A HOLTAK SZIGETE APROPÓJÁN…

Kovács Gábor most a távozókról elmélkedik. Mindannyiunknak akadnak szerettei, akik már a felhők szélén ülve lóbálják a lábukat, és elnéző mosollyal a szájuk sarkában szemlélik botladozásainkat, ahogyan olykor játszunk az eszünket, fontoskodunk, sokszor nélkülözhetetlennek képzelve magunkat. Ők már tudják –bármilyen rossz is leírni -, senki sem nélkülözhetetlen, még ha annak is tartja magát.
 

Az elmenő magával viszi a hibáit és az erényeit, az egyéniségét. Akik azonban itt maradnak, különböző módon élik meg a veszteségüket. Azt gondolnánk, hogy ezek az érzelmileg kiélezett napok, hetek, talán hónapok a távozónak szólnak, hiszen őt emlegetik.
Pedig dehogy, igazán az itt ma¬radók mutatják meg természetüket, személyiségüket. Elgondolkodhatunk azon, hogy milyen is a mi kultúránk, milyenek vagyunk általában az el¬menőkkel. El tudjuk-e kísér¬ni, bátorítani őket, egyáltalán képesek vagyunk-e érezni azt, hogy mire is van szükségük. Hivatásunk során többször is találkozunk azokkal, akik elin¬dultak már, s találkoznunk kell azokkal is, akik kísérik őket.
Ezekre az érzésekre tökélete¬sen illik Böcklin A holtak szige¬te című festménye. Már régen találkoztam a képpel, idő és tapasztalat kellett ahhoz, hogy megértsem a festmény mély értelmét és emberi igazságát.
Arnold Böcklinről annyit érdemes tudni, hogy 1827-ben Svájcban született, de mun¬kássága inkább Németországhoz kö¬tötte. Életének és tevékenységének legfontosabb éveit Münchenben töl¬tötte. Jómódú kereskedő apja akara¬ta ellenére választotta festői pályát. Fiatal korában Düsseldorfban tanult akadémikus tájképfestészetet, szép képeket festett a svájci és a német Alpok végeláthatatlan hegyláncairól. Később bejárta Nyugat-Európát, ta¬nulmányozhatta a német alföldieket, majd az itáliai ókori és reneszánsz mesterműveket. Festőkkel és filo¬zófusokkal kötött barátságot. A XIX. század hatvanas éveiben az akkori Európa egyik kulturális központjának számító Weimarban élt és tanított. Ekkor már bibliai és mitológiai témá¬jú képeket festett, mitológiai tájak, álomszerű figurák, istenek, nimfák, kentaurok jelennek meg rajtuk. A né¬met szimbolista festészet egyik fő alakjának számított. Szakított a korra és helyre jellemző akadémizmussal. Romantikus témaválasztásait szá¬mos rejtelmes utalás, szuggesztív hatás, a színek gazdagsága, fény ár¬nyék kontrasztok, de mindemellett realisztikus ábrázolásmód jellemez¬te. Képei hangulatát a búskomorság, a nosztalgia hatotta át. A szimbo¬lizmusra jellemző módon a nézőkre bízta a kép értelmezését, nem is sze¬retett címet adni a képeinek. Munkái a XX. század festőire is nagy hatással voltak, Salvador Dalira és Max Ernstre is hatottak, egyfajta előfutára volt a későbbi expresszionizmus, de a szürrealizmus műveinek is. A ma¬gyarok közül Szinyei Merse állhatott hozzá a legközelebb.
Érettebb, képeit ötven éves ko¬rát követően festette meg. Talán legismertebb képe A holtak szigete, amelyet 1880 és 1886 között öt alka¬lommal is vászonra vetett. A tükörsi¬ma és sötét víz közepén egy idillikus, de ugyancsak sötét színekkel meg¬festett sziget képe látható. Kis evezős csónak közeledik a végtelenül csen¬des, sima vízfelületen a sziget apró öbléhez. A csónak orrában egy fehér¬be burkolt alak, előtte világos színű koporsóval. A szigeten komor cipru¬sai a temetők jellegzetes hangulatát adják. A kép lehet egy álom is. A víz a Styx, s rajta Charon ladikja úszik egy a túlvilágra igyekvő lélekkel. Vannak, akik minden idők egyik legsötétebb, legridegebb alkotásának tartják. En¬nek ellenére, vagy éppen ezért so¬kakra hatott. Zeneszerzőket ihletett meg, az orosz Rahmaninoff hasonló címmel zeneművet írt. Adolf Hitler annyira rajongott a műért, hogy a berlini kancellária falán is ott füg¬gött, Freud és Dali is lelkesedett érte.
Ami leginkább megragadja a szemlélőt, az a sötét színek ellenére sem a ridegség, hanem a rendíthe¬tetlen nyugalom. A tükörsima víz¬felület, a kontrasztos színek, a sötét háttér előtti fehér alak, az égbe törő sötét ciprusok a különleges nyuga¬lom és harmónia érzetét keltik. A kép szuggesztíven hat a nézőre, szinte tapinthatóvá válik a látványból ára¬dó csend és elfogadás. Itt már nincs helye semmiféle viaskodásnak, taga-dásnak. A lényeges dolgok már meg¬történtek. Bevégeztetett. Itt már nem a miért a kérdés, hanem a hogyan. A csónak és az alak nem a semmi felé közelít, hanem valami felé. Ez még egyfajta reményt is nyújthat. Az út nem a teljes megsemmisülés felé vezet, hanem egyfajta megnyugvás felé. Cél mindig van. Haladunk és ki¬kötünk egy szigeten, lehet, hogy az egy másik dimenzió, egy másik ál¬lapot, nem tudhatjuk, de remélnünk lehet.

Valahol itt, a harmóniában, a re¬ményben van a lényeg. A számunkra ismert élet vége nem a megsemmi¬sülés, hanem átlépés egy másik di¬menzióba, a fizikai lét átlényegülése egy szellemi állapotba, amelynek mi nem ismerhetjük a határait és formáit. Orvosként számos esetben találkozhatunk gyógyíthatatlan be¬tegségben szenvedőkkel. Tudjuk és ők is tudják, hogy elindultak az úton, már szinte ott állnak a csónakban. Nem tudják, hogy hová vezet ez az út. Ők is és talán még inkább az őket körülvevő hozzátartozóik, rokonaik viaskodnak, vissza akarnak fordulni. Ismeretek híján nem képesek elfo¬gadni ezt az állapotot, azt, hogy in¬nen ember már nem fordulhat vissza. Ezen az úton, ha igazán szeretünk valakit, akkor el kell kísérnünk addig, ameddig ember elkísérhet valakit. Foghatjuk a kezét, mellette lehetünk akár családtagként, akár orvosként. Az egyetlen és legfontosabb az, hogy megtaláljuk, befogadjuk a harmóniát és a csendet. Legyünk az elmenőhöz olyan közel, olyan módon, ahogy ez csak lehetséges. Gyakran látjuk, hogy a rokonok értelmetlenül viaskodnak, vádaskodnak, felkavarják a lecsende¬sedő vizet, megzavarják a csendet. Az elmenő már a csónak orrában áll, már kémleli a közeledő szigetet, már készül a kikötésre, az átváltozásra. Meg kell erősíteni őket - elmenőt és kísérőit egyaránt - abban, hogy nem a megsemmisülés, hanem az átvál¬tozás következik. Megszabadulás a fizikai léttől, a fájdalmaktól, a maga¬tehetetlenségtől. Itt nem lehet érv a tudás hiánya, itt csak a remény és a hit lehetnek elfogadható fogalmak.

Fogadjuk el, mi orvosok is azt, hogy az emberi létnek vannak hatá¬rai. Vannak az életnek olyan végső szakaszai, amikor már nem a bioló¬giai, élettani, fizikai és kémiai bizonyítékok határozzák meg a beteg jólétét, hanem inkább metafizikai és lelki dimenziók. Ezt az állapotot, egy orvosnak fel kell ismernie. Ez fonto¬sabb eleme hivatásunknak, mint a tankönyvek ismerete!

Ne a hozzátartozók arroganciája irányítsa az orvos választását! Ne azzal enyhítse a szakmai tehetet¬lenségből fakadó frusztrációját, hogy felír még egy kétes értékű terápiát, amellyel csak elodázza a végső felis¬merést! Van, amikor már nem kell vi¬askodni, hanem kísérni kell a beteget, hogy ne legyen egyedül. Ne féljen az ismeretlentől. Beszélni kell vele ar¬ról, hogy az úton nincs egyedül, hogy az út vége nem a megsemmisülés, hanem az átváltozás. Együtt kell el¬jutnunk vele addig a pontig, amikor már ki szeretne kötni a szigeten, amikor már elengedhetjük a kezét. Ezt kell elmondanunk a hozzátarto¬zóknak is, hiszen valójában nekik kell fogniuk a távozó kezét és elengedni¬ük akkor, amikor annak eljön az ideje. Sokszor a szeretetet, amit több évti¬zed alatt nem adtak meg egymásnak, éppen az utolsó hetekben akarják pótolni, felkavarva a nyugalmat. Két¬ségbeesett módon reménytelen és értelmetlen beavatkozásokra ragad¬tatják magukat, elcipelve a néha már magatehetetlen beteget kuruzslók- hoz, sarlatánokhoz. Pedig már csak hitegetik, és inkább magukat, mint a beteget. Fel kell ismerni azt, hogy hi-tegetés helyett a hitet kell erősíteni! Hite ugyanis mindenkinek van, csak elfogadható, értelmezhető távlatot kell mutatni akkor is, amikor gyen¬gülnek a kötelékek. Ez a távlat lehet éppen a sziget is, ahol kiköt majd a csónak, s ahol megtalálhatja a lélek a harmóniát.

Kovács Gábor
Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézet

Forrás: Lélegzet 1915/2. sz.