HALOTTI BESZÉD

A 70-es években alakult meg a „Hiúzok társasága”, melynek tagjai: Antall József, Benedek István, Vekerdi László, Birtalan Győző, Gazda István és Szállási Árpád voltak. Benedek István prózája mindenki előtt ismert. Ezúttal egy versét tesszük közkincsé.

Ha majd meghaltam
ne emlékezzetek reám
ájtatosan és szemforgatón
ne mondjátok félrehajtott fővel
hogy ó szegény
ki hitte volna
elhúzhatta volna még pár éven át
hisz pompás egészsége volt
és íme!
Hja ja így van ez már
sorra elmegyünk - ő se volt éppen
mai gyerek.

Ideje volt - mondják inkább –
ez boldogan élt két házasságban is
nem éhezett soha és úgy félrebújt
sashegyi magányában, mint várúr gőgösen
ki nem tartozik sehová sem oda sem ide
nem hajt fejet nem lép be nem keres
 ivópajtásokat vagy írócimborát – i
gaz vihette volna többre is.

Példázza hogy meghalnak a magányosok
épp úgy mint akik
ágálva forgatják köpenyüket
s ott vannak mindenütt
mint a piaci légy.

Jó fiú volt pedig
(mondhatjátok mégis ha túljutottatok
az első irigységen: hogy nem kellett soha
hajbókolnia, a népszerűség
futott utána)
jó fiú volt tehát
sokat dolgozott és sokan szerették
tagadhatatlan - bár voltak szép számmal ellenségei.
Volt véleménye meg merte mondani
ettől kissé hátrább hőkölt a nép
magában mondta csak neki van igaza
de jobb erről hallgatni s kivárni míg
dicséretet kap vagy ráfizet –
most kényelmesen elterpeszkedik a semmiben
és láthatólag jól érzi ott magát.

Barátaim és ellenségeim
így gondoljatok rám egy pillanatra ott
ahol én immár nem számítok
se félni tőlem már nem érdemes
se várni nincs mit.

Hajtsatok fejet és menjetek tovább
ne is gondoljatok többé velem
felejtsétek el a nevemet –
isz annyi minden megtörténhetik
a világ csodákkal van teli
 figyelni kell
emlékeken rágódni nincs idő.

Úgyis hiába.

Egyszer váratlanul
fellbukkanok az agysejtjeitekben
név nélkül, mint ijesztő látomás
 mint, síri hang,mint figyelmeztetés
megálljt kiáltok az áruló felé
kézenfogom az eltévedt utast
világítok sötétben fáklyaként
 utat mutatva kérdezetlenül
vagy csábítóan egymáshoz csalok
két hű szívet.

Így érdemes volt élnem köztetek
ti jók és rosszak kicsik és nagyok
hogy elfeledve mindig ott legyek
vidám-komor parancsként köztetek
mit szólni sem kell mégis hallani
 súgják a fák susogják a füvek
a durva kő is - mert beléleheltem
 elfojthatatlanul hogy
légy igaz.

Benedek István 1984 karácsonyán