfedezésével, nem kevésbé kriminális körülmények között. Csak nem a közép európai korlátolt lehetetlenségek, hanem az amerikai korlátlan lehetőségek világában. A főszereplők sorsa is hasonló volt, nekik egymással kellett megküzdeni, hogy végül mindhármójuk sorsa tragédiába torkolljék. Miközben felfedezésük diadalútja folytatódott.

A legrokonszenvesebb és legszerencsétlenebb a Connecticut állambeli Hartford városának Horace Wells nevű fogorvosa volt, aki 1844 december 14-én részt vett egy "kéjgáz-cirkuszi" produkción, s a nitrogénoxydult belégző önkéntes kísérleti alanyok egyikén észrevette, hogy a sípcsontját ért hatalmas ütésre sem reagál fájdalommal. Egy igazi amerikai az új jelenségek mögött mindig a praktikus használhatóságot keresi. Ezt tette Wells doktor is, de nemcsak a pénzszerzés bűvöletében. Ennyiben feltétlenül különbözött egykori tanítványától, William T.G. Morton kollégától, akit főleg ez motivált. A harmadik szereplőt, Charles Jackson professzort viszont mindkettő. 

Menjünk sorjában! Miután Wells doktor egy szokatlan látvány kapcsán felismerte a kéjgáz fájdalomcsillapító hatását, rögtön arra gondolt, mi lenne, ha a foghúzást bódult állapotban kísérelné meg. Konzultált ez ügyben a már említett Morton nevű korábbi tanítványával, aki akkor már Boston keresett fogorvosa volt. Kezdetben különösebb érdeklődést nem mutatott, később annál inkább. Wells szakmai és emberi tisztességére jellemző, hogy az első kísérletet önmagán végeztette el. Ráment egy foga, de fájdalom nélkül, s ez mindennél fontosabb volt. Jó két hét alatt, miközben elteltek a karácsonyi ünnepek,15 foghúzást végzett el, fájdalommentesen. Csakhogy a rendkívül rokonszenves Horace szerette volna felfedezését minél előbb az emberiség közkincsévé tenni. Nemcsak a fogászat területén. Ezért kereste fel / vesztére / egykori tanítványát, aki akkor már kapcsolatba került a Massachusetts General Hospital orvosi iskolájával, amelyet ma "csak" Harvard Egyetemnek hívunk. Itt működött az Újvilág akkori legjobb sebésze: John C. Warren professzor. Wells őt akarta megnyerni az ügynek, hogy a kéjgázt más műtéteknél is kipróbálják. Morton lett a nem túl lelkes közvetítő. Közben felkeresték a kitűnő kémikus Jackson professzort, kikérni a véleményét. Mindent kaptak tőle, csak biztatást nem. Fantazmagóriának tartotta az egész elképzelést. Nem úgy később, amikor az általa foghegyről javasolt aether hatása oly sikeresnek bizonyult. 
Warren professzor végül 1845 januárjában ráállt a kéjgáz műtéti kipróbálására, de előbb látni akart egy fájdalommentes foghúzást. Ez sajnos balul ütött ki, mert a robusztus alkoholista paciens az excitációs stádiumban majdnem szétverte a tantermet. Wells tehát nevetségessé vált, s ez alaposan megviselte az amúgy is labilis idegrendszerét. Ezt a traumát nem tudta többé kiheverni. Rendületlenül kísérletezett tovább, főleg önmagán. Olyannyira, hogy valóságos narkomániássá vált. Három év múltán 1848. januárban, egyik este a New York-i Broadwayn tisztázatlan körülmények között letartóztatta a rendőrség. Az utcalányok közül többen vallották, hogy kénsavval akarta őket leönteni. Wells semmire sem emlékezett. Az eset kétségtelenül megtörtént, de doktorunk narkotikus állapotban keveredett bele. Szabadon már csak a saját érdekében sem engedhették, viszont kísérettel haza mehetett tisztálkodó felszerelésért. Ő azonban másként döntött. Aethert és borotvát hozott magával, majd éjjel bódulatban felvágta ereit. A harcot meghagyta az elsőbbségért a két kevésbé tisztességes ellenfelének.

Morton ugyanis 1846. tavaszán egy üdülőhelyen találkozott csinos hölgyismerősével, aki nagy lelkesedéssel adta elő, hogy Hartford városában Wells doktor gázbelégzéssel kihúzta az egyik fogát. Közben álomba merült, nem érzett semmit. A pénzsóvár doktor ekkor kapta fel a fejét: hátha mégis igaz Wells találmánya! Ideje volna kipróbálni. Prioritás helyett akkor még csak a haszonra gondolt. Jól számított, a szerencse is segítette. Ugyanis 1846 szeptemberében felkereste Jackson laboratóriumát, este, lehetőleg a "főnök" távollétében, egy kis kéjgázért, s a belégzéshez szükséges gumiballonért. Akarata ellenére és szerencséjére /ismét!/ összefutott Jackson professzorral, akitől kéjgázt ugyan nem kapott, de egy jó tanácsot igen. Próbálja meg kénéterrel, mely a levegővel találkozva étergőzzé alakul át, s hatásosabb a nitrogénoxydulnál. Bár Morton nem volt sem az elmélet, sem a lelkiismeret embere, gyakorlati érzéke jól működött. Legalább is kezdetben. A szerencsével sem állt hadilábon. 
Amikor már mindent beszerzett, egyik este ideális páciens jelentkezett. Egy gennyes fogtól, fájdalomtól eltorzult arcú pénzes ember, aki mindent megígért, ha kínjaitól minél előbb megszabadítják. "Most vagy soha"- gondolta magában, s az aether-belégzés segítségével játszva húzta ki a fogat. Háromszoros haszonnal. Első az eredmény, második a búsás honorárium, harmadik /a leglényegesebb/ egy azonnal írott jegyzőkönyv, melyben a köztiszteletben álló beteg két tanú jelenlétében bizonyítja a fájdalommentes foghúzás tényét. Még aznap este elküldte a helyi újságnak, onnan pedig továbbították. Egy csapásra ismertté tette nevét a sajtó, tódultak hozzá a betegek.

Most már a fentiekkel nem elégedett meg, a szakma elismerését is akarta. Október közepén jelentkezett Warren professzornál, aki érthetően gyanakodva fogadta. A szerencse ismét mellé szegődött. Műszaki ismerőse csappal ellátott inhalációs készüléket szerkesztett, mellyel szabályozni lehetett a narkózis mértékét. Az operálandó beteg nyelvgyökéből kellett egy daganatot eltávolítani, amely ma sem tartozik a könnyű műtétek kategóriájába. Csodák csodája, aether-bódulatban a beteg meg sem moccant. Az addig tamáskodó professzor akkor tette orvostörténeti kijelentését: "Gentlemen, this is no humbug." Vagyis ez már nem szemfényvesztés. 

Morton önreklámozását már a szakma nevében Warren és Bigelow professzor is alátámasztotta. Nevétől visszhangzott Amerika és Európa sajtója. Tudjuk, Pesten Balassa János professzor már 1847 januárjában végzett aether-narkózisban műtéteket.
Morton a tőle már megszokott gátlástalansággal nem volt hajlandó elárulni "csodaszerének" titkát. Az aetherhez némi kölnit kevert, hogy jellegzetes szagát elvegye. Végül nagy nyomásra annyit elárult, hogy van benne aether, de "nem az a fő hatóanyag". Ösztönösen érezte azonban a Jackson felől leselkedő veszélyt. Búsás bevételéből tíz százalékot ajánlott fel, ha lemond ötletadó jogáról. Jackson belement, mert egyrészt tisztában volt Wells prioritásával /ellene önállóan nem is kezdett volna harcot/, másrészt nem bízott a siker tartósságában. Mikor tévedésére rájött, támadásba lendült. Megírta a Francia Akadémiának az igazságot, s a mérvadó intézmény hitelt adott neki. A párizsiak azt is megtudták, hogy kettejük vitájában Wells a vesztes harmadik. Így Morton rábeszélésére még közösen léptek fel ellene, az 1848 januárjában bekövetkezett haláláig. Csakhogy akkora már a francia tekintélyek meggyőzték az amerikai illetékeseket a prioritásról. A két dühös élőt ez már nem zavarta, újult erővel kezdtek egymás lejáratására. Mozgósították a legjobb ügyvédeket, a megvásárolható bulvársajtót. A kínos ügybe a kongresszus is beavatkozott. A már halott Wells tisztességének, tisztaságának védelmében. Ez Truman Smith szenátor örök érdeme. Végül Morton, miután kártérítési igényét nem tudta érvényesíteni, ügyvédei és kölcsönzői magára hagyták. Sorsa beteljesedett: 1868 júniusában az elmezavarodottság jelei mutatkoztak rajta. Rövidesen elhunyt a New York-i St. Luke kórházban. Élt mindössze 48 évet, békétlenségben. 
Jackson hasonló sorsra jutott, 1880 nyarán hunyt el a Massachusetts General Hospital elmegyógyintézetében. Mindhárman egyformán osztozhattak volna a dicsősségben és haszonban. Sajnos Morton és Jackson nem ezt az utat választotta. Ilyen intrika-sorozattal kezdődött a modern medicina egyik legragyogóbb fejezete.  Jó lenne tanulni belőle, mert hasonlókért kicsiben ma sem kell Amerikába menni.
Van kikre felnézni a fiataloknak!
 
 Szállási Árpád dr.
1996. május