240 ÉVE SZÜLETETT BERZSENYI DÁNIEL (1776-1836)

Középbirtokos nemesi családban született. Sopronban. Az evangélikus líceumban tanult. Titokban írt verseit barátja, Kis János lelkész elküldte a korszak irodalmi vezéralakjának, Kazinczy Ferencnek. Berzsenyi felbuzdult a széphalmi mester dicséretén, és egy kötettel lépett a nyilvánosság elé. Ezután egyre kevesebbet verselt, Kölcsey kritikája is kedvét szegte.  Élete végén egyre magányosabban élt birtokán, Niklán.

A MAGYAROKHOZ I.            
Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
     Nem látod a bosszús egeknek
          Ostorait nyomorult hazádon?
Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
     Ámbár ezerszer vak tüzedben
          Véreidet, magadat tiportad.
Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
     Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
          Ostromokat mosolyogva nézett.
Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
     S világot ostromló töröknek
          Napkeletet leverő hatalma;
Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze,
     A szent rokonvérbe feresztő
          Visszavonás tüze közt megálltál:
Mert régi erkölcs s spártai férfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között;
     Birkózva győztél, s Herculesként
          Ércbuzogány rezegett kezedben.
Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
     Szélvész le nem dönt, benne termő
          Férgek erős gyökerit megőrlik,
S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
     A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
          Róma ledűl, s rabigába görbed.
Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
     S hazája feldúlt védfalából
          Rak palotát heverőhelyének;
Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
     A nemzet őrlelkét tapodja,
          Gyermeki báb puha szíve tárgya. -
Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
     A fél világgal szembeszállott
          Nemzeteket tapodó haragja.
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
     Oh! más magyarral verte vissza
          Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!
De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
     Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
          Játszva emel, s mosolyogva ver le.
Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
     A büszke Karthágó hatalma,
          Róma s erős Babylon leomlott.

A MAGYAROKHOZ  II.

Forr a világ bús tengere, ó magyar!
Ádáz Erynnis lelke uralkodik,
S a föld lakóit vérbe mártott
Tőre dühös viadalra készti.

Egy nap lerontá Prusszia trónusát,
A balti partot s Ádria öbleit
Vér festi, s a Cordillerákat
S Haemusokat zivatar borítja.

Fegyvert kiáltnak Baktra vidékei,
A Dardanellák bércei dörgenek,
A népek érckorláti dőlnek,
S a zabolák s kötelek szakadnak.

Te Títusoddal hajdani őseid
Várába gyűltél, hogy lebegő hajónk
A bölcs tanács s kormány figyelmén
Állni-tudó legyen a habok közt.

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély,
Nem félek. A kürt harsogását,
A nyihogó paripák szökését

Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Ez tette Rómát föld urává,
Ez Marathont s Budavárt hiressé.