A SEBÉSZET RÖGÖS ÚTJA A DIADALIG

A sérülések ellátása a legősibb gyógyténykedések egyike, ezt bizonyítják a paleopatológiai csontleletek, a barlangi rajzok, az egyiptomi papírusztekercsek és a mezopotámiai agyagtáblák hieroglifái. Nem utolsósorban a még civilizáció-mentes körülmények közt élő természeti népek (busmanok, pápuák, stb.) ismert szokásai, valamint a népi gyógyászat gyűjtött emlékei.

A görögökkel kezdődő szakszerűség először Homérosz halhatatlan eposzaiban olvasható: „mert hiszen egy orvos vetekedhet száz daliával, nyílvesszőt ha kivesz és flastromot rak a sebekre.“ Hellén díszedényen megcsodálhatjuk Achillest, aki Trója ostrománál bekötözi Patroklosz combján a vérző felületet. Hasonlót láthatunk egy szkíta aranyvázán, a fáslizás plasztikus ábrázolását a nomád ötvösművészet eme remekén. A Hippokratész nevével hitelesített fénykorban az egyetemes medicina keretéből már kezd kiválni a kirurgia, hiszen a híres esküszöveg szerint „a művészetét őrző medikus“ nem végez pl. kőműtétet, meghagyja azt a kézműves lithotomusoknak. A hippokratészi medicina tehát elsősorban belgyógyászati jellegű, tüneteket leíró és tapasztalat alapján gyógyító gyakorlat, amelynek magas erkölcsisége mindmáig mérvadó.

A sebészet viszont főleg a harcosokat kísérő mesterborbélyok feladata lett, gyér anatómiai ismeretekkel, ám elég látványos eredményekkel.

A rómaiaknál a nagy rendszerező Galenosz (maga is görög volt és Marcus Aurelius kortársa) a sebészt nem sorolja az orvosok közé. Mivel embert soha nem boncolt, morfológiája spekulatív és sematikus. Vitathatatlan szaktekintélye és sejthető kapcsolata a korai kereszténységgel viszont alkalmassá tette műveit a középkori skolasztikus kanonizálásra. Az ókor sebészeti ismereteit elsősorban az arab szerzők (Avicenna, Abul-Kászim) mentették át az Újkorba. Antyllosz érlekötési technikáját szinte újra fel kellett fedezni. A Római Birodalom bukása után kialakult kolostori medicina nem idegenkedett a sebészi ténykedéstől. A Monte Cassino-i apátságból szétsugárzó bencések, majd a Salernoi Iskola empirikusai a gyógyítás eme ágát is gyakorolták, mígnem az 1163-as tours-i zsinat az „egyház irtózik a vértől“ (Ecclesia abhorret a sanguine) szentenciájával eltiltotta őket a sebészkedéstől. Az arra rászorulók mégsem maradtak ellátatlan. Egyrészt az istenhátamegetti helyeken senki nem ellenőrizte a medicina pastoralist tanult papok ténykedését, másrészt a kialakuló egyetemi képzés (Párizs, Bologna, Montpellier) már biztosított bizonyos világi munkamegosztást. Az orvosok a medicina klasszikusainak könyvei alapján gyógyítottak, míg a manuális szakmák (sebészek, felcserek, kőmetszők, hályogműtők, fogászok) céhekbe tömörülve tevékenykedtek. A szülészet egyelőre a bábák privilégiuma maradt.

A XII. századi mélyponttól kiindulva értjük meg igazán, hogyan lett a sebészet a XIX. században a medicina legsikeresebb disciplinája. Közben akadtak magányos óriások, főleg a latin utódállamokban. Ilyen volt a XIII. szekulumban Henri de Monedville, aki túllépett boncolásai révén a galenoszi anatómián. Felismerte a sebellátás tisztaságának előnyeit, nem vallotta a „pus bonum et laudabile“ (a genny jó és dicséretes) klasszikus elvét. Guy de Chauliac, az avignoni pápák és a XIV. század legjelentősebb orvosa megírta a „Chirurgia Magna” című művét, amely hosszú ideig a sebészet kézikönyve maradt. Technikájában tökéletesebb, mint Mondeville, viszont szemléletében konzervatívabb. A felcser fogalma német nyelvterületről származik (Feldscher, hadi borbélysebész). A Gutenberg-galaxis első kirurgiai csillagaként 1497-ben jelent meg H. Brunschwig: „Wund-Artzney“ című könyve, majd 20 év múlva H. von Gerssdorf hasonló munkája. Mai szemmel inkább ijesztő illusztrációkkal mutatja be a korabeli sebellátást, illetve végtag-amputációkat. Kiegészítve a buzogány okozta koponya horpadások, valamint a kínzóeszközökre emlékeztető sebészeti „műszerek“ reprezentálásával.

A nagy reneszánsz mecénás pápa II. Gyula udvari orvosa: Giovanni Vigo azzal a merész ötlettel állt elő, hogy a lőtt és vágott sebeket forró olajjal kell kiégetni. A vérzés csillapítására, valamint a méregtelenítésre. Az Újkor elején viszont ez volt a „fenékküszöb“, ahonnan már csak feljebb lehetett lépni.

A mai értelemben vett sebészet első korszakos dátuma: 1543. Ekkor jelent meg Vesalius anatómiája, amely már elég pontosan mutatta az emberi test topográfiai konstrukcióját. A nagy vallon és tanítványai: Fabricio ab Acuapendente, Falloppio, a bonctan mellett a sebészetet is előadták a pádovai egyetemen. A vesaliusi iskola ellenlábasa, a párizsi Dubois-Sylvius professzor védőszárnyai alatt születtek meg a funkcionális kirurgia szemléletváltó eredményei. Francia földön, egy egyszerű felcser zsenialitása révén. Ambroise Paré (mert hisz róla van szó) az 1536-os Piémonte-i ütközet után már nem használt forró olajat a „méregtelenítésre“. Sőt azt tapasztalta, hogy a rózsaolajas-tojásfehérjés kötés alatt a sebek jobban gyógyultak. Tehát a kiégetés szükségtelen és fájdalmas. Vérzéscsillapításra pedig jobb az ér lekötése, a ligatura, amelyet Antyllosz után újra felfedezett. Az amputált végtagok pótlására kitűnő és szellemes protéziseket szerkesztett. Műtétnél ügyelt a tisztaságra, tökéletesítette a trepanáció technikáját. Szorgalmazta a férfiak bevonását a szülészetbe, elsőként alkalmazta a lábrafordítást. Latinul nem tudott, így műveit anyanyelvén írta. Gyakran hangoztatta: „Je le pansay et Dieu le guarist“, vagyis „én kezeltem, Isten gyógyította meg”. Mindezek csak fokozták népszerűségét. Fura, hogy a sebészet megszületése egy felcser nevéhez kötődik.

A következő században sebészeti szempontból is legfontosabb felismerés a vérkeringés mechanizmusának tisztázása (Harvey, 1628.). Gazdagodtak a mikromorfológiai ismeretek, Malpighi felfedezte a kapillárisokat, a Napkirály udvari orvosa megpróbálkozott a vérátömlesztéssel. A sebészeti összegző mégis Fabricius von Hilden, a düsseldorfi herceg udvari felcsere.

A XVIII. század már megalapozta a romantikus kor kirurgiájának diadalútját. Évezredes mellőzés után a sebészet főleg Franciaországban kezdi betölteni a medicinán belüli helyét. Közismerten hozzájárult ehhez a XIV. Lajoson végzett sikeres végbélsipoly műtét. Majd 1731-ben megalakult a sebészet Királyi Akadémiája. A jeles seborvos Jean Louis Petit felismerte, hogy mesterségesen előidézett hashártya-letapadás után az epekő kívülről veszélytelenül eltávolítható. Megszerkesztette a tourniquet eszközt az érleszorításra. Elkülönítette az agyrázkódást az agynyomás tünettanától. elsőként alkalmazta sebészeti fájdalomcsillapításra az ópiumot. Petit már valóban seborvos volt. A francia sebészeti akadémiával egyidőben Frigyes Vilmos porosz császár megalapította a berlini Charité kórház katonai sebészetét, Angliában a borbély-sebészek céhétől elkülönült a Sebészeti Mesterség és Tudomány Testülete, majd a Habsburg-monarchiában II. József életre hívta a sebészképző Josephinumot. A szigetországban Cheselden, Pott és a Hunter-fivérek garantálták a színvonalat, a kontinensen P. J. Desault munkássága a mérvadó. Az egyszerű kulcscsonttörést még ma is az ő módszerével rögzítik. Zseniális tanítványai: a sebésznek indult, de a modern patológiát megteremtő F. X. Bichat, utóda egyben G. Dupuytren, a beleken új passzázst létesítő enterotom műszer megszerkesztője. Nevét inkább a tenyérbőnye zsugorodásról ismerik.

Döntő volt a nagy francia forradalom nyomán az „École de Santé“-szerű orvosképzés bevezetése, vagyis a sebészet integrálása a medicinába. A revolúciós és napóleoni idők jeles kirurgusa, az igazán hadisebész D. Larrey szervezte meg először, hogy a sebesülteket ne másnap, hanem már csata idején szedjék össze. Őmaga a Borodino-i ütközet napján többszáz amputációt végzett, a mínusz 20 fokos hideg ellenére. Új csonkító eljárásokat, így a csípő- és vállizület kiízesítését oldotta meg, máig elfogadott módon. Érzéstelenítésre havas jeget használt. Elkísérte a „kis Káplárt” Waterloo-i végzetéhez. Angol oldalon a fiziológus és sebész Ch. Bell irányította az ellátást.

Cooper az érlekötések és sérvműtétek mestere volt. Csonttöréseknél a francia Velpeau dextrin, enyv és vízüveg keverékkel végezte a rögzítést, holott a holland Hendriksz már 1814 óta használta a sokkal alkalmasabb gipszet. A belga katonaorvos Mathysen pedig mullpólyára szórva vezette a gyakorlatba.

A berlini Charité falai közt a plasztikai sebész Dieffenbach az iskolateremtő mester. Utóda: Langenbeck bevezette a finom fémszálas varrást, amelyet az amerikai Marion Sims alkalmazott először az operatív nőgyógyászatban. A német Middeldorf a galvanokausztikás vérzéscsillapítás kezdeményezője. Az említett nevek, valamint Strohmeyer, Little, Delpech és Péan munkássága révén a sebészet addig soha nem képzelt beavatkozásokat tett lehetővé.

Mégis hiányzott két fontos feltétel a sokat emlegetett diadalhoz. Eddig főleg Franciaország, Anglia és Németország játszotta a főszerepet, az új fejezet megnyitásához azonban már Amerika is hozzájárult és hát hazánk, a Habsburg-birodalom keretében.

Igaz, a kitűnő vegyész Davy szigetországi otthonában állította elő a kéjgáznak keresztelt nitrogénoxidult, karrierje mégis az Újvilágban kezdődött. Előtte egy Long nevű sebész már 1842-ben végzett éternarkózisban műtétet, de elfelejtette leközölni. A kéjgázt először H. Wells használta foghúzásra 1844-ben. Majd Boston egyetemére Warren professzorhoz ment, műtétekhez ajánlani. A kísérlet nem sikerült. Később egy másik fogorvos, W. Morton már éternarkózist alkalmazott, egy Ch. Jackson nevű vegyész javaslatára. Kedvező tapasztalatát Warren mester is elismerte, műtéteinél alkalmazta és ezzel elkezdődött a narkózis diadalútja. Közben a három kezdeményező között áldatlan prioritási harc tört ki, mindhármójuk veszteségével. Wells öngyilkos lett, Jackson megőrült, Morton tönkrement. A fényes fejezetnek ez volt az árnyoldala.

J. Simpson 1847-ben bevezette a kloroform narkózist. A következő évben már a szabadságharc közepette hazánkban is hódított a narkózis. Balassa János professzor éterbódításban végezte virtuóz műtéteit.

A másik princípium, az asepsis gondolata is 1847-ben született meg. Semmelweis Ignác ismerte fel a „non infectio” elvét és gyakorlatát, amelyet a bakteriológia cáfolhatatlanul igazolt. Őt tekintjük az asepsis úttörőjének és ez nem csökkenti Lister érdemét az antisepsis terén.

Végül pár dátum és néhány név a teljesség igénye nélkül. Az angol Hancock 1848-ban végezte az első „lege artis” appendectomiát, de polgárjogot csak az amerikai Mc. Burney szerzett neki a nyolcvanas években. Th. Billroth 1881-ben végezte először a róla elnevezett gyomorműtétet, egy év múlva megtörtént az első epehólyagkiírtás. Pirogoff, Schleich, Schimmelbusch, Godlee, Kocher és Reverdin nevét sem hagyhatjuk említetlen.

A kezdetben lenézett felcseri foglalkozás így emelkedett látványos és csodált műtőorvosi rangjára.

Ezért nevezte Jürgen Thorwald a XIX-et a sebészet évszázadának.

Szállási Árpád dr.

1995.május