IRODALMÁR AZ ORVOSOK KÖZÖTT 2.

Rónay Zoltán főorvos úr az Amega főszerkesztője riportot készített kórházunk nyugdíjkorhatárt elérő és tovább nem foglalkoztatott tüdőgyógyász főorvosával, dr. Osvai Lászlóval. Az interjú az Amega 23. évfolyamának 4. számában jelent meg. A második rész az alábbiakban olvasható.

-Főorvos úr, Ön szerint merre tart a mai magyar tüdőgyógyászat?

-    Én egy közkatonája vagyok a tüdőgyógyászatnak. Van néhány nagyon jó parancsnokunk, mégis azt gondolom, hogy a „csatát" nem a parancsnokok nyerik meg, hanem a közkatonák. És egyre kevesebb közkatona van. Alapve¬tő problémának tartom, hogy nincsenek fiatalok. Látom a vezetők részéről az erőfeszítést, hogy meg kell újulnia a tü¬dőgyógyászatnak, és akkor majd jönnek fiatalok, de nem látom igazán, hogy ez a gyakorlatban megvalósulna.
Mire gondolok? Például már réges-régen több időt kellene fordítani az informatikára. Mondok egy példát: küldözgetjük egymásnak CD-n a leleteket, holott az inter¬net világában élünk. Miért nem lehet online, akár megyei szinten is filmeket konzultálni a gondozón belül? Én azt gondolom - és ebben az orvosi jövőkutató Meskó Berta¬lannal értek egyet -, hogy a jövő az informatika. De ami¬kor még 2x7-es filmeket is néznek az idősebb kollégák, akkor nem látom a jövőt, és amíg ebben nem lesz előrelé¬pés, addig a fiatalokat ez a pálya nem fogja vonzani.
Persze mindig lesz néhány fiatal a klinikákon, aki a do¬censi és a professzori állásokat betölti, de belátható rövid időn belül eljutunk oda, hogy csak tábornokok lesznek és nem lesz hadsereg. Statisztikai modellezéssel ki lehet számolni, hogy a jelenlegi tendenciák mellett hány éven belül fognak elfogyni a pulmonológusok.

-    Tényleg ennyire pesszimista?

-    Igen, és középtávon azt sem tartom elképzelhetet¬lennek, hogy a tüdőgyógyászat újra bekerüljön az általá¬nos orvoslás keretei közé. Mostanra már a belgyógyászat is nagyon átalakult. Minden specializálódott és ma már nincsenek a szó klasszikus értelmében vett igazi orvosok.
Nemrég tartottam egy előadást, amiben a hallgató¬zásról is beszéltem, és elgondolkodtam azon, hogy egy¬re kevesebbet hallgatózunk. A fonendoszkóp szinte már csak egy státuszszimbólum. Engem még úgy tanítottak, hogy meg lehet hallani az aorta diasztolés zörejét is membránnal, de meghallgatja ezt még valaki? Ott az ult¬rahang, a rengeteg eszközös vizsgálat, amivel gyorsab¬ban, pontosabban lehet diagnózist mondani. Azonban az elváltozások mögött mindig ott van a beteg ember, a technika pedig nem tud az emberrel törődni.
Naszlady Attilának volt az az elképzelése, amivel aztán nem aratott osztatlan sikert a tüdőgyógyászok körében, hogy össze kell hozni a pulmonológiát a kardiológiával és felhasználni a tüdőgondozókat mellkasi gondozásra. Ehhez a tüdőgyógyászoknak meg kellett volna tanulni az echokardiográfia alapjait és az EKG-t a mainál maga¬sabb szinten, erre azonban az a korosztály nem volt haj¬landó. Véleményem szerint a mai fiatal kollégák számára az echokardiográfia bizonyos szintű ismerete legalább olyan fontos, minta bronchoszkópia.
Úgy érzem, megint próbálunk előremenekülni azzal, hogy a COPD-vel majd megmentjük a tüdőgyógyásza¬tot. Valóban nagy dolog volt. hogy az asztmát megsze¬lídítettük, de nem hiszem, hogy ugyanez sikerülni fog a COPD esetén is. Bár ne lenne igazam!

Milyen tervei vannak a közeljövőben?
-    Elértem a nyugdíjkorhatárt. Kórházam jelenlegi ve¬zetője személyes okok miatt nem foglalkoztat tovább. 39 év után el kell tehát hagynom Esztergomot, és a jövőben a Dorogi Tüdőgondozóban folytatom eddigi tevékenysége¬met. Az egészségem jó, azt gondolom, amíg bírom, addig ezt a munkát fogom folytatni.

-    Mivel tölti a szabadidejét?

-    Nagyon sokat olvasok. Gyermekkoromban nagy könyvtárjáró voltam, és arról álmodoztam, hogy ha megadja nekem a sors, akkor olyan lakásom lesz, ahol könyvek vesznek körül. Van egy 8-10 ezres könyvállományom és valóban, ez egy másik világ. Én már nem fogom megszokni az elektronikus könyveket, nekem az kell, hogy ott legyen a polcon és le tudjam venni.

-    Mit olvasott legutóbb?

-    Most történelmi könyveket olvasok. Nagy divat megint a magyar történelem regényes fel¬dolgozása, Bán Mórtól kezdve Bíró Szabolcson át Nemere Istvánig, ezeket olvasgattam.
Tudom, furcsán hangzik, de nincs fél éve, hogy megint elolvastam a Háború és békét. Az első főnököm Szontagh Csaba, aki egy hihetet-lenül művelt ember volt, mindig azt mondta - amit egyébként Pilinszky János is -, hogy bizo¬nyos könyveket bizonyos életkorban újra kell olvasni. Például a Karamazov testvéreket nyilván másképp olvassa az ember 30 évesen és más¬képp 60 éves korában.
De ugyanez vonatkozik a lírára is. Emlékszem, amikor a gimnáziumban azt mondták, hogy Jó¬zsef Attila Ódája egy csodálatos vers, akkor nem értettem, mitől csodálatos. A vers nem, csak én változtam meg az évek múlásával, és most már nem csak elhiszem, hanem át is érzem, hogy ez egy csodálatos vers.

-    Melyik költőt olvassa a legszívesebben?

-    Sok kedvenc költőm van, de Radnóti, Arany, József Attila, ez a szokványos sor. Fiatal korom nagy élménye volt Apollinaire. Őt értettem, vi¬szont nagyon sokáig nem értettem Baudelaire-1 és Verlaine-1. Ahhoz is évek kellettek, amíg a szimbolistákat felfogtam.
Érzelmileg sokszor van úgy az ember, hogy megfogja egy dallam, de nem tudja megma¬gyarázni, hogy miért. így voltam például Cseh Tamással is, akit most már hatalmas divat sze¬retni, de amikor ő indult és kiállt egy gitárral, akkor még csak a vájtfülűek érezték, hogy vala-mi fontos történik. Akkoriban Bereményi szöve¬geit még nem is fogtam fel, hanem Cseh Tamás egyénisége, a zenéje fogott meg.
Annak idején,ö a belgyógyászati osztályon a folyosóra költők képeit raktam ki, ami találko¬zott a főnököm, Szontagh Csaba elképzeléseivel is. Jöttek a medikusok, a kórteremben elma¬gyarázta nekik, hogy mit kell haranggal, mit kell membránnal hallgatni, aztán kijöttünk a fo¬lyosóra, ahol ott lógtak a költők kepe és akkor megkérdezte, hogy például mit tud a kolléga József Attiláról! És tartott nekik egy előadást. Aztán Szabó Lőrincről. A medikusok meg csak néztek, hogy ez meg mi a fenének kell, hiszen a szisztolés meg a diasztolés zörej a fontos. És akkor a Szontagh Csaba azt mondta, hogy nem, önmagában a szisztolés meg a diasztolés zörej¬nek nincs értelme, csak együtt van értelme Sza¬bó Lőrinccel, meg azokkal a versekkel, amiket ő adott nekünk. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de szerintem ma sem lehet valakiből orvos Sza¬bó Lőrinc vagy József Attila nélkül. Vagy lehet, de akkor nem lesz „igazi" orvos. Én ezeket ta¬nultam a Szontagh Csabától, de ezt már nem tudom kinek továbbadni. A családomra még csak-csak rá tudom tukmálni, de már a gyere¬keim is csak mosolyognak, hogy az apa már megint Babits Mihállyal jön. De hát Esztergom¬hoz Babits alapvetően hozzátartozik!

-    Főorvos úr, ki a kedvenc mesehőse?

-    Nils Holgersson, aki nagy volt, kicsi lett, aztán kicsiként is újra naggyá tudott nőni. Szá¬momra felnőtt üzenete is van, mert voltam úgy, hogy fent voltam, voltam úgy, hogy lent vol¬tam, de ebből próbáltam mindig tanulni és úgy kijönni, hogy ne kelljen szégyenkeznem tükör- benézéskor.

-    Nehéz ebből nem kihallani a párhuza¬mot az Ön aktuális helyzetével.

-    Azt gondolom, hogy én a legjobb tudásom szerint mindent megtettem azért a kórházért, ahol 39 évet dolgoztam. Megírtam a kórház tör¬ténetét két kötetben, voltak pozícióim, voltam vezető, és voltak ugyanakkor rossz élményeim is. A szobám fa ara sokáig ki volt téve az a rend¬kívüli főorvosi értekezleti jegyzőkönyv, amibe, mint Nemecsek Ernőét, kisbetűvel írták bele a nevemet a kórház történetébe. Aztán egy év múlva azok, akik ezt a jegyzőkönyvet aláírták, már „kedves főorvos úr -ként üdvözöltek. Nem hiszem, hogy én változtam, inkább a helyzetem változott sokszor.
Ilyen az élet. Most negatív fázisban vagyok azzal, hogy nyugdíjba kerültem, de ha az egész¬ségem engedi, akkor azért bízom a Teremtőben, hogy újra a szinusz hullám pozitív felére kerülök.

-    Kik büszkék Önre odahaza?

-    Végiggondolhatnám, ki büszke rám, de in¬kább azt mondanám el, hogy én mire vagyok büszke otthon. Legfőképpen arra, hogy négy gyermekem van. Nem biztos, hogy jó apa vol¬tam, így utólag visszanézve nyilván sok mindent másképp csinálnék, különösen most hogy az unokáimmal foglalkozom, és látom, hogy más apaszerepet is betölthettem volna.
Az egyik fiam orvos lett, gyermekgyógyász és egy gyönyörű kislány édesapja, a lányom, aki muzeológus lett, most van áldott állapotban a második unokámmal. A Zoli fiam a Budapesti Gazdasági Főiskolán végzett, a legkisebbik pe¬dig most volt 18 éves, jövőre fog érettségizni. Ők adják az életem igazolását és értelmét.
Egyéb dolgot nemigen tudok mondani, talán annyit, hogy AB-negatív vagyok, és ezért közel százszor adtam vért, de ez inkább másoknak érték. Hogy van-e bennem több érték, nem tu¬dom, ezt másoknak kéne megmondani.

-    Élete melyik időszakát élné újra a leg¬szívesebben?

-    Szívesen újraélném azokat a pillanatokat, amikor a gyerekeim megszülettek, a többi meg azt gondolom, hogy úgy volt jó, ahogy volt. Tele örömmel, csalódással és a szinusz hullám¬mal, amiről az előbb beszéltem. Remélni szeret¬ném, hogy most egy felfelé ívelő pálya jön. A magánéletben azt szeretném, hogy az unoká¬immal még sokáig tudjak kapcsolatot tartani, mert még nagyon picikék. Szeretném őket sok¬felé elvinni, olyan helyekre is, ahol én boldog¬nak éreztem magamat.

-    Azt beszélik Önről, hogy mindig elkerü¬li a Kálvin teret. Igaz ez?

-    Másodéves medikusként a metrón utaz¬tam, amikor a Kálvin téri megálló előtt az egyik utas rosszul lett és a többiek az állomáson kisegítették a peronra. Én csak néztem, aztán elindultam a mozgólépcsőn, de felfelé utazva már éreztem, hogy nem lett volna szabad a mozgólépcsőre lépnem. Az aluljáróból nem tudtam tovább menni, bár kicsit megnyugtatott, hogy TÖBB, LÁTÁSBÓL ISMERT orvost is láttam feljönni a lépcsőn. a mentő is megérkezett és hosszú idő után egy műanyagzsákban hozták fel a szerencsétlent. Azóta is bennem él ez a pillanat. Nem    mentem oda, igaz, nem is sokat tudtam volna segíteni az akkori tudásommal. Azóta nem jártam a Kálvin téri aluljáróban. A Kálvin téren úgy megyek át, hogy soha nem szállók ki a metróból, és ha arra van dolgom, akkor vagy előbb, vagy később szállók ki, de ott nem merek feljönni. Ez meghatározó élmény, hihetetlen ta¬nulság volt az ilyeneken válik orvossá az ember.

-    Mit üzenne a fiatal tüdőgyógyász kollé¬gáknak?

-    Legyenek bátrak, tiszteljék a tapasztalatot, de mondjanak ellent nekünk, öregeknek. Meg¬alapozottan és okosan. Amikor én elkezdtem a tü¬dőgyógyászatot, még fantasztikus elképzeléseim voltak arról, hogyan kellene megújítani, aztán a mindennapi rutinba, a napi 30-40 beteg ellátá¬sába egy idő után belefáradtam. Kérdezzenek, kételkedjenek, övék a jövő. Alakítsák jobbra, mint ahogyan az az én generációmnak sikerült!