BABITS ÉV ESZTERGOMBAN

Az esztergomi „Babits év” alkalmából ezúttal Illyés Gyula búcsúztatóját közöljük, melyet Babits temetésén mondott el a Kerepesi úti temetőben.

A Nyugat munkatársai nevében mondok búcsúszót mesterünknek. Előáll majd a nemzet és büszke kérkedéssel vállalja őt: ezt termettem, ez is az én gyümölcsöm. S előáll az emberiség, méltó büszkeséggel vési nevét a legnagyobbak elejére. A mi szavunk, akik küzdő- és dolgozótársai lehettünk, a gyászban is a meghatott köszönet szava. Aztán a fogadalomé.

Köszönjük neki a példaadást arra, milyen emberré kell válnia a magyarnak s méltó embervoltunkban milyen magyarrá kell továbbfejlődnünk. Köszönjük neki a méltó hazát s a népek hazáját, Európát, melyet úgy szerzett meg, hogy szellemünk határait a végtelenségig terjesztette. Köszönjük neki ezt a nemes hódítást s azt a vigasztaló dicsőséget, hogy volt pillanat, amidőn Európa hazátlanná vált eszméje Magyarországon talált menedéket, az ő szívében. Csodálkozni fog a világ, ha majd felfedezi, hogy a két ezrede vívódó lelki rend, az értelem, a szabadság és a szépség oltártüzét e nehéz esztendőkben hol táplálták tovább, s ki táplálta. Ő tanított tárgyilagosságra bennünket. E tárgyilagosság bizonyosságával mondom: a két világháború közt föleszmélő emberiség legnagyobb szelleme élt közöttünk, annak tetemét tesszük ma a sírba.

Köszönjük neki a példaadást, a nagy érvényesség mai példázását, hogy mindenkoron csak az lehet szép, ami igaz. Köszönjük neki a forradalmi merészséget, a dacos kitartást, ahogy a zürzavar veszélyeiben is megszólaltatta ennek az örök igaznak és szépnek új zengésű hangját. Köszönjük neki a hit vonzó varázsát, hogy mindenek ellenére is van miért dolgozni és küzdeni: utolsó percig szembeállni a világ és a test árulásával. Láttuk teste elmúlását. Előbb hangját, aztán járását, aztán erejét ragadva el, szinte darabokban tépte el tőlünk a halál. Most, hogy egészen eltűnik, most fogjuk látni – átmúlva és hátrálva, - mily hatalmas az, ami örök benne, mily óriási fény lobban fejünk fölé. Test nem érdemelte meg jobban a békét, lélek a magasságot.
Köszönjünk neki a példaadást a magatartásra, az élet, a félreértések elviselésére. Nem volt magyar költő, akit több támadás ért, mint őt, a legnagyobb magányost. Igaz, ez a magány is küzdött és csatázott, ahogy a magányos lámpa is szüntelenül sérti és nyilazza a sötétet.

Danteként magából csinált pártot magának, mert annyi eszmét és eszményt testesített meg, hogy lelki képe világkének is kerek volt és egész. Mi, akik megismertük eszményeit, csak együttesen – kiki egy részletet őrizve – tarthatjuk fenn ezt a világképet. Ezt tesszük.

Amikor a hamis istenek haltak, a te eleven ujjad mutatta meg, drága barátunk, az örök jeleket. Kevesen látják őket, holnap tán még kevesebben fogják látni. Amikor az ember életével játszik, nem játszik a szavakkal. Megfontolt szóval fogadjuk, követni fogjuk útadat, mesterünk és barátunk. Már szabadon csatázó halott, a te harcodat fogjuk vívni, halhatatlan szellem, most fogunk élni érted, hogy van miért meghalnunk is. Isten veled, kedves barátunk, Isten veled, édes Mihály.