AZ ORVOS ALAKJA A MAGYAR SZÉPIRODALOMBAN 1.

Szállási Árpád tanár úr egy régi dolgozatát „Az orvos alakja a magyar szépirodalomban” címmel folytatásokban adjuk közre olvasóink számára. A professzor úr valamennyi írása, - így ez is- intellektuális élményt jelent azok számára, akik időt szánnak az olvasásukra.

Az orvos regényhős, a fehér köpeny, az injekciós tű és a műtőlámpa misztikuma mindig mágnesként vonzotta az írók és az olvasók érdeklődését egyaránt. A világirodalom ömlesztve kínálja a példákat, a fajsúlybeosztás egyik szélén a Dr. Arrowsmith, a másikon a Réztábla a kapu alatt, hogy csak a legismertebbekre hivatkozzunk, bár ez utóbbinál megerőltetés nélkül lehet silányabbakat találni.

A magyar irodalom sem szűkölködik orvos szereplőkben. Ha nem is születtek jogos, vagy kétes értékű világsikerek (ez regényirodalmunkról általában is elmondható), megközelítőleg hű tükörképe a mindenkori magyar orvosi rétegnek. Műfajok közül természetesen elsősorban a regény, továbbá a dráma jöhet számításba, a líra aligha.
Tekintettel arra, hogy nálunk a regény alig több, mint másfél százados múltra tekinthet vissza, utalnunk kell röviden a regényt megelőző, annak szerepét betöltő elbeszélő költészet orvosi vonatkozásaira. Elég csak Gvadányi József 1796-ban megjelent; A falusi nótáriusnak elmélkedései, betegsége, halála és testamentoma című eposzt említenünk. Az ízes népi nyelven írott műbe a maradi intelmek mellett az orvosoknak sem kölcsönöz sok bizalmat. Mert: „ő az embereket Chinával kínozza, de egészségekre őket ritkán hozza.” Nagy keservében a nótárius inkább a vén kuruzsló Tóti Dorkóért szalaszt, hogy erőre keljen a ló-hunyor leve, vagy a békanyál csodatévő hatásától.
A múlt század első felének nagy eszme áramlata, a reformkor fő kifejezési formája még a hősi eposz volt. A fennkölt hangvételű, csodálatosan hullámzó ritmusáradatok, letűnt korok emberfelettinek látszó hőseit igyekeztek testközelbe hozni, sodorni serkentő példaként a „puhaságra serényebb” jelenkornak. Minden eposzok őse és felülmúlhatatlan példaképe a homéroszi Mű hősei között közismerten szerepe van az orvosoknak.
„Mert hiszen egy orvos vetekedhet száz daliával,
Nyílvesszőt, ha kivág s orvosszert hint a sebekre…”
Nálunk a „párducos Árpád hadrontó népe” között még alig esik szó a gyógyászokról, pedig munkájukról a honfoglalás kori csontleletek vallanak. A reformkor irodalma még nagyrészt a múlt felé fordul, pedig közéleti óriások mellett, romantikus méretű orvos kortársak is voltak, hogy csak id. Lenhossék Mihály nevét említsük.
Eötvös József nagy úttörő irányregénye, A falu jegyzője már felvillant egy orvos epizód szereplőt Serer vármegyei fősebész személyében. Vérbeli chirurgus, szenvedélyesen támadja a homoeopathiát „…dehát mit tesznek a homoeopathák. Adnak e gyomortisztítót, melegítőt, erősítő jalappát s chinát, orvosságot, hogy a beteg izzadjon, s az izzadás ellen antispasmaticumokat, antiphlogisticumokat, antirheumaticumot, aromaticumot, cardus benedictust, rhabarbarát, tartarust, sal mirabile glauberi-t?” További véleménye „az orvosi tudomány feladata az, hogy gyógyítson s kötelességének eleget tegyen; hogy megpróbáljon mindent, mit a gyógyszertárban találhat, s ha maga nem boldogulhat, hívjon össze konzíliumot, míg a beteg meg nem gyógyult…”. Mokány sebészünk ez utóbbi szavai mindenkor időszerűek. Első hazai, kifejezetten orvos tárgyú regényt a nagy kor jellegzetes személyisége, Fáy András írta. A regény 1855-ben, a Szózat költőjének halála évében jelent meg; Jávor orvos és szolgája Bakator Ambrus címen. Fáy András, a „haza mindenese” – ahogy Szemere joggal nevezte – Világos után a közélettől visszavonultan, csak az irodalomnak élt. Az említett, de alig számon tartott regénye (a legújabb Magyar Irodalmi Lexikonból is kimaradt) ma is élvezetes olvasmány. A fordulatos, anekdotázó szellemes írás egyes részeit akár Mikszáth is írhatta volna. Röviden: János orvos a megyei mindenes, esetenként mentőangyal, a kalandokban deus ex machina, hűséges szolgájával, Bakator Ambrussal járja a vidéket. Egyik alkalommal a hegyről üres szánnal lefelé baktató borfuvarosok és a hegyre igyekvők összekaptak, mert egyikük sem akart térni. (Akkor még nem írta elő a menetrend.) Éppen tettlegességre került volna a sor, mire Jávor orvos és szolgája odaértek. A civakodók elé kirakatta Ambrussal az ijesztő sebészi műszereket, jelezvén, hogy a leendő sebesülteket van mivel megreparálni. Volt is hatása, mert a nem éppen színjózan atyafiak verekedés nélkül kereket oldottak. Szerepel még a regényben talált gyerek, akiről kideríti Jávor orvos, hogy egy színésznőnek felcsapott nemesi hölgy törvényes gyermeke, ízes, szép nyelven megírt váratlan fordulatok, linkóci gróf, álnok anyós stb. Kár, hogy a nyelvművelés rostáján már régen kihullottak az ilyen találó szavak, mint a lókormányos = kocsis, a hógulya = lavina.
Kezdetben a regényt úgyszólván a történelmi regény jelentette. Az oly kiváló társadalmi és lélektani érzékkel megáldott, igazán nagyra hivatott Kemény Zsigmond is történelmi keretet választott, időszerű mondanivalójának. Az idézni kívánt regény címadó főhőse Gyulai Pál, orvos és államférfi egyszemélyben. Ám a történelmi tények kiegészítésével csak részben tekinthetjük orvos regénynek. Gyulai Báthory István szolgálatában ugyan tábori sebész is volt, azonban elsődlegesen, mint politikai tanácsos vált ismertté. Zivataros történelmünk legszeszélyesebb, egyben legtragikusabb, nagy szerepet betöltő családjának udvarába is furcsa mód került. Saját akaratán kívül belecsöppent a Bekes-féle felkelésbe. Fogaras várának parancsnoka volt, amikor Báthory István foglyul ejti és megkegyelmez neki. E nemes gesztus a Báthoryak iránti feltétlen hűségre kötelezte. A nagy Báthory István „szegénylegényből lett belső tanácshíve” orvosi tanulmányait Pádovában és Bolognában végezte, erre azonban a regény nem utal. A későbbi lengyel király palotaorvosa mégsem Gyulai, hanem a Padovából hívott Buccella Miklós volt, valamint az Európában került dohány hatásának latin nyelven megverselője, Hunyadi Ferenc. Gyulai – mellesleg Paracelsus egyik magyarországi ellenfele – Báthory István halála után hazatért a „kisded” Erdélybe. A király hagyatéka: „légy hív Zsigmond vajdához tettel tanáccsal és szenvedések közt…” volt a végzete a messzelátó, józan embernek. Némiképpen szellemi őse volt a nagy fejedelem, Bethlen Gábor országóvó, okos politikájának. A „proteusként változó, tigrisbőrbe varrott kaméleon”, az epileptikus Báthory Zsigmond sötét udvarában az egyoldalúan törökbarát Báthory Boldizsár hívei hazaárulással megvádolták, ahogy az lenni szokott és lekaszabolták. Kedvenc hasonlatával gyakorta az erdei mókus példáját idézte, jelképesen utalva Erdély helyzetére. A kis állat odvát ha készíti, kelet és nyugat irányában ablakot váj. Ha keleti szél fúj, hátával elfedi a szellőzőnyílást és nyugat irányába pislog, ha nyugatról süvít, megfordítva cselekszik. Kemény Zsigmond a realizmus nehézveretű képviselője, a XVI. századi Zord idő után következő szomorú világba vezet Gyulai Pál tragédiája ürügyén.
Kemény Zsigmond nagy ellenpólusa a regényes regény nagymestere, az örök mesélő, nagy fantáziával megáldott Jókai Mór. Köztudatunkban ugyan a jellegzetes Jókai hősök (Kárpáthy Zoltán, a Baradlay fivérek, Berend Iván, a Rab Ráby stb.) inkább jogászok, gazdászok, katonatisztek, színészek, műszaki emberek, azonban e hatalmas terjedelmű életműben találunk orvosokat – fő- és mellékszereplőkként egyaránt. Orvos főszereplő például a Nincsen ördög Dumány Kornélja. E regény megírásának az előzményei és a körülményei is regényesek. Az asztrachán süveges, orosz patriarchának kinéző író a múlt század nyolcvanas éveiben Párizs felé menet, szenvedő szemtanúja volt egy, a számára kedvező kimenetelű vasúti szerencsétlenségnek. Közben kimentett egy némának tartott, beteges kinézésű fiúcskát, akiről később kiderült, hogy magyar származású, gazdag amerikai szülők gyermeke. Apja hálából mesélte el az írónak, párizsi lakásán a regényes élettörténetet. Felvidéki, elszegényedett nemesi család egyik utolsó sarjadéka volt. Egy napon forradalmi tettre szánta el magát; orvos lesz. Apja mikor tudomást szerzett a szokatlan tervről, agyon akarta lőni. Szó szerint: „micsoda? Borbély? Felcser? A Dumány-család ultimus surculusa doktor?…” Az elszánt fiatalember meglehetősen „frájgaszt” szellemben válaszolt. „Az átoktól nem félek, azokat a chemia már analizálta, a Fraunhoffer-féle vonalak meg azt is megmutatják, hogy mi van a pokolban…”. Merész tervét csak az öreg hypochonder nagybátyja, a Diogenesnek titulált Dienes úr támogatta. Végre egy Dumány – kiáltott fel az öreg – aki az eszét nem a vagyon elherdálására használja. Hasonszőrű társai megvetőleg: „te doktor, te szerencsétlen Aesculap”-nak csúfolták. A Bécsben végzett doctor medicinae különc nagybátyja kívánságára hazajön, otthagyta jövedelmező magánrendelőjét, hogy a sír szélén tántorgó nagybácsinak orvosi tanácsokat adjon, másrészt örökölje a mások által nem sokra becsült, de valójában óriási értékű régiséggyűjteményt. A szomszédság grófja a jóhiszemű orvost választási korteskedésekbe, „politikai emberevésbe” csalja bele, amelynek hínárjába minden józan ítélőképessége, gyakorlatias gondolkodása ellenére időlegesen beleragadt. Annál inkább sikerülhetett ez, mert a szomszéd kastélyban három fiatal hölgy volt a cinkosa a mindenre elszánt grófnak. Dumány doktor szellemi párbajban makacs ellenfélre talált az egyik, ördögben hívő grófnő személyében. Íme, az egyik visszavágás: „Grófnő! Én orvos vagyok. Nem ismerek olyan testi, vagy lelki bajt, aminek valami oka nincsen. Vannak miasmák, spórák, bacillusok, van suggestio, öröklött baj, képzelt betegség; vannak ragályok, infectiok s azoknak ellenszerei; vaccinatiok, desinfectiok, prophylaxis, de láthatatlan szellemek, akit ördög névvel tisztelünk, mindezekhez semmi köze. Vannak emberek, akik rosszat tesznek; de azoknak gonoszságait vagy a koponya abnormis növése magyarázza ki, vagy valami önérdek, vgy szerelemféltés, bosszú képezi az alapját annak a rossz tettnek, amit elkövetnek, de nem az ördög incselkedése.
A grófnő végül az egész orvostudományt támadta: „hogy az egész pathológiának, therapeutikánk nem éri meg azt a porzót, amit a receptekre hintenek, hogy belgyógyászatunk most is ott van, ahol Galenus idején, hogy hirdetett celebritásaink nem jobbak Paracelsusnál, hogy gyógyszereink legjobb esetben a méregkavars kategóriájába tartoznak…”. Betetőzésképpen kijelenti, hogy egyáltalán nem hisz az orvosnak. A hysterika egyéb, megjátszott élcsorozatai csak megtévesztő látszatok voltak a cél érdekében, hogy Dumány doktort férjül szerezzék meg egyik, a gróftól már terhes kisasszonynak. Tervük sikerült. Mindezekre később rádöbbenve, a doktor megtagadja otthonát és Párizsba utazik ifjú nejével felejteni. Abban az időben – még a Párizsi Kommün előtt – III. Napóleon Franciaországa, I. Vilmos császár Poroszországával vívta élet-halál harcát. Dumány doktor önként jelentkezik tábori sebésznek a francia hadseregbe, ahol, mint vöröskeresztes osztag vezetője, szerez komoly érdemeket. A franciák veresége után Brüsszelbe megy, ott egyik megbízott ügynöke értékpapírokat vásárol és nagy vagyont nyer a tőzsdén. Dumány doktor tehát már gazdag emberként vándorol ki Amerikába. Az Újvilágban rövidesen a Silver-king, vagyis az ezüstkirály rangot nyeri el, így tér vissza évek múlva a kontinensre. Párizsi lakásán találkozik kisfia megmentőjével, a nagy mesélővel. Igazi Jókai hős, erényeivel és fogyatékosságaival, ez utóbbi a valószínűtlenségre vonatkozna, de ne legyünk szigorúak. Jókai a csatáknak, farkaskalandoknak mesteri megjelenítője, nemkülönben az elemi csapásoknak, így a járványoknak is. Ilyen a Szomorú napok, az 1831-es felvidéki koleralázadás és járvány megörökítése. A véres halál – a lázadás, és a sápadt halál – a kolera egyformán szedi áldozatait. A megyei orvosok elrendelte megelőző intézkedés: a kutak „vismuth” (nyilván bizmut) porral való fertőtlenítése azt a hiedelmet kelti az elkeseredett, nyomorgó és felvilágosulatlan népben, hogy az urak szándékosan mérgeztetik meg vízforrásaikat. Jellemző epizód, hogy a felbőszült tömeg az egyik magatehetetlen, öreg kastélylakó kezelőorvosát is meggyanúsítja. Név szerint Sarkantyús doktor józan szavakkal próbálja meggyőzni a lázadókat, hogy az epemirigyömlést nem a kutakba szórt, fertőtlenítő por okozza. Sehogy sem hiszik el neki, míg végül a szemtanúk kívánságára nyomban lenyel fél marék port, hogy meggyőzze a hitetlenkedőket. „Tatár legyen ott a doktor, ahol a betegek megitatják az emberrel a saját orvosságát…” – idézi a nem éppen kellemes élményt és szorongva gondol tehetetlenül az „előre megásott sírok” emberemésztő iszonyatára.
-folytatjuk-
Szállási Árpád
X. évfolyam 10. szám · 2006. október
Szállási Árpád, 1967
Orvostörténeti Közlemények, 1967