MIRŐL ÍRT A KÓR-LAP?....

20 évvel ezelőtt az ekor-lap elődje, a Kór-Lap, még havi újság volt. Az 1995. januári számban Benedek István Soliloquia című írását közöltük. Hogy az írásnak van-e mai aktualitása azt döntse el az olvasó!

Furcsa, amit mondok, de nem szeretem a demokráciát.
A demokratikus embert, ha olykor-olykor akad belőle szeretem, de magát a demokráciát nem. Éspedig azért nem, főként mert nincs. A követelmények, amelyeket támaszt, jórészt végrehajthatatlanok. Mint az írás szavai: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Ki képes erre?
A demokrácia is tele van teljesíthetetlen föladattal. Csupa vágyálom, ami gyönyörű volna, ha igaz volna.
Jogegyenlőség. Valahogy úgy vagyunk ezzel, ahogyan Anatole France mondotta: gazdagnak és szegénynek egyformán tilos a híd alatt aludni.
Népuralom. Ezzel meg, ahogyan Rousseau írta: csőcselékuralom / ochlokrácia / lesz belőle, hiszen a nép sokmindenre alkalmas, de uralkodásra semmiképp. S ki fölött uralkodnék egyáltalán?
Népfenség alattvalók nélkül - ez lenne a demokrácia?
Szólásszabadság, sajtószabadság. ha van az a baj, ha nincs, az is baj.
Liberalizmus. Csalóka, mint minden izmus. Azért mindent mégse legyen szabad, nyakló nélkül, mindenkinek. Ki szabja meg, kinek, mit, hogyan szabad?
Tolerancia. Tűrni, de meddig? És mindent? Akkor hol a szabadság, ha mindent el kell tűrnöm?
Nagy hazugság ez, mindenestül. Akkor már a diktatúra tisztességesebb volt, mert nem tett úgy, mintha tisztességes volna.
No persze azért nem vágyom vissza a diktatúrát, de egy-két műfogását megőrizhettük volna. Mint ahogy a nyugati demokráciák is nagyon jól tudják, hogy vannak dolgok, amiket diktálni kell.
Nem is ez a fő baj.
Hanem, hogy a népakarat nem a nép akarata. Mert akarat annyi van, ahány érdek, és az érdekek igen sokszor ellentétesek egymással. Ez idáig rendjén van, mivel másként nem lehet. A demokrácia egyszerűen oldja meg az ellentétes érdekek gondját: döntsön a népszavazás, érvényesüljön a többség akarata. Látszólag ennél semmi sem lehet igazságosabb, demokratikusabb, tisztességesebb.
És mégse az.
Nem kell példát mondanom rá, csak körülnézni. A népnek van szabadon választott parlamentje, önkormányzata, csomó polgármestere, és így néz ki az ország. A választópolgárok akaratából. Ez tagadhatatlanul a demokrácia eredménye.
De hogy is néz ki az ország valóképpen? Nem is olyan rosszul, mint a sok siránkozás és önócsárlás közt hinni lehetne. Megszabadult a szovjet irányítástól és katonaságtól, KGST-től, monopol-kommunizmustól és még sok egyébtől.
1992-ben gazdaságilag nem áll olyan rosszul, amilyennek sírja magát. Az egyoldali szegényedés mellett az állami s egyéni flanc meg pazarlás soha ilyen bőséges nem volt, mint ma. Miközben a sajtó naponta újra meg újra elsiratja az országot, kezdünk a lábunkra állni. Két puccsot már emberül kibírt az ország, remélhetőleg kibírja a most készülő harmadikat is.
Akkor hát mi a baj?
Az, hogy senki nem érzi jól magát most, amikor végre mindenkinek jól kellene éreznie magát.
Sokkal nagyobb nyomorúságokat éltünk már át többször a történelem folyamán, és éppen a nehéz korszakokban tudott a nemzet összetartani, építkezni.
Most az a kevés ember, akinek fontos az ország sorsa, nemcsak a saját jóléte, nevetség tárgya lesz és háttérbe szorul. A pluralizmus éppúgy nem vált be, mint a népfenség elve.
Kell valaki, akire fölnéz és hallgat az ország népe.
Kellenek vezetők, akikben meg lehet bízni - és kell nemzet, amely hajlandó bízni a vezetőiben. Az "alulról építkezés" a politikusok által kitalált rögeszme.
Milyen lesz az a ház, amelyet egymással marakodó malterkeverők építenek föl, építőmester nélkül, vagy éppen ellenére?
Pedig nekünk templomot kell építenünk, a nemzet ökomenikus katedrálisát, amelyben faj-és valláskülönbség nélkül otthon van minden magyar.
Ehhez el kell hallgatni a ricsajnak, megszűnni az ócsárlásnak és álszent siránkozásnak, fölhagyni az önérdekű követelődzéssel, letenni az egymás ellen fordított fegyvereket, kézbevenni az építés szerszámait és dolgozni.
Jól-rosszul, de választottunk egy parlamentet, egy kormányt, most hagyjuk, hogy ezek irányítsanak bennünket, ne mi akarjuk irányítani őket, mert akkor tízezer felé szakadunk.
Nem vitatom el a kritika jogát, az önálló vélemény szabadságát, de tessék tudomásul venni, hogy a tudatunk határozza meg a létünket, és a teljes tudatzavar, ami most kialakulóban van, alapjában rendíti meg a létünket.
A sok hamis szólam helyén valami nagyon fontos hiányzik ebből a félresikerült demokráciából: a tisztesség.
A tisztesség nemcsak becsület, hanem becsülés is, ahogyan a szó maga mutatja: tisztelése annak, ami tiszteletre méltó. Ez hiányzik a sajtóból, ez a "médiáknak" keresztelt rádióból, televízióból. Maga az erkölcs, a tiszta erkölcs, mely ha elvész, Róma ledűl s rabigába görbed. Ilyen sors várna ránk?
Meglehet.
Berzsenyi mondta meg azt is: "Így a görög nép s Róma bölcsessége, melyet csudálva tisztelünk ma is, csak a tudósok székiben lakott, a nép szemébe nem hatott sugára"
Most mégis úgy teszünk, mintha a nép, az istenadta nép volna hivatva rendet tenni ott, ahol az ő nevében lopták ki a szemüket negyven éven át - s lopják ma is.
"Sajtószabadság" nevében leokádni a tisztaságot nem nagy virtus.
Sajtószabadság segítségével tisztességre tanítani, és nemcsak hirdetni, hanem vállalni is, nemcsak vállalni, hanem cselekedni is, nem önérdekért csupán, hanem a nemzetért, a fönnmaradásért, magáért a tisztességért - ez itt a dolgunk, és nem is kevés.
Kevesen vannak a tisztességre kiválasztottak. Föl kell kutatni őket, és a nyomukba szegődni, a sok demagógot messze elkerülni. És szilárdnak maradni a tisztességben: ez önmagában már majdnem demokrácia.
Benedek István
1992!!!