DÉL-AMERIKA TÖRTÉNETE 6.

Az egyik legnagyobb felfedezés Luis Agote argentin professzornak /és munkatársainak/ köszönhető, aki előbb a véralvadásgátlás mechanizmusát tanulmányozta és felfedezésének eredményei által a vérátömlesztés gyakorlati megvalósítását sikerült megalkotnia, amelyért Nobel-díjat kapott. Az egészségügynél maradva, már tettem utalást arra, hogy számos, addig még nem létező betegséget az európai hódítók vittek be magukkal a latin földrészre. Ennek ellenére viszonylag fertőzésmentes és biztonságos hely maradt a későbbiekben, ugyanakkor néhány veszélyes kórok, mint elsősorban a malária és a lepra,　nehéz és megoldandó feladat elé állította a szakembereket. Az említett két súlyosabb fertőzőbetegség típus azonban nem az egész kontinenst veszélyeztette, elsősorban az őserdők vidéke, illetve Peru északi része volt kitéve ezen fertőzéseknek, és itt is regisztrálták a legtöbb beteget. A lepra féken tartására és a betegség elleni küzdelem érdekében külön leprakórházakat és telepeket hoztak létre.

Az 1800-as évek második felétől kezdődően, főleg a '80-as évektől viszont egy hatalmas járvány vonult végig teljes latin-Amerikán, amit az angolok vittek be, és a legtöbb embert megfertőzte. Azonban ez a pestis-járványnál is nagyobb méreteket öltött hullám korántsem volt veszélyes, csak ragályos, viszont senkinek sem kellett aggódnia, vagy belehalnia, 　hiszen a járvány neve a futball volt. Latin-Amerikával kapcsolatban elengedhetetlen ez a téma, hiszen a labdarúgás gyakorlatilag minden ország nemzeti sportjává nőtte ki magát és hihetetlen népszerűsége az idők múlásával csak fokozódott, és napjainkig sem csillapodott. A latin-amerikaiak életében legalább olyan fontos szerepet tölt be, mint a kenyér.

A foci őse már a középkorban is létezett, de a mai formáját az angolok fejlesztettek ki az 1850-es években. Tekintve, hogy számos angol fordult meg Dél-Amerikában ezekben az időkben -　elsősorban a kereskedelem kapcsán　-　megismertették a földrész lakóit e játékkal. Talán meg az angolokat is meglepte, hogy milyen hamar és milyen nagymértékben l népszerű lett ez a játék. A '80-as években sorra alakultak az egyesületek. Különösen Argentínában haladt nagy léptekben a sportág kiépítése, ahol 1894-ben a Labdarúgó Szövetség is megalakult és szervezett formában elindult a bajnokság is. Az Argentin Labdarúgó Szövetség alapító tagjainak egyike, a nagy szabadságharcos; San Martin unokája volt. A világon itt játszottak elsőként nemzeti csapatok egymás ellen; az Argentína - Uruguay mérkőzés volt az első hivatalos válogatott találkozó a világon.

Rövid idő alatt futball-nagyhatalomma vált a kontinens, és az már nem is volt meglepő, hogy a legelső labdarúgó világbajnokságot Uruguay rendezhette. Nagyon sokáig csak Európa és Del-Amerika volt képes vb-t rendezni, hisz ehhez megfelelő infrastruktúra és sok-sok pénz szükséges.2002-ben sikerült először Európán és Dél-Amerikán kívül tálalni olyan helyet, ahol méltóképpen és az előirt kondíciók betartását fel tudta mutatni más kontinens　is. Ekkor Ázsia kapta a lehetőséget, de ott is csak úgy, hogy Korea és Japán közösen voltak a rendezők. 2010-ben pedig első ízben Afrikában lesz, Dél-Afrika államban. Sokan és sokáig meg voltak győződve arról, hogy a foci del-amerikai találmány, ami nem véletlen.

A foci mellett szinten ezekben az időkben egy másik nagy irányzat is megszületett, de ez ízig-vérig dél-amerikai, pontosabban argentin eredetű, mégpedig a Tangó. Ez egy teljesen egyedi művészeti forma, amely magában foglalja a zenét és a táncot is. Együtt, de külön-külön is fantasztikus művészeti irányzat, amely manapság óriási hírnévre és népszerűségre tett szert a világban. Ha egészen pontosak akarunk lenni, még megtoldhatjuk azzal, hogy Uruguaynak is tulajdonítunk némi részt a dicsőségből, mert nem kis érdemük volt a Tangó fejlődésében és népszerűsítésében. Az már pedig csak hab a tortán, hogy minden idők egyik legnagyobb tangóénekese; Carlos Gardel uruguay-i születésű, de élete nagyobb részét Argentínában élte és itt is lett elismert művész. A Tangó sikere és népszerűsége mellett érdemes még megemlíteni　a brazil Szamba és a kubai Salsa megszületését és térhódítását.

Kuba - még mindig a spanyol korona gyarmataként -　helyzete volt a legnehezebb, ahol a XIX. század végére újra fellángolt a szabadság iránti vágy. A korábban már említett tíz évig tartó első forradalom és szabadságharc 250 ezer halálos áldozatot követelt, de célját nem érte el. Az 1878-ban elbukott törekvést követően a spanyolok még jobban és görcsösebben igyekeztek magukhoz láncolni a szigetországot. A közben egyre hatalmasabbá duzzadó Egyesült Államok is szemet vetett a karibi országra, és szívesen látta volna a tagállamai között. Három ízben is tett ajánlatot a megvételéről, de a spanyolok mindháromszor visszautasították. 1895-ben kitört a második kubai forradalom, amely ezúttal is elhúzódni látszott. Már harmadik éve dúltak a harcok, amikor az Egyesült Államok is belépett a háborúba, a spanyolok ellen. A több évnyi öldöklés során közel fél millióan pusztultak el, köztük　a már említett költő és forradalmár; Jose Marti, aki a rabszolgák sikeres felszabadításáért folytatott küzdelemben is elévülhetetlen érdemeket szerzett. Mily különös ugyan akkor, hogy az USA - amely korábban szintén a rabszolgaság felszámolása miatt viselt polgárháborút, majd teljességgel felszámolta a déli államaiban is -, Kubában pártolta volna a rabszolga társadalom fenntartását. Végül a túlerővel szemben a spanyolok elbuktak és elvesztették a legutolsó amerikai gyarmatukat is. 1898 végére megszületett a független Kuba, noha a valóságban teljesen ki lett szolgáltatva az Egyesült Államoknak. A megkötött béke értelmében ugyanis Kuba bel-, kül-, és gazdaságpolitikájában egyaránt teljes beleszólást élvezett.

A bevándorlások újabb nagy hulláma a XX. század első két évtizedében tetőzött. Ezekben az időkben milliós nagyságrendben érkeztek az Európától egyre inkább megcsömörlött, reménytelen sorsú új hazát keresők. Különösen Olaszországból települtek be　jelentős számban, első sorban Argentínába. A　két világháború között volt még jelentősebb áradat, viszont a II. világháborút követően egyre csökkent a létszám, mivel a legtöbb emigránst már az USA jobban vonzotta, később pedig még Kanada és Ausztrália is sok embert vont el, miután népszerű célpontokká váltak. Azt is megfigyelhetjük az eloszlást megvizsgálva, hogy az angolszászok inkább Északot választották szemben a spanyol, portugál, vagy éppen olasz kivándorlókkal. Ennek egyszerű oka elsősorban a nyelv, hiszen egy angol anyanyelvűnek kézenfekvőbb volt olyan helyre menni, ahol a saját nyelvét beszélik, noha mind Kanadában, mind az USA-ban voltak francia es spanyol nyelvterületek is, de döntő részben az angol dominált. Ennek ellenére azért előfordult, de nem tömegesen, hogy angolok is keveredtek Dél-Amerikába.

Néhány szó még az indiánokról. Noha a függetlenség kivívása után is volt konfliktus a fehér és indián népek között, mégis sokkal jobban s szerencsesebben jártak, mint az Észak-Amerikában elő rokonaik. Míg az USA-ban például még a XX. század elején is jelentős volt az indiánellenes politika, addig Délen normalizáltabb körülmények uralkodtak. Ennek is köszönhető, hogy Del-Amerikában sokkal nagyobb számban éltek és élnek manapság is, ráadásul és szerencsére kultúrájuk és örökségük is jobban fennmaradt, mint Északon.