CSINÁLT SZABADSÁG

Egy emberi élet során egy negyedszázad komoly, sorsfordító események sorát hozhatja magával, és ez az elmúlt huszonöt évre is igaz. Éppen huszonöt évvel ezelőtt 1990 márciusának végén zajlott le az „első szabad” választások első fordulója. Cseh Tamás és Bereményi Géza egy dalukban úgy örökítették meg ezt, hogy „azért lettünk mi mostan szabadok, mert megengedték nekünk a nagyok”.
 

 Érdemes tehát eltöprengeni azon, hogy vajon mit ér az így „engedélyezett” szabadság, és mire mentünk vele az elmúlt negyedszázad során.

Történelmi-tektonikai értelemben ma már világosan látható, hogy a hetvenes években terjedő, erről a kérdésről szóló, viccek milyen zseniális filozófiai pontossággal írták le a lényeget. Az egyik ezek közül azzal a kérdéssel kezdődött, hogy mi a szocializmus? És erre az volt a válasz, hogy a szocializmus nem más, mint a kapitalizmusból a kapitalizmusba vezető út legkegyetlenebb szakasza.

A magyar néplélek ezzel teljesen egyértelművé tette, hogy bár tehetetlen és kiszolgáltatott, de azt világosan tudja és látja, hogy kapitalizmus-szocializmus „oda-visz¬sza” váltogatások „csinálva” vannak, és azt is tudni vélte, hogy ki az a történelmi „főkonstruktőr” (vagy inkább talán „fődestruktőr”), aki ezeket a „csinált” forradalmakat megtervezi és kivitelezi. Népünk nem nagyon beszél róla az óta sem, mert ez „politi¬kailag nem lenne korrekt”, meg aztán e felismerés egyes elemeit büntetőjogilag is szankcionálni szokták, de azért tudja. Sokra persze nem megy, nem ment vele, mert most a huszonötödik évfordulón azzal kell szembesülnie, hogy a magyar társadalom nagy többsége egyértelmű és végleges vesztese a „rendszerváltás” nevű projektnek.

Anyagi, fizikai (népesedési és egészségi), lelki, erkölcsi, szellemi szempontból egyaránt rosszabb helyzetben van, mint előtte, ráadásul legjobb esetben is legfeljebb évtizedes távon reménykedhet helyzetének jobbra fordulásában. Ha és amennyiben egyáltalán javulhat bármi ebben a globális háborúk örvényeibe süllyedni látszó világban. A „szocializmus projekt” csupán azért kellett a világ urainak, hogy brutálisan felszámolják a térség paraszti társadalmait, és amikor ezt sikeresen véghezvitték, akkor könnyen, gyorsan, olcsón egyszerűen „visszavették” a térséget saját közvetlen kifosztási övezetükbe, és persze mindezt elnevezték szabadságnak, demokráciának, felemelkedésnek.

Nincs tehát túl sok ünnepelni való a huszonöt évvel ez előtt lezajlott eseményeken. Egyébiránt az 1990-es választók sem tarthatták túl fontosnak ezt a csinált szabadságot, mert minden hamis pátosszal megszervezett médiacsörömpölés ellenére a választásra jogosult népesség alig több mint fele mutatott érdeklődést a „szabad” választás iránt. Valószínűleg Mark Twain híres mondatára gondolhattak a távol maradók, miszerint, „ha a szabad választásokon bármiben valóban szabadon dönthetnénk, csak nem gondoljátok, hogy megengednék nekünk”. És hogy mennyire pontosan fogalmazta meg ezzel a nyugatias demokrácia lényegét, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy, ma már látjuk, csupán a „globális-SZDSZ” különböző, hevenyészve összebarkácsolt lokális tákolmányai között lehetett „választani” 1990-ben.

Az első fordulóban a derék magyar nép különösen „bölcsen” választott”, hisz kis híján azt az SZDSZ-t tette legerősebb párttá, amelyről azért akkoriban is pontosan lehetett volna tudni, hogy a világot már elég régen irányító globális pusztító erő lokális ügynökhálózatát jeleníti meg.

Sajnos teljes húsz év kellett ahhoz, hogy kiderüljön mindez, és akkor már valóban „kiírta” a történelemből ezt a pártot e derék magyar nép, ám ezzel nem lehetett meg nem történtté tenni ezt az 1990-től 2010-ig tartó húsz évet. Azt a húsz évet, amelynek során több százmilliárd dollárnyi nemzeti vagyonvesztést, forráskivonást szenvedtünk el, részben éppen az 1990-es „bölcs” döntésünk nyomán.

Persze a másik, 1990-ben győztes politikai alakzat, a Magyar Demokrata Fórum sem kerülhette el a sorsát. Az MDF-ben ugyan a meghatározó „belső-SZDSZ-en” kívül kezdetben mások is jelen lehettek, de tehetetlenül és bénán tűrték, hogy nevükben a SZDSZ kormányozzon, és ezzel az általa végrehajtott történelmi léptékű kifosztást az egyre frusztráltabb magyar nép nekik tulajdonítsa. „Na, jó, ennél azért még a Kádár-korszak is jobb volt” felkiáltással, így aztán annak az SZDSZ „gazdaállataként” beüzemelt MSZP-nek a kezébe tették az ország sorsát a következő, 1994-es választásokon (ettől remélve az újabb Kádár-korszakot), ráadásul, a biztonság kedvéért, az SZDSZ fizikai valójában is „bement” a kormányba. Az éppen húsz évvel ez előtt elindított, Bokros-csomagnak nevezett „terrorakció” világosan megmutatta a magyar népnek, hogy legfeljebb ugyanaz és ugyanaz között választhat.

Logikai alapon így az addig még nem kormányzó Fidesz számára nyitott utat 1998-ban. Orbán Viktor ugyan akkor megpróbált békés egyezséget ajánlani a globális SZDSZ-nek illetve lokális ügynökhálózatának, de ajánlatát 2002-ben és 2006-ban is visszautasították. Ezért 2010-ben a felszabadító háború mindent elsöprő rohamával tért vissza győztesen. Ami van, az tehát háború. Globálisan és lokálisan is. Javarészt jogos „honvédő” háború, de attól még háború. És mint minden háború, ez is egy negatív végösszegű játszma, ahol sajnos folyamatosan mindenki veszít, csak legfeljebb különböző szinten. E háborúk örvényeiből kellene kilépni, és végre békés úton rendezni közös dolgainkat, ám ennek esélye egyelőre elég távolinak látszik.

Bogár László

2015.03.24.– MOK -magyarhirlap.hu -