SRUTEK GABRIELLA AZ ÚJ ÁPOLÁSI IGAZGATÓ

1950-ben a Szatmári Irgalmas szakmai irányítása után három intézetvezető főnővér, illetve ápolási igazgató irányította a kórház szakdolgozóit.
2015 decemberétől a tisztséget Srutek Gabriella tölti be, így írásomban az új, az intézmény életének negyedik ápolási igazgatóját szeretném bemutatni.
 

Kedves Igazgató Asszony, mikor lépte át először a kórház kapuját?
- Mindenek előtt, köszönöm a lehetőséget, hogy e fórum által is bemutatkozhatom. A történet valamivel hamarabb kezdődik, az egészségügyi középiskolában, 1992-ben, amit Budapesten végeztem el. Közvetlenül utána a Budapesti Orvos Továbbképző Egyetemen, ápolóként kezdtem pályám. A Vaszary Kolos Kórház belgyógyászatán 1993 nyarán álltam munkába. A következő évben kislányom született, így kisebb szünet következett.

A gyes letelte után visszajött az osztályra?

- A gyes után a belgyógyászat emeletén kezdtem újra dolgozni. 1999-ben kipróbáltam magam a háziorvosi praxisban, fogorvosi rendelőben, sőt még patikai asszisztens is voltam. A közel négy éves kitérő után újra a Vaszary Kolos Kórház lett a munkahelyem. Arra az útra tértem vissza,  amin azóta is járok. Ettől függetlenül a fejlődés és tanulás iránti vágy továbbra is hajtott. Ennek köszönhetően 2003-ban nyertem felvételt a Pécsi Tudományegyetemre, így 2007-ben diplomás ápolói végzettséget szereztem – ez idő alatt a kórházban dolgoztam.

Jól érzem, ha azt mondom: kereste a helyét!

- Tulajdonképpen igen, bár inkább mondanám útkeresésnek. Elégedett voltam az iskolával, jó közegben, sokat tanulhattam, és elégedett voltam a munkahelyemmel, ahol remek csapatban, igazán jó szakmai környezetben dolgozhattam. Szerettem itt dolgozni és szerettem tanulni. 2007 volt a nagy változás éve, amikor is sok év ápolóként és asszisztensként eltöltött idő után egy sikeres pályázat útján főnővér lettem a Belgyógyászati osztályokon. Így indult vezetői pályám. Későbbiekben mátrixvezetőként dolgoztam ugyanitt.

Amikor két ilyen nagy osztály élére kerül valaki, óhatatlanul el kezd távolodni a betegektől. Hogy élte ezt meg?

- Kezdetben sem jelentett problémát. Sok időt töltöttem a betegek között, részt vettem az ellátásukban is. Más lett ugyan a munkám jellege, a távolodás szót mégsem szeretném használni. Személyes tapasztalatom, hogy ugyan bizonyos dolgokat vezetőként már nem végzünk, mivel új  irányító és tervező jellegűek lépnek ezek helyére, azonban a fókusz, a cél mindig is a betegek ellátása és ennek biztosítása maradt és marad. Mindezek mellett a mai napig előfordul, hogy ha úgy kívánja a helyzet, beállok ápoló kollégáim mellé.

Gondolja, hogy valamilyen értelemben távolodott korábbi munkatársaitól?

- Mindig is csapattagnak éreztem magam, függetlenül attól, hogy más-más feladatokat láttam el. Ahogyan az évek teltek, úgy érzem a kollegiális viszony mélyült, mintsem hogy előnytelenül változott volna. Pontosan ismerem az ápolók munkáját - sok ápolói év, az osztályon töltött nappal, éjszaka, hétvége, és ünnep áll mögöttem - így mindig is becsülni fogom azokat, akik ezt a szakmát, hivatást választják.

A kezdetektől a belgyógyászathoz kötődött. Más terület nem kelltette fel az érdeklődését?

- Úgy gondolom, nagyon meghatározó, hogy hol kezdi pályáját valaki és mindezt miért teszi, mi az, ami motiválja. Azért is választottam ezt a hivatást, mert bátyám, aki, aki tizenegy évvel volt idősebb nálam, rosszindulatú betegségben szenvedett. Tizennégy évesen, határozott és eltökélt szándékom volt, hogy ápoló legyek, majd gyógyítsam, ápoljam őt. Testvérem mindvégig belgyógyászati osztályon feküdt, rendszeresen bejártam hozzá, ott, akkor éreztem először, mennyire fontos és nemes szakma és hivatás az, aminek lényege, hogy egy ember ápolja, segíti azt, aki erre rászorul. Elkápráztatott az ottani ápolók szakmai és lelki munkája, így már akkor úgy gondoltam, ápoló leszek és belgyógyászaton dolgozom majd.

Szerencsés, hogy nem változtak emberi kapcsolatai a főnővéri kinevezéssel. Most, hogy egy egész kórház ápolásának az élére került, alapvetően megváltozik a helyzet. Nem ijedt meg, amikor megnyerte a pályázatot?

- A főnővéri szerepkört, feladatait hosszú időn keresztül, nyolc éven át láttam el, úgy érzem, biztos talajon állok. Kihívás és új tér vár most rám, ám ami ennél fontosabb: a pályát hivatásnak tekintem, ahogyan sokan mások is az intézményben, emellett személyesen leginkább olyan szolgálatnak élem meg, amiben nem csak a beteg embereket, hanem az őket ellátó, róluk gondoskodó kollegáinkat is - az egész emberiséget - szolgáljuk. Ennek megfelelően kinevezésemmel nagyobb feladatot és egyben új szolgálatot kaptam. Tisztában vagyok ezen tisztség felelősségével, de mint ember, nem pozícióként élem meg. Feladatom van és szerencsémnek érzem, hogy a pályázatomban megfogalmazott elvek és elképzelések most teret kapnak, érvényesülhetnek.

Míg csak a belgyógyászaton dolgozott, láthatta a problémákat a nővérek szemével is, de egy intézményi vezetőként más, nagyobb léptékű gondokat kell a vállára venni. Tud majd a nővérek fejével, szemével gondolkodni és látni?

- Mindenképpen. Határozottan úgy érzem, hogy az ápolók ugyanolyan bizalommal és nyíltsággal fordulnak majd hozzám, ahogyan eddig is. Emberközpontú vezetőnek tartottam magam, ez következő tisztségemben is így marad. Emellett egy ideig ápolási igazgatói pozícióm mellett főnővéri munkaköröm is megmarad.

Ha az ember „pozícióba” kerül, mások lesznek a „barátai”, hirtelen megnő a számuk. Nem fél attól, hogy elveszti eddigi barátait?

- Egyáltalán nem. Ezek a kapcsolatok nem tekintélyelven nyugszanak.

Haragtartó ember?

- Nem vagyok haragtartó. Inkább az őszinteség jellemez. Soha nem azt mondtam, amit hallani szerettek volna – ezt mindenki tudja rólam.

Ez a hozzáállás mindig kifizetődő?

- Nem mindig. Mégis, hosszú távon, akár egy életre visszatekintve, az ember, ha mással nem is, saját lelkiismeretével kell, hogy együtt éljen, nem hozzávetőlegesen azon elvek mentén, melyeket feltett magának. Emellett vallom, hogy a másik fél megértése, véleményének befogadása, az elvek, kitűzött célok szem előtt tartásával sokszor hozzájárul ahhoz, hogy könnyebben jussunk el oda ahová szeretnénk. A kulcs a kommunikáció.

Vannak ellenségei?

- Az ellenség nehéz szó, nézőpont kérdése, így azt gondolom nincsenek. Illetve egyáltalán létezik-e olyan, hogy ellenség?

Az utóbbi időben néhány olyan dolgot is felvállalt, amire az ember felkapja a fejét. Először is a Karitászra gondolok.

- Valóban, 2014 novemberében főigazgató úr jelezte, hogy szeretne életre kelteni és a jövőben működtetni egy szervezetet, mely szervezet tevékenységeivel az arra rászoruló kollegákat segíti. E szervezet Vaszary Karitász névvel jött létre, melynek vezetésével engem bízott meg. Testreszabott feladatnak éreztem és érzem azóta is. Mindez jótékony célú gyűjtések, adományozások szervezésében jelenik meg, illetve most már olyan programokat is tudunk szervezni – köszönhetően több kiváló kollégámnak is – melyek, kimozdítják az embereket a hétköznapokból és hoznak létre olyan kohéziót dolgozóink közt, melyekre a munka mellett nincs lehetőség.

Végighallgatva a feladatait, ehhez kevés 24 óra. Mit fog leadni, mit ápolási igazgató?

- Jelen pillanatban nem érzem ennek a kényszerét. Vallom, hogy a hegyet akkor kell megmászni, amikor ott van előttünk. Szeretnék magamnak időt adni, hogy átlássam az ápolási igazgatói feladatokat és már ennek tükrében dönthessem el van-e szükség egyáltalán arra, hogy leadjak, delegáljak egy-egy feladatot. Emellett és nem utolsó sorban, kiváló csapat támogat, ami sokat jelent ilyen aspektusban is. Azt gondolom, hogy nekem eddig sem volt rögzített munkaidőm. Egy vezető annyi időt tölt a munkahelyén, amennyit kell és akkor, amikor kell. Emellett gyermekeim felnőttek, így most már még több időt  tudok az említett útra szánni.

Elődje az utóbbi években nagy súlyt fektetett az érdekvédelmi munkára. Folytatni kívánja ezt. Adott esetben az összkórházi érdek nem biztos, hogy egybeesik a nővérek érdekeivel!

- Kényes kérdés, de ezt sem szeretném túlságosan démonizálni. Rengeteg minden múlik azon, hogy hogyan közeledünk egymáshoz, mint mondtam a kulcs a kommunikáció. Mint kollégák, akik a gyógyítás és az ápolás mellett törtek pálcát, mint pedig mint emberek, akik márpedig emberségesen kell, hogy egymás munkáját, szakmáját kezeljék és becsüljék. Emellett, jóval szigorúbb értelemben véve, ápolási igazgatóként az ápolókat kell védenem, az ő érdekeiket kell szolgálnom. Ebben korábbi tapasztalataim is segítségemre lesznek. Természetesen tisztába vagyok azzal, milyen helyzetben veszem át ezt a szolgálatot – tekintve az egészségügy minden területére kiterjedő nehézségeket – mégis vallom, hogy amíg csak egyetlen ember is van, akiért küzdeni lehet, és akin mi magunk segíthetünk, akkor azt meg kell tenni, küzdeni és segíteni kell.

Eddigi pályája töretlenül felfele ívelő. Kívánom, hogy a következő években ez ne törjön meg és megtartsa ezt a hitet és lelkesedést.

Osvai László dr.