1956. Esztergom

Dr. Darabos László 1908. július 20-án született Debrecenben. 1942-től – 1957-ig dolgozott kórházunkban. Bőrgyógyász volt, abban a korban a legnagyobb szakmai képesítéssel rendelkezett, lévén egyetemi magántanár. Az 1956-os kórházi eseményeket eddig Csernohorszky Vilmos emlékezéseiből ismerhettük. Darabos tanár úrral halála előtt sikerült beszélgetnem. Önéletrajzi írása fontos kórdokumentum. Remélhetőleg egyszer megjelenhet nyomtatásban.

„A forradalom hírére vidéken is történtek megmozdulások, így pl. a kórházban is, amennyiben a fiatal beosztott orvosok vezetésével, más kórházi alkalmazottakkal együtt megalakult a Kórházi Munkástanács. Ebbe választották be a főorvosok közül Patonai Jánost, aki azonban nem fogadta el a jelölést és mindvégig kimaradt belőle. Rajner János főorvos hivatalosan a városi képviselőtestület tagja volt így a kórházat ő képviselte a Városi Tanácsnál. De a Kórházi Munkástanácsnak nem volt képviselete a Városi Tanácsnál, ahol időközben megalakult a város üzemeiből delegáltakból a „Városi Forradalmi Munkástanács”, melynek elnöke dr. Bády István polgármester lett.

Erre a tisztségre engem választottak meg. Okt. 24-én a reggeli órákban a Fő-téren, egy vidékről érkező autóbuszba sok fiatalember és nő szállott be zászlókkal, de fegyvertelenül, lelkesedésből, hogy felvonuljon a volt érseki szemináriumban elhelyezett orosz parancsnoksághoz, mert híre ment, hogy Gerő Ernő miniszter odajött és kiköveteljék tőle, hogy az állítólagosan fogva tartott „forradalmárokat” szabadon engedjék. A zsúfolásig megtelt autóbusszal az ún. „Sötétkapuhoz” hajtottak, amelynek a szeminárium felőli részénél egy orosz tank állt védelmi állásban. A vezető sofőr jól látta a tankot és alig hatolt be a külső kapun, a tankból elölről belelőttek egy lövedéket, amely a busz orrát kissé a jobb oldalán találta el és behatolt az utastérbe, ahol többeket megsebesített, ill. megölt. Egyidejűleg a szemináriumban elhelyezett magyar honvédalakulat katonái a tér előtti tömegre is tüzet nyitottak. Ennek következtében több halott és sebesült maradt a téren. Az egyoldalú lövöldözés miatt a tömeg eltakarodott a térről és hívták a mentőket, akik – több menetben a sebesülteket a kórházba szállították be.

A kórházi főorvosokból és beosztott orvosaiból alakult csoport a szülészeti pavilon műtőjében vizsgálták meg a sérülteket, megállapították az esetleges sürgősségi ellátás szükségességét és aztán a sebészeten megkezdték a megállapított sorrendben az ellátásukat.
Közben többszöri fordulóval mindig hoztak be a mentők sérülteket úgy, hogy ezek a vizsgálatok kb. 1-1,5 órát vettek igénybe. Közben a sürgős eseteket előrevéve dr. Csernohorszky Vilmos sebész alorvos megkezdte a szükséges beavatkozásokat. Én ekkor a kórház kapujában vártam az érkező sebesülteket és irányítottam a vizsgálat helyére őket...

1957 tavaszára a helyzet kissé kitisztult! Nyilvánvalóvá lett, hogy Kádár János az orosz szuronyok árnyékában, hatalma kezd megerősödni és megszilárdulni, noha már az év elején az „ellenforradalmárok” új szlogennel jöttek elő: „MUK”, azaz „Márciusban újra kezdjük!” Ettől való félelmükben a kommunisták igyekeztek ezt az új szerveződést megelőzni. Ezt úgy gondolták végrehajtani, hogy az exponált egyéneket igyekeztek ártalmatlanná tenni oly módon, hogy ezeket „biztonsági őrizetbe veszik”!

Március 10.-e táján munkába menet reggel találkoztam dr. Lányi László megyei főügyésszel, akivel korábban a megyei TIT (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat) Tatabányán tartott korábbi ülésén, ill. újjáalakulásának elhatározását az egyes tudományszakok képviselőinek gyűlésén elhatároztuk. Itt véletlenül melléje kerültem és némi szimpátia alakult ki közöttünk. Esztergomban egyik reggel véletlenül találkoztunk, megállított és azt mondja nekem: „Hallottam, hogy a Főorvos Úr szabadságra megy!” Erre azt mondtam: Nincsen szándékomban szabadságra menni!” Amire Ő megerősíti szavait és barátságban elváltunk. Ez szeget ütött a fejembe és benn a kórházban dr. Gartner igazgatónak elmondtam az esetet, amibe bekapcsolódott dr. Rajner főorvos is. Ők is megerősítették azt a hírt, hogy a megmozdulás megelőzése céljából az érintett személyeket ún. „biztonsági”-őrizetbe veszik a rendőrségen, így az eseményeken személyesen nem vehetnek részt, amelyek aztán „vezér” híján kudarcba fognak fulladni. A főügyész – természetesen – első kézből értesült a készülő intézkedésekről.

Azt találtuk ki, hogy a „begyűjtést” elkerülendő befekszem a belgyógyászati osztályra kezdődő szívinfarktus gyanúval. Feleségemmel otthon latolgattuk is a lehetőségeket, szó lehetett arról, hogy Pécsre utazom apósomékhoz, de én nem akartam családomat magára hagyni, így inkább bevonultam a kórházba. Itt elhelyeztek az egyik kórterembe és vártam a fejleményeket, amelyek azonban a nap folyamán nem következtek be. Hanem csak úgy éjfél után kerestek a lakásomon, ahol feleségem jelezte a kiküldött rendőrnek, hogy szívpanaszokkal befeküdtem a kórházba. Innen akartak éjfél tájban bevinni a rendőrségre, a fogdába. Akkor éjszaka, miközben én mélyen aludtam ágyamon, ügyeletes volt a belgyógyászaton a „Jóska” nevű ápoló, aki nem engedett az erőszaknak, hanem telefonált a főorvosnak, aki aztán a rendőrségnek telefonált és kikérte magának, hogy az osztályra felvett beteget beleegyezése nélkül elvigyék! Erre elálltak a beviteltől, de megígérték, hogy várnak rám! Megjegyzem, hogy Rajner főorvos a rendőrségnek is orvosa volt!

Én aztán – a közvetlen veszély elmúltával, - kiirattam magamat és munkába álltam. Az a bizonyos fenyegetés, hogy „várnak rám”. 1957. április 4-e előtt bekövetkezett, amikor kora reggel feleségem éppen a porrongyot rázta ki az ablakon, látja, hogy egy egyenruhás rendőr jön felénk, aki aztán be is vitt a rendőrségi fogdába, ahol már akkor népes társaság volt lefogva. Köztük volt dr. Bády István volt polgármester, dr. Siráky István városi tanácsnok, Belánszky László MÁV főtiszt, Zséger László mb. rendőrkapitány, összesen 7 fő, én kerültem be nyolcadiknak.
Ez a biztonsági őrizet 8 napot vett igénybe, csak kb. ápr. 10-én engedtek ki bennünket. Nekem a fal mellett jutott hely, így kb. 2 m széles fapriccsen feküdtem, csak egy pokróccal takaróztam. Alattam a priccsen semmi nem volt, 1-2 nap múlva engedték meg, hogy feleségem még két pokrócot behozzon, mert azon a tavaszon még hűvös idők jártak. Az utolsó este behoztak két ittas cigányt, akinek csak mellettem a priccsen volt hely, így egymás mellett aludtunk.
Legközelebb május 1.-e előtt vittek be ugyanoda, de ekkor már harmadmagammal töltöttem 4 napot a priccsen. Ez után már csak augusztus 20.-ra vendégeltek meg a rendőrök, de ekkor csak egyedül voltam fogságban 2 napot (aug. 19-20.). Úgy látszik én voltam a legveszélyesebb „ellenforradalmár”, mert az előző két alkalommal bezártak közül mindenki szabadon volt. Még egyszer akartak bevinni: 1957. okt. 23.-a előtt, de ekkor már engem Esztergomból eltávolítottak fegyelmivel és Oroszlányba jártam dolgozni……
1957. augusztus 6.-i keltezéssel a Megyei Főorvos, dr. Nagypataky Gyula fegyelmi vizsgálat lefolytatását rendelte el ellenem, amelynek azonban semmi konkrét alapja nem volt!
Utóbbi körülmény kitűnik abból is, hogy a „vádpontok” csak általánosságokat tartalmaztak, megnevezhető okok nem szerepeltek bennük, amelyek tanukkal lettek volna igazolhatóak, az általam megjelölt konkrét ellentanúkat meg sem hallgatták, a határidőket nem tartották be. Mielőtt a fegyelmi megindult volna, 4 nappal kezdete előtt Nagypataky m. főorvos tanúk előtt nekem megmondta, hogy nézzek más állás után, mert „úgy néz ki”, hogy a párt véleménye szerint nem maradhatok meg az állásomban! Ezt a kijelentést a tatai kórházigazgató szobájában dr. Balogh Ádám kórházizgató és dr. Kiss István tatai járási főorvos füle hallatára jelentette ki.

Nevezettek egy hozzám írt levelükben ezt el is ismerték, de arra kértek, hogy tanúságtételüktől álljak el és csak ha a szóban forgó ügyre rákérdeznék őket, akkor ezt elmondanák. (?) Erre azonban nem került sor, mert én beláttam, hogy nekik kényelmetlen volna mellettem tanúskodniuk, állásukat féltették.

Fegyelmi biztosul dr. Gartner István esztergomi kórházigazgatót bízta meg, de ő betegségére hivatkozva, (erősen berekedt) ezt nem vállalta és ekkor dr. Liszkay László kórboncnok főorvosra bízta a fegyelmi levezetését. Ő velem együtt a kórházi Munkástanácsnak volt igazgatósági tagja, Budapesten lakott, a családja ott volt, nagy „ellenforradalmárnak” mutatta magát. A tüntetések megkezdése után hazautazott családjához (bár vonatok már nem jártak!), majd amikor kb. 3 hét után visszajött, már másképpen vélekedett a forradalomról, kinevezték a Szerszámgépgyárba üzemi főorvosnak, tudtommal be is lépett a gyári – MSZMP-be, az elvtársakkal járt vadászni! Szóval nézetei 180 fokban változtak meg.

A fegyelmi megindulásakor úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy – mivel ő is benne volt a kórházi Munkástanácsban, - a vizsgálatot az igazságnak megfelelően fogja vezetni. Ehelyett a Megyei Főorvos által megfogalmazott bizonyíthatatlan állítások valóságát próbálta alátámasztani. Ezért elfogultságára hivatkozással a tárgyalás 2. napján a további „eszmecserét” a magam részéről megszakítottam és kértem helyette egy pártatlan fegyelmi biztos kijelölését a fegyelmi befejezése céljából. De nem ez történt meg, hanem – anélkül, hogy ellenérveimet és névszerit megnevezett tanúimat kihallgatták volna, - 1957. október 10.-i hatállyal állásomból elbocsátottak minden jegyzőkönyv nélkül! Mert miután megszakítottam a fegyelmi tárgyalást, Liszkay az addigiakból elkészített jegyzőkönyv lapjait aláíratta velem, de nekem ezek másolatait nem adta át, mert azokat neki a pártbizottságban be kellett mutatnia.

Ezután 2 hétig semmi nem történt, én végeztem a rendes munkámat. 2 hét után személyesen megjelent dr. Nagypataky m. főorvos, Párdy Mária m. eü. oszt. vezető kíséretében, továbbá dr. Murányi István járási főorvos és dr. Gartner István az esztergomi kórház igazgatója kíséretében az igazgatói irodában és odahívtak engem. Amint keresztül megyek a kórházi laboratóriumon az igazgatói irodába, személyesen dr. Schwarz Pál SZTK felülvizsgáló főorvos is ott tartózkodik, várva az én „kivégzésemet”!

A kihallgatásom ekkor teljesen egyoldalú volt! Szó sem esett jegyzőkönyvvezetésről, bizonyítási eljárásról, tanuk kihallgatásáról, és más, hasonló intézkedésről, melyek legalább a törvényesség látszatát bizonyították volna, ehelyett Nagypataky első kérdése az volt, hogy: „Miért állítottad helyre a kórházi kápolnát? Hiszen Esztergomban számos templom van, ahová a hívők elmehetnek, nem szükséges a kórházban kápolnát tartani!”

Erre én azt válaszoltam, hogy a kórházi Munkástanácshoz a betegek részéről olyan kérés érkezett, hogy állítsuk helyre a kórházi kápolnát, mert ott szeretnének gyógyulásukért imádkozni. A Munkástanács plénuma úgy határozott, hogy eleget tesz a betegek kérésének és helyreállítja a kórházi kápolnát, amelynek kivitelezésével engem bíztak meg. Én a Belvárosi plébánián el is jártam ez ügyben, mert a kápolna felszerelései és a kegytárgyak ott voltak elhelyezve. ……

Még néhány kérdést tett fel nekem, amelyekre megfelelően válaszoltam. Mindez csak szóban folyt, jegyzőkönyv nem is készült róla, hiszen már 4 napja elhatározták, hogy megválnak tőlem. Ezek után Nagypataky dr. kijelentette, hogy okt. 10.-re mind a fő-, mind a mellékállásomat felmondják. Megkérdeztem, hogy ez mit jelent? Nagypataky felelete: „Ez azt jelenti, hogy Komárom megyében nem kaphatok állást és nem is praktizálhatok!” A jogcím: a Munka Törvénykönyve 129. § 3/c pontja, amelynek indoklási alapja a „szakmai alkalmatlanság!”?