AZ ORVOS ALAKJA A MAGYAR SZÉPIRODALOMBAN 5.

Szállási Árpád tanár úr egy régi dolgozatát "Az orvos alakja a magyar szépirodalomban"
címmel folytatásokban adjuk közre olvasóink számára. A professzor úr valamennyi írása, -
így ez is- intellektuális élményt jelent azok számára, akik időt szánnak az olvasásukra.

Alábbiakban a befejező részt olvashatják
A századforduló utáni tízes évek a derékba tört tehetségek szomorú korszaka. Elég Török
Gyulára hivatkoznunk, az alig harminc évet élt rendkívüli tehetségre. Egyik remekműve a
Porban, különleges helyet biztosít írójának. Főhőse, a tehetetlenségében oly szánalmas Kender
Pál, a tépelődő falusi Hamlet, ahogy sajátmagát nevezi az oblomovizmus, a felesleges ember
e sajátságos, honi megtestesítője. A kis fürge, fekete, zsidó származású orvos, Dr. Weissenberg,
az összekötő híd a magányos ember és sárba ragadt szemléletű környezete között. Józan,
gyakorlatias tanácsaival igyekszik a fáradt dzsentri fiút legalább az élet elviselésére bírni,
de hasztalan. „Nincs dolgom, nem lehet hasznomat venni, és mégis tele vagyok gondokkal, tépelődéssel”
– panaszkodik Kender Pál. A doktor, akinek „aranyszélű szemüvegénél csak a két
eleven szeme csillogott jobban”, így válaszolt. „Ne sértődjön meg, mondok magának egy egészen
egyszerű, de találó diagnózist: világfájdalom. Fiataloknál gyakori, ellenszere a jó táplálkozás,
a mozgás, szerelem és így tovább.”
Ám a leckéztetés csak falra hányt borsó… „Hamlet, falusi Hamlet. Rosszul sikerült Hamletimitáció.
Halvány másolat, az ostobaságok királyfia, a gyöngeségek bohóca, az energiátlanság
díszpéldánya…” – így jellemezte saját magát. Orvosa tanácsára nagy nehezen megnősül, hogy
ezzel is újabb, vélt teher nehezedjék satnya vállaira. Akaratgyengesége mellett szembetűnő
kontraszt a kis doktor szorgalma. „Kedves uram – mosolygott a kis doktor – én se dolgozzak
szorgalmasan? Zsidó vagyok tisztelt földbirtokos úr, és első nemzedék a családomban, amely
szellemi munkából él. Az én őseim túlnyomólag rongyszedők voltak és évszázadok óta egyebet
se csináltak, mint pihentek és imádkoztak. Nekem könnyű dolgozni. Én nem lehetek fáradt.
Ezt csak az úgynevezett történelmi családoknak a gyermekei engedhetik meg maguknak…
Az én dédunokáim is fáradtak lesznek, mert én vagyok az az ős, aki részegre tülekedi
magát a garasokért…” Weissenberg doktor hiába követ el mindent, Kender Pál a végső kiúttalanságba,
az öngyilkosságba menekült. Szép könyv, némileg az egzisztencializmus is vallhatná
ősének és oldalági rokona az Ifjú Werther-nek.
Török Gyula másik főműve a Zöldköves gyűrű, nemzedékregény, a vagyonát vesztett dzsentri
alkalmazkodni akarása a polgári élethez. Őz József a három gyermekes özvegyember már a
régi életforma illúzióját elvesztette és becsületes hivatalnok a kis városban. Háziorvosa Löw
úr „a németvilágból ittfelejtett orvos, akinek az volt a specialitása, hogy sohase hordott nyakkendőt.
Tört magyarsággal beszélt és a betegekhez feltűnően szigorú volt…”. Ennyi a bevezető
jellemzés, ami már sejteni engedi, hogy hivatásának nem a legkiválóbb képviselőjével van
dolgunk. Őz legkisebb leánya, Carolina lázas beteg lett. Löw doktor először vörhenyt állapít
meg, majd amikor válságosra fordul a helyzet, megváltoztatja a kórismét. A kor réme, a difteritisz.
A kislány átvészeli ugyan a betegséget, de Löw doktor bajmegállapító bizonytalanságai
végül a családfő elvesztéséhez vezetnek. Legjobb barátja temetésén megfázik Őz József, orvosa
megnézi, magas a láz, kész a diagnózis: tüdőgyulladás. A betegért hű ápolója, a második
felesége, aggódik: „…legyen résen. Én rosszat sejtek… a férjem, szegény nagyon nyugtalan.
Mondja meg, vallja be, ha nincs tisztában a dologgal, hiszen három gyermek atyjáról van szó.
Az orvos haragosan villogtatja a szeme párját. Bozontos szemöldökei szinte megrémítették a
tanácsos nejét. Asszonyom – felelte az orvos – ha nem bízik bennem, nyomban távozhatok …
legyen nyugodtan, félreismerhetetlen a dolog: tüdőgyulladás. Ez a rendes lefolyás. Csak vigyázni
kell. Borogatni éjjelre…” Négy hétig ment így, aztán Löw doktor beadta a derekát. –
Súlyos, nagyon súlyos. Most már nem lenne baj, ha elhívnák a főorvos urat.” Megjött a főorvos,
aki már nem titkolhatta a szomorú kilátásokat. „Asszonyom önnek bevallhatom, hogy
végtelen fájdalmas tévedés történt. Löw doktor… tüdőgyulladás ellen kezelte a férjét. Tífusza
van minden bizonnyal…”
Az orvos felelőssége még utólag sem csökken, ha esetleg abban az időben az adott tüdőgyulladás,
vagy tífusz egyformán halálhoz is vezethetett. A félreismert diagnózist a terápiás lehetetlenség
sem menti. Nos e két remekművet egy alig harmincéves fiatalember írta. A prózaíróknál
ez csecsemőkornak számít. Mire lett volna képes később, érett fővel? Fájó kérdés volt
ez gyakran íróinknál.
Két rövid esztendővel élt többet nála Csáth Géza, szellemi életünk e ritka tüneménye. Orvosként
írt az orvosról, illetve beteg orvosként a beteg orvosról. Néhány oldalas lélektani remeklés
a Sebész című novella. Abszint mellett üldögél a sebész, a „szenvedélyes alkoholista, aki
egyenes úton halad a delírium tremens felé.” Sebészi rögeszméje lett, hogy az emberi agy időérzékelő
központját kell kioperálni, ezzel megszűnik az öregedés tudata, tehát az öregedés is.
Ez a titka az örök fiatalságnak. „De addig is, míg a sebészi beavatkozás ideje el nem jő, egy
múló belgyógyászati szerünk van az idő ellen. Ez az abszint. Tisztán tüneti orvosság. Sokáig
úgyse kell, mert a sebészi eljárás radikális és kitűnő…” Íme, az ivás megokolásának egy nem
mindennapos változata. Önéletrajzi ihletésű az Ópium című írás. Csáth Géza maga is morfinista
ideggyógyász volt Az ópium hatásáról írja: „A gyönyör eltünteti a körvonalakat és az értelmetlenségeket.
Kihelyez bennünket a tér béklyóiból és az idő zakatoló másodperc óráját
megállítva langyos hullámokon emel bennünket a lét magasságaiba…” Így ötezer esztendő
gyönyöre sűríthető egy napba. Okosan gazdálkodva, tíz évig eltartó ópiumfogyasztás húsz
millió évet tesz ki… „és akkor húsz millió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök
megsemmisülés jeges párnájára”. Fájdalom, így cselekedett, az irodalom és az orvostudomány
örök kárára.
A nagy Nyugat-nemzedék egyik kiváló képviselője, a ragyogó tollú Kosztolányi Dezső prózája
sem szűkölködik orvosokban. Az Édes Anna igen rokonszenves Moviszter doktora pártatlan
bölcselkedéseivel egy kicsit az író szócsöve is. A cukorbeteg orvos: „betegebb volt, mint
akármelyik páciense…, gépiesen gyúrta a beteg emberiséget”. Pedig ez utóbbi kifejezéstől
igazán irtózott. Mikor megkérdezték, szereti-e az emberiséget? a következőképpen válaszolt:
„Nem szeretem, mert még sohasem láttam, mert nem ismerem. Az emberiség holt fogalom.
És figyelje meg tanácsnok úr, hogy minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a
testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. Embereket
akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget… Az emberiség nem kér enni, ruhát se
kér, hanem tisztes távolságban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter
és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség…”
A gazdáit meggyilkoló mintacseléd megrendítő tárgyalásán, mint tanú, összegezi szenvedélyes
véleményét: „az az érzésem, hogy nem bántak vele emberien… embertelenül bántak vele…”.
A közönségnek és a bíróságnak az volt a véleménye, hogy a sír szélén álló agg doktor
„korlátolt ember. Moviszter az is volt. Korlátolt volt, volt egy korlátja, mely nélkül emberi
nagysága megsemmisült, elveszett volna a szabadság meddő korlátlanságában…”
Magától értődően orvosi tárgyú A rossz orvos című kisregény. Dr. Gasparek Artur „az összes
orvosi tudományok doktora”, megtestesítője a joviális, begyepesedett fejű orvosnak. Íme a
hangoztatott véleménye: „Újabb elméletek hajítófát se érnek… Mi öreg doktorok tudjuk,
hogy mi kell…” Magabiztos, de felületes ténykedése egy három éves kisfiú halálához vezetett.
A diftériát enyhe náthaláznak nézte. A fiúcska utolsó kapocs volt szülei felbomló házasságában.
Aztán a kis sírhalom végkép összefűzte a két bánatos embert, akik egész életükben
az orvost vádolták.
Hogy teljes legyen a gyűjtemény, ismerkedjünk meg az F. F. rejtélyes gyógyulása című rövid
novella, nem a legszimpatikusabb orvosaival. F. F. felügyelőt tűrhetetlen szagok állandó észlelése
gyötörte. Orvoshoz fordult. Az egyik Hysteria olfactoria-nak tartotta és értekezést írt
róla egyik bécsi lapba. „Ön a szag Macbethje, aki az orrával kísérteteket szagol…” – mondta
szellemeskedve. A másik, fiatal lélekbúvár a gyermekkor utáni sóvárgást véli felismerni e különös
jelenségben. A beteg természetesen nem nyugszik meg és harmadikhoz fordul. Az aztán
telibe talál. „Évtizedes orvosi gyakorlattal” a beteg zsebét tapogatja meg, s kihúzza belőle a
csomag romlott sajtot. Nyilván tréfából csempészte valaki oda… „Diadalmasan lobogtatta
meg azt a leletet, mint híres sebészek műtéteknél a kórokozó daganatot, és azt a fölöttébb becses
tanácsot adta a betegnek, hogy máskor ne hordjon a zsebében oly sokáig sajtot F. F. főfelügyelő
az orvosi tanácsért ötven koronát nyújtott át, melyet az orvos eleinte vonakodott elfogadni,
de aztán engedett neki. Mindenesetre, gondolta, egy tégla a harmadik emeletes házhoz…”
Létezik Moviszter és létezik ez utóbbi típus. Szerény ismertetésem Kosztolányival zárom. A
teljesség igénye nélkül önkényesen válogatott mozaikdarabokból raktam össze azt a sajátságos
képsorozatot, mely sokszínű és árnyalt, mint maga az élet és igaz, mint az irodalom. Érdemes
foglalkoznunk vele, hiszen orvosokról szól mindenkinek.
Communicationes ex Bibliotheca Historiae Medicae Hungarica 42 (1967) 163–185. p