Márciusok ellobbant lángja

Máig őrzöm a tekintetüket. Szemükben különös csillogás ült – dacos, márciusi. Mondhatnám: forradalmi. A múlt század nyolcvanas éveinek derekán történt mindez. Előző években csak az iskolarádió rövid műsora emlékeztetett Petőfi napjára, vagy az sem, máskor osztályfőnöki órákra száműzték a forradalmat. Épp ezért boldog voltam, hogy végre intézményi szintű lesz az ünnepély, s egy dunántúli kisiskola pedagógusaként boldogan vállaltam el osztályommal a műsort.

Elhatároztam, rendhagyó forgatókönyvet készítek. Március történetét szokatlan keretben játszuk el. Már a kezdet is formabontó volt. Miközben Petőfit alakító tanítványom a vidéki kultúrház karzatáról elindult a nemzetiszínű zászlót végiglengetve a nézőtéren, s a sorok között a színpadra ért, a kultúrház különböző pontjairól felzúgtak a 48-as követelések. Mindnek különös, veszélyes csengése volt akkor.

Az ünnepség előtti napon az igazgató meglátogatott a főpróbán, hogy megnézze műsorunkat. Majd közölte velem: ezt így nem játszhatjuk el, mert abból botrány lesz, hisz már jelezték a pártbizottságról, hogy eljönnek az ünnepségre. A diákokat állítsam karéjba a színpadon, utasított, s úgy mondják el a verseket, a Tizenkét pontot pedig csak olvassuk fel, nehogy zendülés jellege legyen.

Már nem emlékszem, hogy is mondtam meg a gyerekeknek, hogy „bajban van a forradalom”, hogy lefújva a Tizenkét pont, csak arra emlékszem, hogy egyik tanítványomnak kibuggyant a szeméből a könny, s aztán „Petőfi” elém lépett és azt mondta: Én a tanárnő mellett állok! Mire kórusban kiáltották mind: Mi is! Azért is megcsináljuk!

És megcsinálták!

Utólag visszagondolva, nem is tudom, hogy mehettem bele, hiszen beláthatatlan következményei lehettek volna. Ám ez akkor eszembe se jutott. A lelkesedés, a lendület sodort magával engem is. A különböző irányokból érkező jelszavak, a lázadó verssorok felhívásszerűen hatottak a közönségre is. A kisebbek lélegzetvisszafojtva figyeltek, a nagyobbak közül pedig többen is esküre emelték a kezüket ösztönösen a nézőtéren, s a Nemzeti dal refrénjét együtt kiabálták a szereplőkkel. S a nemzeti zászlót lengető tanítványomat, egyik kolléganőm – aki Felvidékről települt át pár éve – még egy évtized után is emlegette: mennyire felkavarta, mennyire átmelegítette a látvány. A kockázattal megérte nem törődni. S nagyszerű érzés volt tapasztalni, hogy március mélyen megérintette kis kamaszaimat. (Csak később tudtam meg, a párttitkár nem jött el mégsem az ünnepségre. Talán ezért is, a szankciók elmaradtak.)

A rendszerváltás óta gyakran megkérdezik: Mi lett nemzeti ünneplő kedvünkkel? Azt mondják, amit már szabad, az egykettőre értékét, fényét veszíti. Mások szerint ünnepeinket lejáratták a politikusok kortesbeszédeikkel. Megint mások a nemzeti pártokat okolják, mert szerintük a nemzetiszínt, a nemzeti eszmét pártszínekké, és pártprogramokká szűkítették. Kollégám úgy véli: nem kellenek a nagy felhajtások, ünnepelni belülről kell! De vajon lehet-e ünnepelni magunkban, egyedül?

Példám azt bizonyítja, nem. A tűz, ami ott égett diákjaim szemében azon a márciuson, az összetartozás, az ünnep közös vállalásának tüze volt. Elgondolkodhatunk tehát és feltehetjük a kérdést: Mit is veszítettünk el akkor március hevéből?!

Az ünnepet, a tüzet..., vagy egymást?!

Toldi Éva