Beszélgetés dr. Pák Gábor főorvos úrral

Dr. Pák Gábor Orvosigazgató Úrral ezúttal nem a kórházról szeretnék beszélgetni, hanem az orvost, az embert szeretném bemutatni az olvasóknak.

Egy dinasztia tagja vagy, Édesapád és Fiad is orvos. Emlékezzünk először Édesapádra.

Itt, ahol beszélgetünk, a szobám falán Édesapám diplomája van kifüggesztve. Ő ezt 1936-ban kapta a Pécsi Orvosegyetemen. Scipiádest hallgatott, ill. azon kevesek közé tartozott, akiknek gyakorlatvezetője volt Szentágothai János. Én is a Pécsi Egyetemre jártam 35 évvel később, és a sors érdekessége, hogy apám egykori albérletével szemben levő házban laktam. Édesapám sokgyermekes csolnoki családból származott, az egyetlen orvos lett a családból. Testvérei és szülei végig segítették az egyetemi évek alatt, jó nyelvtudását kihasználva csaknem 1 évet a nürnbergi egyetemen abszolvált. Amikor végzett, a Dorogi Bánya Társpénztár megkereste Őt, mint helybelit, hogy vállaljon el Dorogon egy új körzeti orvosi állást. 1938-ban a bánya felépített és berendezett egy komplett orvosi lakást, rendelővel, váróhelységgel, ahogy az illett. Apám, akinek testvérei és felmenői is bányászok voltak, fél évet töltött kötelező gyakorlatként a dorogi kórházban, majd átvette ezt a körzetet, így lett Ő a Béke telep orvosa. Akkor a körzetorvosok 24 órás szolgálatban látták el feladatukat, kevés orvos volt a környéken. Állandóan elérhetőnek kellett lenni, a helyettesítések is problematikusak voltak. Emlékszem gyermekkoromból, hogy éjszakánként szekérrel jöttek érte. A kis falvakban nagyon esetleges volt az orvosi ellátás abban az időben. 37 évi szolgálat után ment nyugdíjba úgy, hogy kapott egy levelet 1970-ben, hogy másnap költözzön ki a szolgálati lakásból… Az akkori járási tanácslenök, dr. Bombicz József aztán újratárgyaltatta ezt az eljárást, és végül megnyugtató módon rendeződtek a dolgok.

Édesapád elismert személyiség volt Dorogon.

Igen, sokan szerették, rendkívüli szorgalmú ember volt, mi keveset láttuk, a gyermeknevelés terhe Anyámra hárult, aki orvosírnoka volt a rendelőben.

Édesapád tudtommal sportorvosi feladatokat is ellátott.

Igen, Dorognak akkoriban legendás futballcsapata volt. Ilku, Buzánszky, Bakonyi Pista bácsi úgy jártak be hozzánk, mint mások a boltba. Első emlékem a banánról Ilku Pistához kötődik; – érdekes, hogy a lánya most az én asszisztensem – afrikai túráról jöttek haza, és az orvos gyerekeinek banánt hozott. Ez óriási dolog volt akkor, és emléke bennem ma is megmaradt, később a sportorvoslásban is próbáltam követni Őt.

Milyen volt akkoriban a dorogi kórház?

A Bánya Társpénztár a kórházat is működtette. A röntgent például nagyon jól felszerelte, eredeti Philips, majd Siemens gépekkel. Igen jó, és jól finanszírozott ellátás folyt a kórházban. Apám mesélte, hogy év végén az akkori bányaigazgató megjelent a kórházban, és a kórház vezetőjével átbeszélték, hogy milyen fejlesztésekre van szükség a következő esztendőben. Így korszerű laboratóriumot tudtak működtetni, és a kórházi kortermi felszerelések minden igényt kielégítettek. Érdekes, hogy a Bánya a későbbiekben, már az én időmben is magáénak érezte kicsit a fekvőbeteg intézményt, az Ő támogatása nélkül a háború utáni években nem folyhatott volna olyan magas színvonalú szakmai munka, mint amit az akkor is szakmai igényes főorvosok végeztek.

A családodról szólj még néhány szót.

Van egy bátyám, aki közlekedési mérnök. Ő műszaki érdeklődésű volt, otthon már nyolcadikos korában rádiókat csinált, lámpákat szerelt, és mindene volt az autó. Volt egy Jawa motorunk, azzal már 13 éves korban a kertvárosi repülőtéren tanult közlekedni, feltehetően egész életét végigkísérő betegsége is ezen szenvedélyének következményeként jelentkezett. Az első érettségiző diákja volt a Hell József Károly Iskolának, majd a Műegyetemre került, az akkor indult közlekedésmérnöki karra. Ma országosan elismert gépjármű szakértő.

Beszéljünk a Te elemi és középiskoláidról.

Dorogon, a Petőfi Általános Iskolába jártam, ott volt egy kiváló zenekar, Pármai Jenő vezetésével. Több zenész pályája indult onnan, például Szenkirályi Karcsi, vagy a Bombicz gyerekek. Nyolcadik után Esztergomban, az úttörőházban koncertet adtunk, ez akkor nagy divat volt (1961), hogy a megye iskolái évente kultúrfesztiválon mutatták be egymásnak tudásukat. Lement a produkció, ezután odajött hozzám egy tanár, aki azt mondta, belőlem zenész lesz, mással ne is próbálkozzak. Ezt mondta nekem, második sorban ülő névtelen hegedűsének.

Nem vált be a jóslata.

Nem voltam tehetséges, csak szorgalmam volt. Igazság szerint mindig zongorázni akartam. Karácsonykor mindig zongorát kértem a Jézuskától, de csak hegedű lett belőle. A családom most, 2 évvel ezelőtt megajándékozott egy elektromos zongorával, ennek az lett a következménye, hogy zeneórára járok.

Középiskoláidról mit tudhatunk meg?

Esztergomba, az István Gimnáziumba jártam. Akkor ott meghatározó tanárok tanítottak, Marton Kálmán, Székely Jenő, Mata Anna, Horváth Zsolt, Csordás András, Juhos Ilona és még sorolhatnám. Olyan hihetetlen szellemi műhely volt akkor az intézmény, hogy a budapesti Fazekas Gimnáziummal vetélkedtünk. A biológiát Porubszkiné tanította, de nem volt nagy vonzódásom a tárgyhoz, inkább a Marton-féle vonalat kedveltem, és a Béres Tanár Úr által tanított kémiát. Az osztályfőnökünk Mata Anna volt, mi voltunk az Ő első osztálya. Felejthetetlen latin- és magyarórái voltak, többször ma is eszembe jut, hogy milyen nagy igazságokat hallottunk életünk ezen meghatározó korszakában.

Jó tanuló voltál?

Igen, de ez egy húzós osztály volt. Osztálytársaim közül hagy említsek meg néhányat, Bohár Laci, akivel most is együtt dolgozom, Tamási László, aki a megyei reumatológiát vezeti Miskolcon, Urbanics Rudolf, az Élettani Intézet Professzora, Bense Tamás és Román Jóska nevét Esztergomban pedig mindenki ismeri. Szóval nagyon jó társaság jött ott össze. Sokan tanultak tovább egyetemen.

Te miért nem fővárosi egyetemre pályáztál?

Megmondom őszintén, féltem. Apám egyrészt presszionált Pécsre, de Budapesten annyira kemény volt a felvételi szint, hogy kishitűségből is Pécset választottam.

Nem bántad meg?

Nem. Mert például Bohár Laciékkal az egyetem alatt is tartottuk a kapcsolatot, és láttam, hogy a pesti egyetemi légkör egészen más volt, mint egy vidéki. Tamási Laci -aki Debrecenbe járt- is megerősítette, hogy vidéken egy bensőséges, barátibb légkörben lehet tanulni. Ma is visszajárok Pécsre, és tartom a pécsiekkel a kapcsolatot. Trischler Vilmos, aki 10 éve jött Tokodra családorvosnak, csoporttársam volt.

Mesélj az egyetemi éveidről! Édesapád kapcsán említettük már Szentágothai János nevét.

Én már nem hallgathattam Őt, rám Romhányi Professzor, a korboncnok és Hámori Professzor, a belgyógyász volt alapvető hatással. Nagyon szerettem az anatómus professzort, Flerkó Bélát, ill. az egyetemi évek felé Gogle Árpád is tanított. Kellemes személyiség volt, tudása sugárzó, melyet át tudott adni a hallgatóknak. A belgyógyászati pályafutásomban Őt is meghatározónak tartom. Azt gondolom, meg kellett volna maradnia a szakmában.

Azt hihetnénk, ha valaki zenél, az manuális szakmát választ az orvosi egyetem elvégzése után.

A szigorló évet itthon töltöttem, akkor már jelenlegi feleségemnek udvaroltam. Zsembery Dezső apám kérésére foglalkoztatott szigorlóként, de érdekes, hogy Balogh Professzor Úr, a Pécsi Egyetem Urológiai Klinikájának vezetője, aki államvizsgám során vizsgabizottsági tag volt, a vizsga után a Pécsi Urológiai Klinikára invitált. Engem azonban akkor már komoly elhatározás kötött Doroghoz, és az egyetem elvégzése után elkezdtem az akkor járási kórházként működő intézetben, belgyógyászati osztályon, gyakornokként dolgozni. A Zsembery – Szontagh által ezen az osztályon megvalósított légkör aztán végleg meghatározta pályámat. Hogy a kérdésre válaszoljak, el kell mondanom, hogy a belgyógyászaton belül – és ezt teszem ma is – mindig forszíroztam a manualitást. Jelenlegi beosztottjaimat is ösztönzöm arra, hogy minél több olyan beavatkozást végezzenek el nagy biztonsággal, melyre az életben szükség lehet, és melyek határterületeket jelentenek a szakmán belül (centrális véna szúrás, intubáció, sternumpunkció, különböző üregek punkciója stb.).

Zsembery Dezső nemsokára 80 éves lesz.

Azt szoktam mondani: lehet, hogy az immunelfó értékelését nem mohosi színvonalon végezte, de a mentalitása megragadott. Hogyan foglalkozzunk egy beteggel? Hogyan vegyünk fel egy anamnézist? Mire kell figyelni az első vizsgálatoknál? – vagyis az alapokat kitűnően megtanította. Nem volt féltékeny a fiatalokra, ez az egyik legnagyobb erőssége volt. Meghatározó személyisége volt az életemnek, egyrészt a legfogékonyabb időszakomban volt a főnököm, másrészt rendkívül megbízott a fiatalokban, és hagyta őket dolgozni. Példamutató volt, és a szakmai alapokat mesterien tudta tanítani. Rengeteget köszönhetek neki.

Ha már emlékezünk, kikkel dolgoztál együtt Dorogon?

Dezső bácsi mellett pár évig még ott volt Szontagh Csaba, Ő már akkor is kardiológiai beállítottságú volt. Katona Zoli, aki egy dorogi körorvos fia volt, felesége Augusztin Ágival. Gréger Otília. Keszthelyi Gábor utánam 3 évvel került az osztályra. Később Gál Mariannával, Kovács Mártival, Trexler Ilonával, Dávid Dezsővel, Bérces Magdival dolgoztam együtt, persze voltak utánunk következő fiatalok, akinek egy része elhagyta az osztályt.

A gasztroenterológiai specializálódás Zsembery Dezsőnek köszönhető?

Egyértelműen. Valamilyen módon hozzájutott akkor a Magyarországon nagyon újnak számító fiberoszkóphoz. Ő a pesti Mávkórházból került Dorogra, ahol egy Volf Rózsa nevű tanárnő már merev gasztroszkópokkal dolgozott, és egy ilyen műszert meg tudott szerezni. Ezt alkalmazta, és erre ráépítve szerezte meg az első fiberoszkópot. 2 és fél éves orvos voltam, amikor Dezső bácsi egy reggel szólt, hogy a mai fiberoszkópiás vizsgálatot egyedül fogom végezni. Ez számomra végtelen megtiszteltetés volt, és mint fiatalnak óriási lendületet adott. Tudok ma is olyan főorvost, aki elzárja az eszközt, csak ő haszálhatja.

Egy nap behívatták Tatabányára, ahol még endoszkópos tevékenység nem volt, és el akarták venni Tőle a nehezen beszerzett eszközt. Felhívott, és megkérdezte a véleményemet. Ez nagyon jellemző volt Rá. Én is arra inspiráltam, hogy ne adja oda. Ő addig szívóskodott, mai szóval élve lobbyzott, míg végül az Olympus GFB Dorogon maradt. Ezt követően a bánya hathatós segítségével egy igazi megyei endoszkópos centrumot alakítottunk ki, élenjártunk az endoszkópos vérzéscsillapítások megvalósításában, az epeúti diagnosztikában, és az akkori kornak megfelelő színvonalú endoterápiában. Ez egy jó alap volt nekem, melyet Esztergomban magasabb szintre tudtam emelni.

A gasztroenterológia mellett a nephrológia lett Dorog másik fő profilja.

Ez is, mint minden akkoriban, ismeretségen múlt. Zsembery Dezsőnek évfolyamtársa volt Pintér Főorvos Miskolcon. Kértem, hogy protezsáljon be nála. Felhívta telefonon, és egy hét múlva már Miskolcon tanultam a nephrológiát. Később kialakítottunk egy peritoniális dialízis központot. Nagyon kevés ilyen ellátóhely volt akkor az országban. Még Nagykanizsáról is hoztak hozzánk betegeket. Erre az alapra épült fel később az esztergomi művese állomás, a megye első nephrológus szakorvosai is Dorogon képződtek.

Hogyan élted meg, hogy a dorogi kórház felszámolásra került, hisz látható volt a fokozatos centralizálás? Esztergomba került a szülészet-nőgyógyászat, a sebészet, és később a belgyógyászat is, majd a reumatológia.

Nehéz volt szembe nézni, de láttuk, hogy a bánya gyengülésével nem tartható, hogy a kórház továbbfejlődjön. Már a ’80-as években is belátták az illetékesek, hogy 8 km-re egymástól két azonos színvonalú kórház fenntartása lehetetlen. A bánya vezetői szóltak, hogy nem tudnak már a korábbi szinten támogatni minket. Azt a kórházat, ahol én születtem, sőt, ahol a főorvosi szobám volt, az volt egykor a szülőszoba, azt fájó szívvel hagytam el. Megmondom őszintén, fenntartással jöttem Esztergomba, ismeretlen volt a közeg, Tőrös Péter mondta mindig, hogy meg fogom még bánni a váltást – Ő dolgozott Dorogon, és úgy tudom, nagyon szerette az ott jellemző mikromilliőt.

A másik, életedben meghatározó személyiségről is ejtsünk szót, Szontagh Csaba volt, aki igazgató-helyettesnek hívott maga mellé.

1993-ban hívatott. Még nem voltam osztályvezető, és felkért, hogy legyek a helyettese. Igazság szerint erre soha nem gondoltam. Ugyanakkor szerettem olyan pozícióban lenni, ahol az ötleteimet meg tudom valósítani, de nem mondtam rögtön igent. Két nap gondolkodási idő után fogadtam el a felkérést. Ez egy új világ megnyílását jelentette, és együtt kezdtük kialakítani azt a stratégiát, melynek végső megvalósítását láthatjuk ma. Nagy generációváltás történt az esztergomi kórházban, és volt egy óriási rekonstrukció is. Természetesen számos konfliktusom is volt, ezeket nem szerettem, ezek a vezetői munka része. Rágódtam egy-egy döntésen, próbáltam azt minden oldalról megvilágítani magam előtt is, bizony előfordult, hogy éjszakákat nem aludtam miattuk. Az elmúlt 15 évben többször kellett olyan határozatot hoznunk, amely valakinek hátrányos volt. Ezek empátiás készséggel rendelkező embert – márpedig én ilyennek vallom magam – mindig frusztrálnak.

Szontagh Csaba halála után többen pályáztunk az igazgatásra, nem nyertünk. Ezt hogy élted meg?

Nem akartam pályázni. Szontagh Csaba lemondása után megkérdeztem Őt, és azt mondta, erkölcsi kötelességem a pályázás, nem fogom megkapni, de be kell azt adnom. Sokan pályáztunk, legkevésbé gondoltam, hogy Sólyom Olimpia lesz a győztes. Osvai László, Berbik István előttem akkor esélyesebbnek tűntek.

Most a kórház orvosigazgatója vagy, az utóbbi 10-15 évben mindig vezető pozícióban voltál. Mennyire változtatta ez meg az emberi kapcsolataidat?

Megváltoztatta. Az első időben rosszirányban. Főleg 1998 és 2000 között. Nem lehetett szétválasztani a hivatalos és a nem hivatalos intézkedéseket. Bizonyos esetekben korábbi munkatársaimnak nemet kellett mondani. Ez sosem váltotta ki a szimpátiát. Zűrös volt a kórház anyagi helyzete is, ez is rengeteg kapcsolat-változást eredményezett. Szerettünk volna adni, de nem volt miből. Érdekes viszont, hogy az utóbbi 4-5 évben kedvező irányú változásokat észlelek. Megváltozott a stílus. Már nem a „műtőhíradó”-ban hallani csak az igazságokat, hanem szemtől-szembe is. És ezt el tudom fogadni. Azt például, hogy Jankovich Mihály, aki a barátom, odamond nekem dolgokat, amiben igaza van, de szemtől-szembe teszi, aztán elmegyünk közösen síelni. Ez a normális. Úgy érzem, most jó irányba tartanak ezek a kapcsolatok, ismét felépülnek a korábbi megromlott barátságok.

Amikor megy a szekér az országnak, városnak és a kórháznak is, akkor hálás dolog vezetőnek lenni. De most nem ez a helyzet.

A társadalom összes szennye lecsapódik a vezetőkre. Továbbra is az a baj, hogy jogbiztonság nincs. Ha átnézzük például az utóbbi három év intézkedés-halmazát, megállapíthatjuk, hogy aki erre tervezni tud, az előtt megemelem a kalapom. A vezetők legnagyobb problémája a pénztelenség. S mind ezeket a problémákat lefele is el kell tudni adni. A beosztottakat jogosan a saját életük alakulása érdekli igazán. Nehéz ezt úgy megoldani, hogy a vezetőben ne ellenséget lássanak. A tulajdonos is millió problémával terhelt, és szeretné, ha intézményeiben nyugalom lenne. Ezt a helyzetet kellő tapasztalat nélkül lehetetlen feloldani. Arra azért büszke vagyok, hogy az új évezredben megbízottként én vezettem át a kórházat.

Ugyanakkor egy ilyen gazdasági környezetben az esztergomi Vaszary Kolos Kórház a szakmaiságból lényegében semmit sem adott fel. Ha csak a Te szakmádat nézzük, a II. belgyógyászati osztályod elsők között van az országban.

Ehhez jó munkatársak kellenek. Szontagh Csabának is az volt az alapelve, hogy a szakmaiság soha ne sérüljön. Ezt próbáljuk követni most Sólyom Olimpiával is. A gasztroenterológiát tudtam fejleszteni, a szakmai Kollégium mellém állt, vezetőségi taggá választottak, tagja lettem a Belgyógyászati Szakmai Kollégiumnak is, így hozzájutottam olyan forrásokhoz, amivel tudtam egy emelt szintű gasztroenterológiát működtetni. Nagyon jó, hogy az esztergomi sebészet is nyitott gasztroenterológia-irányban, és így teljes definitív ellátást tudunk a betegeknek nyújtani.

Végezetül a jövőről. A Fiad is itt dolgozik az osztályodon. A mai világban szokatlan, de tanúsíthatom, hogy ez semmiféle konfliktust nem jelent. Szóval a kórház, vagy ha úgy tetszik, a Fiad jövőjéről is beszéljünk.

A kórház jövője, ha nagy finanszírozási változás nem áll be negatív irányba, akkor úgy érzem biztosított. A sok telephelyes, szétszórt, gazdaságilag ráfizetéses egységek kerítésen belülre kerültek, és egy viszonylag modern kórháza lett a városnak, melyben az ideg-elme pavilonon kívül 20 évig komoly beruházást nem kell eszközölni. A szakmai jövőt belgyógyászat vonatkozásában kialakultnak tartom. Többek között a manuális részben is 2 éven belül generációváltás lesz, az új főnökök remélem, folytatják azt az aktív traumatológiai és sebészeti szemléletet, amit Hermann Károly és Jankovich Mihály képviseltek, mert egy kórház életében borzasztóan fontos a nyugodt, megbízható, operatív háttér. Az, hogy a fertőző és a bőrosztályt megszüntettük, és a szem-gégét mátrixban üzemeltetjük, valamint átalakítottuk a gyermekellátást, azt gondolom jó döntés volt, amit az élet visszaigazolt. Családi vonatkozásomat illetően nagy büszkeség számomra, hogy a fiam is orvos. Amikor arról volt szó, hogy a végzés után hova kerüljön, sokat beszélgettünk. Mindig az volt a véleményem, hogy a belgyógyászat az alapszakma, és az után kell továbblépni. Megbeszéltük, hogy ha el tudjuk választani a személyes és a munkahelyi dolgokat, amit más vonatkozásban máskor is mindig megköveteltem, akkor az orvoshiányt is figyelembe véve jöhet Esztergomba. Az élet talán megadta a választ a kezdeti kérdésekre. Az osztályunkon nincs kivételezés, ezt Ő nem is igényli. Azt gondolom, a kórház is jól járt vele. Amikor ezt mi ketten eldöntöttük, akkor minden orvoskollégát megkérdeztem, és elfogadták Őt. Ma már második szakvizsgájára készül, szakmai kérdésekkel már ritkán keres meg, úgy gondolom, sikerült azokat a szemléletbeli dolgokat átadni neki, amelyeket szerettem volna. Most már önálló, felnőtt életet él.

Köszönöm a beszélgetést.

Osvai László dr.