Beszélgetés dr. Hermann Károly Főorvos Úrral

Dr. Hermann Károly hozta létre Esztergomban a baleseti sebészetet és magas szintre fejlesztette. Közel 35 ezer műtétet áll mögötte. 30 évig vezette a Vaszary Kolos Kórház Traumatológiai Osztályát. 2008. július 1-től nyugdíjba vonult.

Milyen érzés volt utoljára kijönni a műtőből, kiüríteni a szobád, és levenni az ajtódról a névtáblád?

Nem volt olyan nagyon nehéz. Tavaly óta készültem rá. Amikor a kórházba önkormányzati biztos érkezett én már a 65. évembe jártam. A biztosok más kórházakban a 62 évnél idősebb vezetőket nyugdíjba küldték. Akkor elkezdtem pakolni, dobozoltam a holmijaimat. Meglepetésemre az Önkormányzati Biztosunk tudta ,hogy ezzel nem ér el gyors megtakarítást, így maradhattam. Mire eljött az idő én felkészült voltam.

Formailag még lett volna néhány hónapod.

December végéig még maradhattam volna, de úgy döntöttem, hogy július 1-vel abbahagyom. Az egészségi állapotom nem a legjobb. Tavaly nyáron is csak 2-3-an voltunk rendszeresen az osztályon. Ez már túl nagy szellemi és fizikai erőnlétet igényelt, amit az idén már nem mertem vállalni. Így átadtam a stafétabotot fiatalabbnak, aki jobban bírja ennyi emberrel is, és talán hoz egy kis lendületet az osztály életébe.

Beszélgessünk a múltról, és kezdjük ott, hogy valamikor az Erkel színházban kezet fogtak veled, és elhangzott az „orvossá fogadom” mondat. Mennyire sikerült megfelelned a kezdetekkor magad elé tűzött céloknak?

Sikerült mindent megvalósítanom. Nagy világmegváltó terveim soha nem voltak. Pesti nőgyógyászati állás helyett választottam a traumatológiát. Úgy érzem egyébként, hogy az élettől, amit akartam, mindent megkaptam. Ha nem teljes életet akartam volna élni, ha csak a szakmával foglalkoztam volna, akkor elégedetlen lennék. Akkor az ember kandidatúrára vagy professzorságra vágyik. Nekem ilyen álmaim soha nem voltak

Miért választottad a traumatológiát?

Szerteágazóan foglalkoztattam már korábban is a kezeimet, mindig fúrtam, faragtam. Talán ez állt a döntésem mögött. Átmenetileg, 6 hónapig az Országos Traumatológiai Intézetben dolgoztam, majd Láng Mihály főorvossal Hatvanban folytattam a pályafutásomat. Akkoriban még a baleseti sebészeteken a konzervatív kezelés volt túlsúlyban, de fokozatosan elindult az operatív terápia térnyerése. Ezt a fejlődést végigéltem, végigdolgoztam Hatvanban, majd Esztergomban. Mára, annyira kifinomult, kidolgozott technikák vannak minden törésre, hogy legközelebb valami nagy felfedezés hozhat ismét ugrásszerű változást. Például egy szuper csontragasztó feltalálására, vagy olyan szeg kitalálására gondolok, ami elég erős, hogy összetartsa a csontokat, de saját magától felszívódik.

Miért Hatvanra esett a választásod?

Pesten a Benedek osztályon csak átmenetileg volt helyem, és az orvosi gárdarövidesen különböző kórházakba került főorvosként Láng Mihályt a hatvani kórházban kialakított új traumatológiai osztály vezetésével bízták meg, Őt követve mentem Hatvanba, ahol lakást is ígértek.

Láng Mihályra hogyan emlékszel vissza?

Nagyon szépen, jól és eredményesen operált, különösen kezet. Hamar megtanultam tőle a kézsebészetet és mindig is szerettem operálni ezt a területet. A kézre különösen vonatkozik, hogy csak úgy lehet operálni, ha az operatőr az anatómiával tökéletesen tisztába van. A hatvani éveim nagyon kellemesen teltek el. Főnököm minden lehetséges továbbképzésre elküldött. Részt vettem pl. azon az első német nyelvű AO képzésen, ahol az operatív töréskezelések alapjait tanították a szakmában a legjobb nyugati professzorok. Én voltam az egyetlen segédorvos a sok főorvos között. Sokat operálhattam és persze sokat kellett ügyelnem is. Éveken keresztül a havi 10 ügylet mellett 6-7 szuper jutott rám.

Mégse lettél a főorvosod utóda!

Láng Mihály fiatalon 58 éves korában meghalt. Akkor 8 éves orvos voltam, így utódként szóba sem jöhettem. Ő arra tanított, hogy a traumatológus szövetkímélő legyen. Ellentétben a közvéleménnyel, akik azt hiszik, hogy a csontok helyretétele hatalmas erőkifejtéssel ját, az igazság az, hogy a traumatológus a csonttal ugyanolyan finoman bánik, mint bármely más szövettel. Főnököm halála után az új osztályvezetővel is baráti kapcsolatom volt, de Ő kicsit más iskolát képviselt.

Hogyan kerültél Esztergomba?

Esztergomban 1978 júniusára érett meg a helyzet, hogy egy 21 ágyas traumatológiai részleg létesüljön. Elég sokan érdeklődtek, de a feladatot látva sokan meghátráltak meghátráltak.

Esztergomban addig nem volt traumatológiai ellátás?

Esztergomból az operatív megoldásra várókat Tatabányára vagy Budapestre küldték. Emlékszem, amikor egyetemistaként jártam a kórházban, akkor az idős csípőtáji töröttekre még medencegipszet helyeztek fel. Mátyus főorvos úr változtatott ezen, de az ő idejében sem volt traumatológiai műtét az osztályon, csak szakrendelői szintű ellátás történt.

Nem kis bátorságra vall, hogy elvállaltad a semmiből egy részleg létrehozását.

Nagyon fiatal voltam és ez vakmerőséggel is szokott párosulni. A feladat megfogott, egy osztály alapjainak lerakásánál már jelen voltam. Amikor kineveztek 36 éves voltam. Sok barátom - pl. Sárváry professzor, aki most a Traumatológiai Tanszék professzora – örült annak, hogy végre lesz egy lendülettel teli fiatal vezető, és szurkoltak nekem. Az indulás óriási energiákat igényelt. 6 hónapig katonai és egészségügyi raktárakat jártam végig. Szerencsém volt a kórház gazdasági igazgatójával is. Vörös László igazgató úr, igazi pénzügyi szakember volt. Összehozott minden olyan emberrel, aki segíthetett, és az esztergomi és környéki vállalatok vezetői segítettek is. A kitartásom végül is meghozta a gyümölcsét. Sikerült 2-3 év alatt a részleget felszerelnem a legkorszerűbb műszerekkel.

Egyedül jöttél, nem hoztál senkit magaddal. A sebészeket kellett elcsábítanod a részleg beindításához!

Nem volt csábítás. A részlegen már idejövetelem előtt betöltötték a statusokat,csak a vezetői hely volt üres. Teleki Balázzsal és Perényi Istvánnal kezdtem, először ők látták meg, hogy a baleseti sebészeten gyönyörű dolgokat lehet véghezvinni, hiszen minden törés más, minden sérült más és más. A hasi sebészet egysíkú. A laparascopia megjelenéséig a sebészet 100 éve állóvíz volt. A műtéteket mind kitalálták már.

Milyen volt a viszonyod Mátyus Lajos főorvossal?

Mátyus főorvosnak nagyon sokat köszönhetek. Kitűnő manualitású sebész volt. A traumatológiai műtétek is érdekelték, sokszor asszisztált nekem,és több csontműtétet is végzett. Még a fiatalok nem lelkesedtek annyira egy-egy lábszár lemezes synhesis elvégzéséért mint ő. Zseniális volt. Más osztályok vezetői rendszeresen konzultáltak vele egy-egy súlyos eset kapcsán. Sok mindent köszönhet neki a kórház. Az általa beindított intenzív az akkori kor szintjén nagyon jól működött. Az orvosait szakmai fejlődésre késztette, az egyik gyereksebészetből, a másik érsebészetből szerzett szakvizsgát. Az egész kórház egy expanzív szakban volt. Azt mondhatom, egy szerencsés kórban tudtam részleget beindítani.

Mikor lett a részlegből osztály?

1995-ben, de ez csak egy szervezési kérdés volt. A gyakorlatban semmiféle változást nem hozott, szakmailag előtte is önálló volt a részleg, saját orvosokkal, műtővel és szakdolgozókkal.

De időközben megváltozott a szemlélet és a baleseti sebészet elismert helyére került.

Igen. A baleseti sebészet forgalma megsokszorozódott, a sérültellátás eredményei is kivívták az elismerést.

Úgy tudom a traumatológiai szakvizsga már nem ráépített szak?

A traumatológus-ortopéd szakvizsgát már alap szakként is meg lehet szerezni. Angol-szász mintára csontsebész lesz a traumatológusból.. Nem nagyon értek ezzel egyet, de én régi iskolán nőttem fel. A balesetet ért sérült az egészen más, mint pl. egy fejlődési rendellenességű vagy egyéb okból mozgáskorlátozottá vált ember. A traumatológus azonnal dönt, nincs idő felkészülésre, és sokszor nem egy terület sérül, hanem esetleg több szerv is. Amikor Esztergomba jöttem még a koponya sérülteket is mi láttuk el, mert a megyében egyedül Leel-Őssy professzor úrék végeztek carotis angiográfiát. Aztán a CT, MR és idegsebészeti osztályok megalakulásával ez kikerült a feladatkörünkből. Mellkast is operáltunk, több szívszúrásos beteg műtétére emlékszem. Az akut beavatkozásokat természetesen ma is ellátjuk. A fiataljainknak azonban az ellátási repertoárjuk óhatatlanul beszűkül, és amit még problémának látok, hogy a specializálódás korában egyre feleslegesebbnek tűnik a fizikális vizsgálat, pedig az nem veszíthet fontosságából. Ez persze nem csak a traumatológiára vonatkozik.

Beszéltünk a 80-as évek expanzív tendenciájáról, mely nem csak a traumatológiát, kórházunkat, de a magyar egészségügyet jellemezte. Hol fordult meg ez a tendencia, és miért? Hogy jutottunk a mai helyzetünkbe?

Az expanzív szak azért volt lehetséges, mert minden szakma ugrásszerűen fejlődött. Korszerű vizsgálati módszerek terjedtek el ( CT,MRI, laparascopiás, endoscopos műtétek…)Aztán ezek lerövidítették a kórházi kezelések idejét és óhatatlanul ki kellett derüljön: Magyarországon sokkal több ágy van a szükségesnél. A baj az volt, hogy a csökkentést tervszerűtlenül hajtották végre.

Az ágyszám csökkentések, a racionalizálás egyben spórolást és ésszerűsítést is jelenthetnének, mégsem ezt látjuk a magyar egészségügyben.

Pedig vannak szakpolitikusaink és a szervezéssel foglalkozó szakembereink. Nekik kéne utánaszámolni. Mint kívülálló laikus csak egy példát mondanék. Amikor az osztályon áttértünk az artroszkópiára, és a korszerű módszerekre melyek a kórházi ápolási napokat lényegesen lerövidítette, a főorvosi értekezleten önként lemondtam 6 ágyról az urológia javára, a kórház érdekét szem előtt tartva. Nem sok követőm akadt!

Mennyire érzed elismertnek a traumatológia munkáját kórházunkban?

Nem panaszkodhatok. Régen a szponzoroktól nagyon nagy segítséget kaptunk, ezért minden fontosabb műtétet előbb végeztünk el, mint a megyei osztályon. Persze ezekhez az eredményekhez olyan kollegák kellettek, akik hajlandók voltak adott esetben megtanulni az új műtéti eljárásokat. 30 évig vezettem az osztályt. Voltak sikeres és kevésbé sikeres időszakaink. Elismertségünk úgy hiszem megfelelő.

Nem csak lokális érdekeket tudtál képviselni, hisz emlékszem ügyeleti rendszert dolgoztál ki és sürgősségi osztályról voltak elképzeléseid.

A központi műtőszolgálatot én szerveztem meg, azóta is működik. A központi gyógytorna és a baleseti utókezelő megszervezése és beindítása is az én nevemhez köthető. Sürgősségi osztály kialakítására is voltak terveim. Az idő engem igazolt, remélem a nemrég beadott kórházi pályázat eredményes lesz.

Milyen volt a viszonyod a menedzsmenthez?

Általában minden igazgatóval voltak konfliktusaim, mert én az osztály érdekeit néztem, ők meg a kórházét. Ez a kettő nem mindig egyeztethető össze. Ha ezek a konfliktusok nem mérgesednek el, és nem képezik sértődöttség alapjait, akkor kívánatosak is lehetnek. Ahogy kezdtem öregedni, ezeket a konfliktusokat egyre nehezebben vállaltam fel. Ez is arra ösztönzött, hogy az osztály érdekében egy fiatalabb, lendületesebb vezetőnek adjam át a helyem.

Mennyire tudtál csapatot építeni és mi lesz velük utánad?

A jövőt nem tudom megjósolni. A kollégáimra nagyon büszke vagyok. Mind nagyon tehetséges. Követelmény volt a jeles szakvizsga. Szeretik a hivatásukat, és nagyon jól operálnak. Ezért is támogattam Hámori Zsolt pályázatát. A tanítványaim közül azt gondolom, hogy bármelyik alkalmas lesz főorvosnak. A traumatológiákon mindenhol nagy az orvosfluktuacio, sok az üres orvosi állás. A pénz kevés, a munka megfeszítő, kimerítő. Nyugaton is hiányszakma a mienk, az út szabad nyugatra, a kísértés nagy, az orvosaim mégse mentek el!

Mennyire készültél fel a nyugdíjas éveidre?

Valamikor régen mindig haragudtam, amikor a piros lámpánál állva azt láttam, hogy ki megy át a tilosban: a mozgássérült és a nyugdíjas. Felháborodtam, azon hogy pont ők sietnek. Mostanában – reggel elhatározom, hogy 8-10 dolgot megcsinálok, délutánra kiderül, hogy még csak 4-et tudtam le. Ott állok a piros lámpánál, és már nekem is eszembe jut, át kéne menni…. 10 évre van tervezett munkám, a házamban, a kertemben, de azért sok másra is lesz időm. Ültem a napokban, egy kényelmes székben és az orrom előtt lezajlott egy roppant gyors jelenet. Egy pók ereszkedett le elém egy szálon és abban a pillanatban egy légy megtámadta és megölte. Eszembe jutott egy régi rádiójáték, melynek ez volt a története: a szobában egy férfi ül és a sarokban egy pók meg egy légy. A férfi hall egy hangot: Segítség! Segítség! Rohan a férfi és agyonüti a pókot, abban a hitben, hogy a légy kért segítséget. Döbbent csend következik, és nem hallja már a hangot. Valóban van egy olyan légyfajta, amely megöli a pókokat. Ezt most én is láttam. Láttam, mert volt időm megfigyelni a dolgokat. Sok mindent szeretnék még megfigyelni!

Nem akarod ezeket leírni?

Nem! Ma mindenki memoárokat ír. Nincs indíttatásom az írásra. Bár fiatal koromban éveken keresztül jártam irodalmi színpadokra előadni, és mint minden humán tagozatos középiskolás írtam verseket és novellákat. Amikor belemélyedtem az orvoslásba felhagytam ezekkel a próbálkozásaimmal, de az irodalom szeretete változatlanul megmaradt.

Emlékezzünk egy kicsit a fehérkesztyűs kézfogás előtti időkre is!

Pilisszentivánon születtem. Nagycsaládban nőttem fel, 3 testvéremmel. Nem dőzsöltünk, az alapvető dolgaink meg voltak. A Habsburg-Magyar Monarchia minden vére folyik az ereimbe, a délszlávtól a németig, ezért aztán a toleranciám nagyon nagy. A családomban is ez volt a megszokott.

Miért választottad az orvosi hivatást?

A humán tudományok talán közelebb álltak hozzám, annak ellenére, hogy középiskolásan matematika versenyt nyertem, 14 éves koromban I. o.-ú sakkozó voltam. Matematika tanárom, aki harmadikos koromban disszidált, matematikai pályát tanácsolt.. De nem éreztem magamban az átütő tehetséget. 1961-ben elsőre felvettek az Orvosegyetemre.

Egyetemi éveid milyen nyomot hagytak benned?

Akkoriban nagyon jó egyetemi oktatóink voltak. Straub F. Brúnóra már kevesen emlékeznek, de borzasztó jó előadásai voltak. Hozzá kötődik a következő történet: Egyik vizsgánál azt mondta: - Gyerekek, le kell mennem Pécsre, hárman jelentkezhetnek, akik beférnek az autómba. Aki útközben nem tud, azt kirakom, úgy megy haza, ahogy tud. Aki legalább 2-re tudja az anyagot, az három napig vendégem Pécsett. Az első vizsgázót Pest, a másodikat Pécs határában tette ki, de a 3. Pécsett élvezte az édes életet három napig. Akkoriban a bölcsészkar is nagyon jó volt. Többször átjártunk oda előadásokat hallgatni.

Hová lettek ezek a nagy tanító egyéniségek?

Valószínűen ma is vannak hasonló egyéniségek az egyetemeken. Sőt, néha a környezetünkben is előfordulnak.

A politika mennyire befolyásolta az életedet?

Nem befolyásolta, bár párttag voltam. Fiatalon utazhattam nyugatra, és ott nem csak azt láttam, hogy egy réteg nagyon jól él, hanem a Szajna partján a dobozok közt élőket is. Ez nálunk akkor még elképzelhetetlen volt. A szociális érzékenységem mindig is nagy volt. Azt szoktam mondani: az emberi szervezetet tanultam, ami zseniálisan van felépítve. Ha gondolkodsz az agyad, ha emésztesz a bélrendszered, ha futsz az izomrendszered kap több vért. Ha nagy baj van, akkor csak a központi területek. Egy ilyen társadalomról fantáziálok. Jelenleg nincs meg az összhang! Egy olyan tökéletes lény, mint az ember nem tudott egy tökéletes társadalmat kifejleszteni eddigi története során!

Hosszú nyugdíjas éveket kívánok egészségben! Köszönöm a beszélgetést!

Osvai László dr.