AZ ESZTERGOMI KOLOS KÓRHÁZ ÉPÍTÉSTÖRTÉNETE 10.

“Nos, hát ki az a Gönczy Béla, akit az alispán a kórházi vezető állásra kinevezett?” - tette fel a kérdést az Esztergomi Közlöny.

“Van egyetemes orvostudományi oklevele, 3 év sebészi szakgyakorlata, melyből 2 évet, mint egyetemi műtőgyakornok töltött, és mely idő alatt szerezte meg műtői képzettségét. Ezen felül a sebészeti szakirodalomban is nagyobb figyelmet érdemlő munkásságot fejtett ki, amiről a kérvényhez csatolt okmányhalmaz közt egy szakműve tanúskodik. Továbbá amint ezen okmányok igazolják a magyar királyi tudományegyetem kórszövettani és törvényszéki intézeténél 1-1 évig, mint gyakornok működött a budapesti Szent Rókus kórházban belgyógyászattal, a Stefánia gyermekkórházban gyermekgyógyászattal a magyar királyi tudományegyetem I szül és nőbeteg klinikáján a szülészettel és nőgyógyászattal rendszeresen foglalkozott. Van középiskolai orvos és egészségtani tanári, valamint tisztiorvosi képesítése. Jelenleg pedig folyó év február 1.-től első tanársegéd a magyar királyi tudományegyetem törvényszéki orvostani tanintézetének, és ezen kívül a budapesti büntetőtörvényszéknél, mint második orvos szakértő működik”…

A polgárság érdeklődve fordult a fővárosból jött főorvos felé. Nem lehetett könnyű helyzetben, hisz minden lépését figyelemmel kísérték. A helyi lapokban rendszeressé váltak a kórházi tudósítások

A közvélemény nem csalódott. Esztergomban eddig soha nem végzett műtétek kerültek bevezetésre a nagy tudású sebész munkája során.

Néhány tudósítást ismertetnék a korabeli lapokból:

Amikor Závodi János sárisápi kocsislegény sérvét szerette volna megoperálni az új igazgató főorvos, kiderült a kórház műszerezettsége ezt nem teszi lehetővé. Ő azonban nem adta fel egykönnyen. Kapcsolatba lépett korábbi kollegájával dr. Baross Jenővel a Rókus kórházból. Kollegája személyesen hozta el a szükséges műszereket és így sikeres operációt végzett el a betegen Gönczy Béla, Horacsek, Vándor és Haugh doktorok segítségével.

Júliusban Rumb Arnold 28 éves szabó bal lábát “csontszú” miatt amputálni kellett. A korábban említett doktorok asszisztálása mellett ezt is sikeresen végezte el dr. Gönczy Béla.

Néhány nappal később Csenok kanonok inasának szájdaganatát operálták a kórházban. Gönczy “az ajkától a füléig” felvágta a beteget, aki szerencsésen túlélte a beavatkozást.

Gönczynek sikerült elismertetni magát új munkahelyén. Pedig a gyógyításon kívül meg kellett küzdenie a rendkívül rossz munkakörülményekkel is. A Rókus kórházi viszonyokhoz képest ez jelentős visszaesést jelentett számára.

A város vezetésétől 1000 forintot sikerült kiharcolnia, melyet a kórház, általa elengedhetetlen renoválására fordított. Mint sebész, az említett összegből elsősorban a sebészeti ténykedés feltételeit javította, illetve teremtette meg. Új sterilizátort vásárolt. Átalakíttatta a műtőt, padlóját cementeztette. Bővítette és modernizálta a kórház gyógyszertárát. Új ambulatóriumot alakíttatott ki. Ekkor épült újjá a Luczenbacher-féle adományból vásárolt “Páva-féle” ház, melyben férfi és női fertőző betegeket helyeztek el és az aggok számára is biztosítottak egy szobát. Itt helyezték el továbbá a betegek ruhatárát és egy helyiséget pedig szárító és vasaló szobaként működtettek.

Mindezen átalakítások eredményeként az eddig 45-50 ágyas kórházat, 60-65 férőhelyre bővítették.

Nem volt tehát könnyű időszak Gönczy Béla életében 1896 nyara. Nem csoda, hogy szeptemberben 4 hetes szabadságra ment és Budapesten a Lukács fürdőben kúrálta magát – ahogy erről az Esztergomi Lapok tudósított.

Ki helyettesíti az igazgató főorvost, annak távolléte alatt? Nyilván a kórházi alorvos. Ez a kérdés azonban újabb személyi problémák forrása lett. Gönczy kinevezését megelőzően dr. Vándor Ödön volt a megbízott vezető és dr. Haugh Lambert az alorvos. Az új kórházvezető kinevezése után szükségessé vált a helyettes megnevezése is. Mivel Haugh Lambert kerületi orvosi feladatokat is ellátott, az a döntés született, hogy az alorvosi és a kerületi orvosi funkció együtt nem tölthető be. Haugh Lambert azonban nem tudott dönteni és egyik állásáról sem mondott le. Vizsgálat indult, mely során kiderült, hogy őt az alispán hivatalosan nem nevezte ki, így alorvosi állásából elmozdították, és Andrássy János alispán december 15.-i határidővel az alorvosi állásra pályázatot írt ki.

Hosszabb huza-vona után, végül is Haugh doktor elhagyta a kórházat.

Haugh Lambert 1839-ben született. A fővárosban szerezte meg diplomáját. Esztergomba Bajnáról került, ahol uradalmi orvos volt. Kerületi orvosként a kórházba is végzett munkát. Dr. Feichtinger Sándor, majd dr. Mátray Ferenc igazgatása alatt a kórház alorvosi teendőit látta el. Beadta pályázatát a kórházigazgatói kinevezésre is, de az elbírálás előtt visszavonta azt. Jól látta, hogy az új közkórháznak tapasztalt sebész képzettségű orvosra van szüksége. Az új igazgató 28 éves volt /!/ Nehezen lehetett volna elképzelni a harmonikus viszonyt az akkor 57 éves Haugh doktorral.

Érthető volt az a döntés, hogy Gönczy Béla esztergomi születésű évfolyamtársa legyen az alorvos. Jogosan érezhette a mellőzöttséget, viszont akkor, amikor dr. Feichtinger Sándor nyugdíjba vonulása után nem ő, hanem a nálánál 5 évvel fiatalabb kollegája dr. Áldory Mór lett a városi főorvos. A hányatott sorsú, és igazi sikereket el nem ért egykori kollegánk az esztergomi belvárosi temetőben lelte meg végső nyugalmát. Vértes Zuárd könyvében még leírja sírhelyét és megemlíti, hogy felesége Magurányi Szidonia és lánya Luczika ugyanott van eltemetve, de ma már sírját nem lehet fellelni.

A kórházi alorvosi állásra dr. Horacsek Gyula és dr. Vándor Ödön adta be a pályázatát. Az egészségügyi bizottság december 16.-i ülésén mindkettőjüket első helyen ajánlotta. Végül is Vándor Ödön lett a kórház alorvosa. Bár a döntést fellebbezte dr. Haugh Lambert és nehezen tért napirendre fölötte, de fellebbezését elutasították.

A városi kórház korábbi vezetője a köztiszteletnek örvendő dr. Feichtinger Sándor 1896 nyarán nyugdíjazását kérte a városi főorvosi állásból. A Tanács augusztus 1-től elfogadta a kérelmet és 22 és ½ évi szolgálat után nyugdíját 450 Ft.-ban állapította meg. Nyugdíjba vonulása alkalmából érdemeit elismerve köszöntötték az agg tudóst, aki az év tavaszán 1200 dobozban növényi mag gyűjteményét elküldte az 1000 éves kiállítás növénytani csoportjához.

Dr. Feichtinger Sándor megbecsült polgára maradt Esztergomnak. A következő év legfőbb adózói sorában, évi 386 forintjával a 22. helyet töltötte be. / Az első helyen természetesen Vaszary Kolos szerepelt 1897-ben például 5083 forinttal /

A korábbi megállapodások értelmében a nyugdíjba vonuló dr. Feichtinger Sándor helyét a tanácsban a rangidős körorvos dr. Áldory Mór foglalta el. Bár a nyughatatlan Haugh Lambert ez ellen is fellebbezett, de ezt is elutasították.

Áldory Mór 1844-ben született Esztergomban. Az orvosegyetemet Bécsben végezte el. Szülővárosában először kerületi, majd tiszti főorvos lett. Az 1876-i kolerajárvány idején végzett munkájáért királyi kitüntetést kapott. 1914-től királyi tanácsos. 1920. március 31-én hunyt el.

Az 1896-os esztendő tehát új kórházi főorvost és alorvost hozott az esztergomi közkórházba, és a kórházi gondnoki állást is új emberrel töltötték be.

1896 elején Bártfay Géza még, mint pozícióban levő egészségügyi vezető “Az új kórházról” című cikkében védelmébe veszi az építést halogató városi vezetést. Az előkészítés fontosságát hangsúlyozza: “Adósságot csinálni, hitelbe vásárolni könnyű dolog, de gondoskodni is kell ám arról, hogy az adósság miből nyerjen fedezetet!” Rámutatott arra, hogy az építkezés elkezdése előtt a betegforgalmat kell emelni, és az ápolási díjakat csökkenteni. Véleménye szerint az új közkórház megvalósítását csak gondos, mindenre kiterjedő előkészítés után szabad elkezdeni.

A későbbiekben alapvetően megváltozott a véleménye a városi vezetés kórházépítéssel, kapcsolatos koncepciójával szemben. Ehhez vélhetően hozzájárult az a tény is, hogy sem a közgyámi, sem a kórházgondnoki pozícióját nem sikerült megőriznie. A kórházgondnoki feladatokat Sinka Pál Ferenc vette át az év végén.

Bártfay Géza 1896. október 1.-től Szabadság címmel új folyóiratot indított, melyben nem szűnt meg ostorozni – mint azt látni fogjuk - a kórházépítéssel összefüggő hiányosságokat.

A lap indításakor még csak érdekes híreket adott közre. November 1-én “Kórházi töltelék” címmel így írt:

“a belügyminiszter az ország valamennyi törvényhatóságát értesítette, hogy Luftenga József, Reitsamar Péter, Semmar Mária és Trigler György János betegségeket színlelnek” A kórházak személyzetének figyelmét arra hívták fel, hogy nevezettek nem dolgoznak, hanem kórházról-kórházra járnak, és betegségeket színlelnek. Felbukkanásuk esetén a rendőrség értesítését javasolják.

Később az írások hangvétele megváltozik, és meglehetősen kritikussá válik.

Nem csoda hisz a kórházépítés ügye nem halad előre.

Felmerültek olyan gondolatok is miszerint a város nem lesz képes egy új közkórház felépítésére, ezért meg kell fontolni annak a lehetőségét, hogy egyesüljön a Simor János által 1885-ben építtetett prímási kórház és a városi közkórház. Bár a két kórház vezetője, dr. Rapcsák Imre és dr. Gönczy Béla között jó volt a kapcsolat, de

ekkor még az egyesítésnek nem volt meg sem a szervezeti, sem a jogi alapja.

Más elgondolások szerint az új közkórház építésénél nem pavilonrendszert kellene kialakítani, hanem egy tömbben építenék meg a kórházat. Csak a fertőző osztály lehetne különálló. A takarékosság jegyében először egy földszintes tömb épülne és szükség esetén az igények bővülésével emeletráépítéssel, oldanák meg a kérdést. A helyszín egyre biztosabbá vált, nevezetesen a Bizutti-féle telek. Bár ezzel kapcsolatban is voltak olyan tervek, miszerint erre a területre inkább a törvényszéki palotát kellene felépíteni

Az 1896-os év mégis úgy telt el, hogy lényeges előrelépés az építés ügyében nem történt.