BABITS ÉV ESZTERGOMBAN

Végefele járnak a Babits év esztergomi megemlékezései.A Babits Emlék Bizottság kiváló munkát végzett. Mi ezúttal Schöpflin Gyula: Emlékezés Babits Mihályról című írását közöljük:

Dolgozószobám falán, a bejárattal szemben, egy fénykép lóg – ezt látom, valahányszor belépek. Babits Mihály és Török Sophie dedikált fényképe ez, Székely Aladár közismert felvétele 1921-bôl (én szüleimtől örököltem). Babits szelleme és emberi mivolta végigkísért ifjúkorom elhatározó évein, s még azon is túl. Vívódásai és kétségei, írói bátorsága, utolsó éveinek gyötrelmes szenvedései – melyek során legmegrázóbb műveit alkotta – mind példaképként állottak előttem. Nem értettem mindig egyet vele. Nem volt mesterem, de mégis tanítványa voltam. Apám mellett elsősorban tőle tanultam emberséget.

Első emlékem Babitsról 1916-ból való. Hatéves kisfiú voltam, s egy este anyám tőle szokatlanul, felhevülten, izgatottan jött meg – ott volt a Nyugat-estén, ahol Babits elmondotta Húsvét előtt című versét („… elég! hogy elég! elég volt! béke! béke már! legyen vége már!”) s, ahogy anyám elismételte Babits bátor szavait, az kitörölhetetlen emléket hagyott bennem. (1916-ban, bár még éppen hogy élt a szabadelvű rendszer, kellett bátorság hozzá, hogy ezt a forradalmi hatású verset elszavalja.)
A húszas évek során Babitsék gyakran jártak nálunk, más írókkal egyetemben. Most is hallom rekedtes, érces zengésű hangját, látom szikár alakját, kissé hajlott hátát, szerény jelenségét. Rendszerint nem ô vitte a szót, de amit mondott, „tanárian” komoly volt. Néha megcsillant ritka humora. Az én számomra „Mihály bácsi” volt (és maradt: később ez mindig zavarba hozott, mert kortársaim – Radnóti, Vas István s a többiek – a Nyugat-asztalnál „Mihály”-nak szólították, míg nekem mindig „Mihály bácsi” maradt – nem vitt rá a lélek, hogy másként szólítsam).
Mint kisfiú, inkább csak hallgattam a felnőttek társalgását – Apám nevelési rendszere ezt megengedte. De egyszer Babits ítélőszéke elé kerültem. Apám – nem tudni, mennyire komolyból – megmutatta Babitsnak néhány költői próbálkozásomat, amolyan bökverseket. Mihály bácsi ezeket tanárosan komolyan vette, s megmondta Apámnak, hogy nem lát bennem költői tehetséget. Így lettem prózaíró.
Babits verseit úgy olvastam, ahogy megjelentek. Eleinte a tökéletes forma volt, ami megragadott – a hűvösen tökéletes görög szonettek s az ellentétesen forró itáliai énekek. Sokszor jártunk össze Babitsékkal (ama híres fal Esztergom Előhegyén az én aláírásomat is őrizte, míg el nem pusztult), de hogy miért, miért nem, a költészetről soha nem mertem kérdezni Babitsot. Viszont egyetemi hallgató koromban egyszer parázs vitám volt egyik barátommal, a Paysages Intimes verssorozat Alkony című költeményéről. Barátom azt vitatta, hogy e sorok: „… lankadt állal hevernek / ágyán a hűs avarnak, / mit a szelek levernek / majd újra felkavarnak”, nem más, mint szó-maszturbáció. Én viszont azt vitattam, hogy e soroknak bűvös és varázslatos zengéje van, ami az elragadtatással páros.
S akkor tettem a (legalább számomra) nagy felfedezést: hogy Babits milyen nagy erotikus költő. Ez a rejtve lobogó, emelkedett erotika a kétkedő, de mélyen vallásos, bátran politikus, gondolatteljes filozófus Babitsnak csak másik, emberi oldala. Én nehezen tudtam felfogni, hogy a sovány, szikár emberben ilyen szenvedélyek forrnak. Tud játékosan pajzán lenni: „… kibimbul / dagadozó krinolinbul” (Gáláns ünnepség), férfiasan érzéki: „… falon az óra elakad, / ha büszkén a tükör előtt / kibontod élő derekad” (Sugár), avagy szenvedélyes: „… kebleid halmainak csúcsára / drága rubint a vér rejtek futása fest” (Örök dolgok közé legyen híred beszőtt), „jer, barna melledbe harapok” (Gyümölcsbe harapva), de engem talán leginkább a Laodameia, a vér és szerelem izzó apoteózisa fogott meg. S ennek az erotikumnak gyötrelmes kihangzása, a végletesen beteg költő kínos keserve: „Nem érintettem kedvesem / szőke testét x hónap óta már” (Gyümölcsbe harapva).
Ezt a „felfedezésemet” akkoron senkinek nem említettem. (Szemérmes – vagy álszemérmes? – időket éltünk.) Sokkal később Radnótinak mondtam, milyen mély hatást gyakorolt ez rám. „Hát persze, mit akarsz? – válaszolta. – Ô univerzális költő. Mint Arany…”
A húszas és harmincas években fénypontot jelentettek a parádés Nyugat-esték. Kosztolányi, Füst Milán, Gellért Oszkár s még sokan mások adtak elő műveikből, Babits nemkülönben. Feledhetetlen volt, mikor Babits érces hangján elszavalta az Új leoninusokat… („… sűrűn csillan a villám, bús szemed isteni csillám…”) a nem nagy számú, de nagy fajsúlyú közönség lelkes tapsából megértettem anyám tíz évvel előtti hevületét. Egy alkalommal Medgyaszay Vilma adta elő – elbűvölően – Babits Merceria című versét, Reinitz Béla megzenésítésében. Szinte ma is hallom a híres sanzonénekesnő bűbájos hangját: „Mindig gálában, mindig új divatban / forog a drága hölgy a kirakatban…” Ez Babitsnak is nagyon tetszhetett, mert melegen gratulált a művésznőnek. Egy ilyen alkalommal láttam meg Babits egy másik oldalát: hogy milyen rátarti ember volt. Ezúttal, hogy, hogy nem, Tersánszky Józsi Jenő lépett fel, s egy cincogó húros hangszerrel (azt hiszem, nyenyerének hívták) kísérve, Babits Szerenád című álomszerű szerelmes-filozófikus versét („Zeng a nád a tó fölött / zeng a szél a nádon…”) adta elő tinglitangli-szerű megzenésítésében, aminél kínosabb-komikusat nehéz lett volna elképzelni. Soha nem láttam addig Babitsot ilyen haragosnak. Úgy érezte, és ki is mondta, hogy Tersánszky „megócsította” az ô költészetét.
Egy feledhetetlen nyáron nagy megtiszteltetés ért: Babits felajánlotta nekem, hogy segítsem könyvtárát rendezni. Nap, mint nap ott ültem dolgozószobájában, s utasításai szerint céduláztam könyveit. Öröm volt kézbe venni szép, bőrkötéses köteteit – elsősorban a klasszikusokat. Néha hallgatagon dolgoztam – nem mertem szólni se, míg ô elmélyedve ült asztalánál. De legtöbbször beszélgettünk, ô kedvesen, tanárosan kommentálta Cicerót, Vergiliust vagy ami éppen kézben volt. Az szemmel láthatóan kedvére volt, hogy én a középiskolában latin mellett görögöt is tanultam s szerényen hencegve (lehet ilyen?) bevallottam, hogy eredetiben elolvastam volt az Odüsszeiát. „Hát igen, Homérosz – mondta –, ma nehéz, talán lehetetlen felfogni, mi a mítosz, mi a valóság. Az ô számukra a kettő egybefolyt… Vergilius? Augustus propagandistája volt, de igazi költő. Olvasd a Georgikont… Catullus? Mennyire modern… ahogy az útszéli római zsargont merészen felhasználja. Horatius? titokban gyűlölte Maecenast… Ovidius… az igazi aranyifjú. De képzeled, milyen lehetett számára a száműzetés Tomiba” (mint az ô számára Fogaras, gondoltam). Hangja rekedtes volt, akkor már elővette a betegség. De az ô részéről – úgy éreztem – fontos volt, hogy taníthatott valakit, s ez a viszony kettőnk között jelentett számára valamit, ami több volt, mint tanár és tanítvány formális kapcsolata. Katonai behívóm vetett véget ennek a néhány hónapig tartó varázslatos együttlétnek.
Miután egy év múlva leszereltem, megkezdődött irodalmi tanoncságom. Szabad volt könyvkritikákat, ismertetéseket írni a Nyugatba – szigorúan azért, mert amit írtam, megütötte a mértéket. Nagypál István írói álnevet választottam (Móricz Zsigmond tanácsára), hogy ne lássék, mintha Apám miatt fogadott volna el a folyóirat. Ezzel együttjárt a privilégium, hogy részt vehettem a Nyugat-asztal összejövetelein. Havonta ült össze ez a gyülekezet, valahogy önkéntelenül hierarchikus formában. Az asztalfőn ült Babits, Móricz Zsigmond (ha épp nem voltak összeveszve), Apám és Gellért Oszkár. Mellettük Illyés, amolyan nem-hivatalos trónörökös. Oldalt sorakozott az „esszéista nemzedék”: Halász Gábor, Szerb Antal, Illés Endre, Papp Károly, Gyergyai Albert. Az asztal végén, szerényen kucorogva, mi fiatalok: Radnóti, Vas István, Gelléri Andor Endre, Hevesi András. A „nagyok” megtárgyalták a következő szám szerkezetét, kiosztották a hozzájárulásokat, aztán sor került a visszhangra, az elkerülhetetlen egyéni és politikai vonatkozásokra. Egy alkalommal parázs vita keletkezett Illyés Gyula Csizma az asztalon című kevésbé sikerült könyve körül. Többen – Babits is – rosszallták a könyv üzenetét, egyesek hevesen támadták Illyést. Ô, mint a sarokba szorított farkas, védekezett.
Ezen összejövetelek során vált világossá előttem, hogy milyen törékeny szálon függött a Nyugat léte. Ha nem lett volna a Hatvanyak vagy Fenyő Miksa időnkinti vérátömlesztése, Babits diszkrét segítsége (a Baumgarten-alapítvány mérgezett kelyhe ezt lehetővé tette), a folyóirat jövője reménytelen lett volna.
Ahogy Babits verseit sorban olvastuk, elbűvölten láttuk, hogy verselése mint változik. Már nem voltak remekbe ötvözött rímek, klasszikus összhangzatok – hangja érdesebb lett, versei valahogy szétágazóbbak. Mint ahogy Illyés szabadabban ragadta meg a nyelvet, Babits is felszabadult a klasszikus forma kötése alól.
Az utolsó négyszemközti együttlétem Babitscsal egyúttal egyfajta felavatással járt. Akkor (1938-at írtunk) egyre jobban elhatalmasodott a betegség Babitson. De vette magának a fáradságot – s félig suttogó hangjából megítélhettem, milyen nehezére esik –, hogy személyesen közölje: Samson Agonistes című novellámat elfogadta megjelenésre a folyóirat. Mondani szokás, hogy író az, akit a többi író annak elfogad. Én úgy éreztem magam (nem volt az hála, de volt benne alázat), mint aki kézrátételben részesül.
Ahogy Babits betegsége elhatalmasodott, lassan megszűntek a Nyugat-esték és a szerkesztői összejövetelek. Babits betegszobája lett az ideiglenes központ. Megrendítő volt, ahogy szondával a torkában, inkább hörögve kényszerítette magát, hogy hozzászóljon a szerkesztői dolgokhoz. Emberi és költői nagyságát mi sem mutatja jobban, mint hogy akkor, halálos kórtól gyötörve, írta meg a Balázsolást, s talán a legnagyobbat, a Jónás könyvét…
Hogy van Babits? – kérdeztük egymástól, valahányszor összejöttünk. Radnóti Miklós egyszerre szinte vallásos félelemmel rebegte, hogy Ady Endre szörnyátka fogant meg: „Ínyére méreg hulljon / két szeme megvakuljon”, s ami még szörnyűbb: „ha tud majd asszonyt lelni, / ne tudja megölelni”. (Aki helyemre áll) Karinthy agyvérzésben, Kosztolányi gégerákban halt meg s most Babits „az ólomgömb alatt”…
Messze nem volt váratlan, de mégis megrendített Babits halála. Úgy éreztem, nagy fa dőlt ki. S azokban a vésztjósló időkben a hatóságok csak erre vártak, hogy a Nyugatot betilthassák. Illyés kiharcolta ugyan, hogy a Magyar Csillagot megjelentethette (nem egész három évre), de ez már az ô folyóirata volt. Nem éreztük – pedig úgy volt –, hogy egy korszak véget ért, de azt igen, hogy mindaz, amiért Babits – és a Nyugat – küzdött, nagy veszélyben van. S a rossz sors úgy hozta, hogy a következő negyvenöt évben Babits – és a Nyugat – „nem volt napirenden”.
Mikor elhagytam Magyarországot, kevés holmit vittem magammal. Köztük volt néhány verseskötet: Kosztolányi, Ady, József Attila, Radnóti és Babits versei. A száműzetés sokszor reménytelennek látszó éjszakáin ezek voltak vigaszaim. Sokszor elgondolkoztam a nagy halottakon, de mindig Babits emléke tolul előtérbe. Mit is jelentett számomra a férfi, a szenvedő hős, a tanítómester? Az, hogy néhanapján együtt lehettem vele, több volt, mint megtiszteltetés – inkább földi varázslat.