GONDOLATOK EGY FESTMÉNY APROPÓJÁN

Kovács Gábort ezúttal egy tuberkulózis napi francia plakát, pontosabban egy szimbolista francia művész alkotása ihlette meg. Szó lesz festészetről, de áthallásról is. Kiderül, hogy a kép mögé nézve mi mindenről töprenghet el egy orvos, és hogy a szomorúság, a reménytelenség mögött mindig ott bujkál a remény, az öröm, a derű, a pozitív gondolatok, és - ha jól csináljuk - talán a mindannyiunk által vágyott harmónia is.

Egy tuberkulózissal, kapcsola¬tos előadás szerkesztése köz¬ben találkoztam egy érdekes plakáttal, az 1919-es francia nemzeti tuberkulózis napra hívta fel a figyelmet. Alapja Lucien Levy-Dhur- mer „Ancien Militaires” (talán obsitos katonának fordítható) képe lehetett, de nincs kizárva, hogy a művész a témát eleve plakátnak festette meg. Egy elnyűtt zubbonyú, sápadt arcú, megviselt, fáradt katonát láthatunk bottal a kezében. Szomorú, reményt vesztett alakjával szöges ellentétet mutat a háttér. Virágzó fák, idilli kis falu, az otthon képe. Vajon hazajut-e a katona? Vajon képes-e még a há¬ború pusztításait, a mérhetetlen ha- lálélményt követően hinni az élet¬ben, a megújulásban, a tavaszban?

Az ezernyolcszáz hatvanas évek¬ben, bombaként robbant a festészet történetében Manet „Reggeli a sza¬badban” című képe. Egy kedélyes baráti társaság ellátogat valamelyik Párizs környéki erdőbe, talán éppen a Bois de Boulogne-ba, kiterítik a magukkal hozott kosárnyi elemózsi¬át, élvezik a pillanatot, a fák levelein átszűrődő meg-megvillanó délelőtti napsugarakat és nem is sejtik, hogy ezzel egy máig ható művészeti irány¬zatot indítanak el. Közöttük egy ru¬hátlan fiatal hölgy is tartózkodik, s ez már sok az akadémikus képek¬hez szokott közönségnek. No, nem a ruhátlan női test, hiszen aktok a művészettörténet minden korában, és stílusában születtek. Az a fény- képszerű természetesség, a pillanat érzéki bája, ahogy a fiatalokat, az élet örömeit ábrázolja a kép, ahogy megbontja a korábbi merev kerete¬ket botrányosan újszerű volt. Ma már közismert, hogy ezzel a képpel indult világhódító útjára az impresszioniz¬mus, a tizenkilencedik század végére megnyerve a művészetértő közön¬séget szerte a világon. A múzeumok legféltettebb kincsei közé tartoznak Manet, Monet, Renoir, Degas és a többiek alkotásai. Valljuk be, bármer¬re is járunk a világ nagy képtáraiban, az egyik legizgalmasabb élmény az - impresszionisták termeiben sétálni és magunkba szívni a képekből ára¬dó életszeretetet és szépséget.

Kevesen tudják, hogy az impresszionizmus árnyékában, bontakozott ki egy másik művészeti irányzat, a szimbolizmus, valamiféle hidat ké¬pezve a romantika és a későbbi, hu¬szadik századi expresszionizmus és szürrealizmus között. Talán a mások által kezdetben elnyomott és félreér-tett impresszionizmus és képviselői nyomták le ugyanígy a szimbolizmus művészeit. Pedig ezt az irányzatot is óriások képviselték, mint Rodin, Rousseau, Munch, vagy a mi Csontvárink. Mégis az utókor valahogy mostohán bánt ezzel az irányzattal, kevéssé adta meg azt az elismerést, mint - a szimbolizmus képviselői¬nek a szavaival élve - a természetet „csak utánzó” impresszionistáknak. A szimbolizmus szembefordult a realizmussal, az alkotók spirituális, filozofikus, misztikus alapon köze¬lítették meg témáikat, a jelképekre, a sejtelmességre, az asszociációkra építettek. Az ábrázolt tárgy nem ön¬magáért, hanem valamiféle általa hordozott tartalom közvetítőjeként vált fontossá. A kép titkos értelme, emocionális jelentése a látszat, az ecsetvonások, a szimbolikus jelképek mögött rejtőzött.
Úgy gondolták, s ebben van némi igazság, hogy egy mű annyiképpen értelmezhető, ahányan nézik. Az al¬kotók szemléletét a szomorúság, a pesszimizmus, a dekadencia hatotta át, jelképeikben szívesen fordultak az erotikához, de a képekből az érző¬dik, hogy a szépség csak pillanatnyi, s hosszú a hanyatlás, a szenvedés időszaka. Lucien Levy-Dhurmer is a szimbolizmus képviselői közé tarto¬zott. Többféle művészeti ággal, fes¬tészettel, szobrászattal, kerámiával, lakberendezéssel is foglalkozott. A századforduló idején festette leg¬ismertebb melankolikus hangulatú műveit, több képe is megtalálható a Musee d’Orsay gyűjteményében.
A tuberkulózis nap plakátjául választott képen is a szépség, a fia¬talság rövid virágzása látszik, ellen¬tétben az elmúlás lassú agóniájával. A virágzó fa, a napsütötte rét, a hívo¬gató falu csak átmeneti megújulást sugároz. A valóság inkább az elő¬térben látható a rokkant, beteg, kiábrándult katona alakjában. Vajon nem hasonló érzésekkel találkozunk mi is a mindennap-jainkban? Kiábrándult, megfáradt, frusztrált emberek kerülnek a kór¬házakba, a szakrendelésekre. Be¬tegségük csak a jéghegy csúcsa.

Az igazi kór sokkal mélyebben, a lelkűkben pusztítja az embereket és rombolja a hitüket Ez vezet az ellenálló képesség, vagy szak¬szóval az immunitás csökkené¬séhez. A lelki legyengülés lehet a fertőzések, a daganatok, vagy más betegségek kialakulásának, elhatalmasodásának hátterében. Persze mindennek van valami¬lyen konkrét, kimutatható kiváltó oka, fertőző ágensek, gén mutációk, fizikai, kémiai hatások, nem mindegy azonban, hogy ezek a hatások milyen állapotában érik az emberi szerve¬zetet A lelki harmónia lehet az igazi immunitás alapja.

Sajnos éppen ez az, amivel a mo¬dern orvostudomány túl keveset foglalkozik. Technikai repertoárunk segítségével szinte molekuláikra bontjuk a pácienseinket, de rend¬szerint csak a tüneteket, a követ¬kezményeket találjuk. A nagyobb baj az, hogy ezzel általában meg is elégszünk. Egyre költségesebb mó¬don, sokszor csak ideig-óráig csök¬kentjük a panaszokat, elhitetve a pácienssel és magunkkal is azt, hogy megoldottuk a problémát Ez azonban többnyire csak önámítás. Mi magunk, orvosok is egyre fásul- tabbakká, frusztráltabbakká válunk. Előbb-utóbb mi is eljutunk a lelki gyengeség állapotába, s legyengült immunitással védtelenebbekké vá¬lunk a környezetünkkel, a betegsé¬gekkel szemben. Ha nem állítjuk meg ezt a folyamatot, akkor kialakul egy ördögi kör, egyre mélyebbre jutunk a lelki diszharmónia állapotába, egyre nehezebben viseljük el a betegek, a hozzátartozóik frusztrációit, sokszor indokolatlan támadásait. Mind türel¬metlenebbekké válunk és innen már nehéz a visszaút. Megnövekszik a ki¬égés veszélye, ami megnehezíti gyó¬gyító munkánkat és saját életünket egyaránt.

Nézzük meg még egyszer Le¬vy-Dhurmer képét, s gondoljunk a szimbolizmus egyik alaptételére: „Egy mű annyiképpen értelmez¬hető, ahányan nézik.” Nézzünk a plakáton a katona alakja mögé! Vegyük észre a szépséget akkor is, ha a szomorúság, fáradtság, betegség uralja a képet az elő¬térben! Merítsünk erőt a pozitív pillanatokból és történésekből! Nyerjünk hitet a részsikerekből akkor is, ha egy folyamat összes¬ségében talán kevés remén¬nyel kecsegtet! Nem mindegy azonban sem a betegnek, sem a környezetének, de nekünk ma-gunknak sem, hogy milyen úton jutunk el a végkifejlethez, ami lehet a gyógyulás, de lehet az elmúlás is. Vegyük észre, hogy maga az út legalább olyan fontos, mint a cél. A célba érkezés többnyire csak egy pillanat, de az úton hosszú ideig, hónapokig, akár évekig menetelünk. Érezzük jól magunkat az úton, talál¬juk meg a harmóniát függetlenül at¬tól, hogy milyen lesz a célba érkezés pillanata! Ne szorongjunk a célba ju¬tásért, a sikerért, mert elveszítjük az öröm, a harmónia esélyét!

Forrás: Lélegzet 2015/1